A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása (I.)

Makkai István: Mező dimenzió
„Amikor 1933-ban megjelent Te meg a világ verseskötetem, melyet az első aranyfedezetű munkámnak tartok ma is, ismét felkeresett. […] Majdnem az egész kötetet felmondta versről versre. […] Ámulatba ejtett. Majd újra felmondta a verseket és sorról sorra megbírálta őket. Néha egész sorokat javított ki, máskor csak a sorrendet vagy egyes szavakat. Más verseket megdicsért, sőt szép számmal volt olyan, melyről elragadtatással beszélt.”1
„filozófiáját gyermekesnek találtam, majdnem olyan, mint hogy a világ egy nagy óra, amint lejár. Az ő világfilozófiája Kant-Laplace-nál tart.”2
„A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzenében. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között. És ha Proust műve a modern Divina Commedia, akkor a Tücsökzene a maga csodálatos szerkezetével nemcsak az eltűnt idő lírai emlékezete, egyfajta álom az álomban, költészet a költészetben, hanem ott remeg benne életének emlékeivel együtt Szabó Lőrinc – immár szintén emlékké és látomássá vált – egész művészete is.” 3
E mottóként idézett három szöveg adhatja talán a legalkalmasabb kiindulást, ha jellemezni akarom Szabó Lőrinc poétikája kapcsolatának fázisait a huszadik század első felének európai költészetéhez. Poétikáról beszélek, és nem ideológiailag elkötelezett pártkatonák szájalásáról, avagy egymásra féltékeny költők egymást támadó megjegyzéseiről. A megidézett szereplőket ma már szakma és olvasóközönség a korszak – nemcsak hazájukban – legjelentősebb költői között tartja számon. Szövegeik pontosan jelzik egymás költői világának és világa átalakulásának átgondolt ismeretét. Ugyanakkor e szövegek mindezt csak jelzik, de egyik sem indokolja konkrét szövegelemzéssel a tisztelő elismerést és a különbözést kiváltó poétikai különböztetéseket. Visszaigazolásként idéztem „egy Költő Agya” című,4 pár napja megjelent könyvem poétikai tételeinek zárásaként ezeket a valahai jelzéseket, mind pedig azt a Szabó Lőrinc által a halála előtti pillanatban kierőszakolt interjút, amellyel – rejtjeles üzenetként, mintegy halála eseményeinek szemlélésével párhuzamosan – visszaválaszolt, valahai vitájukat újra átélve József Attila poétikájára.5
Egy sohasem dokumentált, de mindhárom költő szövegalakításában megjelenő vitát próbálok ezáltal életre kelteni. Három költő szövegéből végiggondolni a szövegeikben rejtve jelen lévő vitáikat és alkotásaikban megjelenő szövegbeli hasonulásaikat. A két ifjabb költő korábbi különbözését és ezen keresztül beleszólását idősebb társuk pályaképének alakulásába. Mindhármuk „rettenetes” világtapasztalata mellé összevetésül leírni egy megszülető oximoront: a „rettenetes” sors narrációjának oldódását, szövegeik találkozását a létezés poétikai megjelenítésében. Nemcsak az egyedi összefonódás filológiai kapcsolódása, hanem a 20. századi kései modernség szövegeivel való összeolvashatóságuk okán. Mert a megjelenő oximoront jellemző megnevezést kivonhatom a korszak meghatározó európai költőinek sokat idézett szövegeiből – közismert verscímekből, szállóigeként használt megfogalmazásokból –, melyek mindegyike utalhat az oximoron jellegzetes elégikus hangnemére: „ash wednesday”,6 „duinói elégiák”,7 „tragic joy”,8 „hajnali részegség”, „harc az ünnepért”,9 „költőnk és kora”, vagy a tematikailag is oly összeillő „hálaadás”10 és a „fairy spring”,11 avagy „a mélység ünnepélye”. Mindegyik alkalmas a huszadik századi kései modernségben testet öltött létköltészet megszólalási módját jellemezni. Ez az összeolvashatóság ad jelentőséget a magyar költők poétikáját összehasonlító filológiai labirintus utólagos feltárásának.

*

1957. szeptember 29-én telefonáltak, hogy keressem fel a Gömöri klinikán Szabó Lőrincet. Riasztó hírek terjedtek el a városban állapotáról. Már évek óta hallottunk hasonlókat, így méltán remélhettük, hogy a túlzott féltés találja ki azokat. Másnap meglátogattam. Igen elesett állapotban találtam.

„Nagyon örülök, hogy eljöttél – üdvözölt –, fontos dolgokat akarok neked elmondani.” 1926 februárjában ismertem meg Szabó Lőrincet. Abban az időben az Egyetemi Szociálpolitikai Intézet munkatársa voltam, mely intézmény célul tűzte ki a munkásság helyzetének megismerését és megjavítását. Az egész mozgalom az angol settlement intézmény sugallatára és utánzására épült fel. Hilscher Rezső, a nemrég elhunyt szociálpolitikus vezette. Ő azok közül a kevesekből került ki, akik komolyan vették a szociálpolitikát és hittek abban, hogy a kapitalizmus embertelenségét hatékonyan ellensúlyozzák vele. Jutalma a teljes meg nem értés volt. Az akkori hivatalos körök „titkos kommunistát” gyanítottak benne. A baloldal pedig „tolsztojánusnak” csúfolta. Én a kulturális osztály tagjaként irodalmi matinék rendezését kezdeményeztem. Célunk az volt, hogy az akkori legnagyobb írókat és művészeket vigyük ki a munkások közé. Megjelent pódiumunkon Kosztolányi Dezső, Zilahy Lajos és Móricz Zsigmond képviseletében Móricz Virág. Aztán a fiatalokra is sor került. Elsősorban Kodolányi Jánosra és Szabó Lőrincre gondoltunk. Az Est szerkesztőségében kerestem fel Szabó Lőrincet. Pár pillanat alatt Mikes Lajos szobájába kerültem, akit szintén csak írásaiból, fordításaiból ismertem. Fogalmam sem volt róla, milyen nagy hatalom és nehéz ember a „csodadoktor”. Úgy álltam ott szendén és ártatlanul, mint az a szűz lány, aki leánykereskedők karmaiba került. Elkezdődött a faggatásom. Nehezebb volt a mai káderezésnél. Jó félórai gyúrás után azzal bocsátottak el, hogy három napon belül választ kapok. Indulásom közben beröpült a szobába Erdélyi József, aki a maga heves modorával új vihart kavart körülöttem. Három nap múlva megkaptam a beleegyezést, de még néhány kérdésre megnyugtató választ kellett adnom. 1926 első hónapjaiban jártunk. A konszolidált Bethlen-korszak „aranyévében”, amikor minden cikk és hordószónoklat öntötte a destrukció elleni harc borgőzös, ügyészt kiáltó, mérges epéjét. A két fiatal író „baloldali” volt, kényesek voltak baloldaliságukra. Mikes Lajos különösen vigyázott, nehogy a reakció csábítójának karjai közé kerüljenek. A matiné szépen sikerült. Nagy számban jelentek meg munkások is. Hiszen ők jól ismerték a fiatal írók nevét, számon tartották és meleg szeretettel vették körül őket. Így indult el barátságunk. Most azonban súlyos állapotban találtam. Végső küzdelemre gyürkőzött az elmúlás parancsa ellen. Erősen lesoványodott, szürkés-fehér arcából élesen állt ki jellegzetes orra. Minden erejét összeszedte. Nyugodt, vontatott, halk modorban, de végig kifogástalan logikával mondotta el a következőket. „Hallom, könyvet írtál József Attiláról?” Igen – válaszoltam. „Mivel kezdődik a könyved” – kérdezte. „Nem tudom” – vallottam be szégyenkezve. Furcsa, szótlan ajkbiggyesztés fejezte ki rosszallását. „Már üzentem neked, hogy érdekel a munkád. Jellemző dolgokat közlök veled Attilára vonatkozólag. Okvetlenül használd fel. Fontosnak tartom az irodalomtörténet számára; kár lenne, ha elveszne.” A húszas évektől a magyar irodalom koronázatlan királya Babits Mihály lett. Az ő írói magatartásának kedvezett az idő. A klasszicizmus hivatalos hívei, a forma tisztelői, a tiszta művészet megszállottjai benne látták természetes vezérüket. Nem kis mértékben hozzájárult az a körülmény, hogy Babits lett a Baumgarten-alapítvány kurátora. Sokan voltak, akik mosolygó arccal és tanítványi alázattal közeledtek személye felé, mert kisebb-nagyobb összeget reméltek az alapítvány járadékának kiosztásánál. Ez az eltökéltség csak erősödött, mert a fiatal írók nyomora mélyült és az alapítványi pénz becse pedig emelkedett. József Attila is formaművész volt. Szerencsésen egyesítette magában Ady, Juhász és Kosztolányi irodalmi útmutatásait. Babits irodalmi, társadalmi elvei idegenül, sőt ellenszenvesen hatottak a társadalmi forradalom tudatos dalnokára. Azért eddigi kifogásait röpirattá dagasztotta és azzal indult támadásba ellene. „Tudod – folytatta –, milyen mély barátság kötött Babitshoz.” (Ezt a barátságot nem az anyagi érdek táplálta, hiszen senki sem állt a beérkezettek közül Babitsnál közelebb Szabó Lőrinchez. Adyt sohasem szerette, és mindig idegennek érezte magától költői stílusát, modorát, népét ébresztő magyar messiánizmusát. Babitsot ellenben fenntartás nélkül tisztelte, becsülte.) „Amikor Attila megírta Babits elleni röpiratát – mondta erejét összeszedő nyomatékkal –, többeknek megmutatta. Én is tudomást vettem róla. Üzentem neki, hogy keressen fel. Attila telefonált. Hosszúra nyúlt telefonbeszélgetés alatt megállapodtunk abban, hogy eljön és megmutatja a fogalmazványt, és ha a vádaknak csak egy százaléka is megfelel az igazságnak, nem emelek vétót a röpirat megjelenése ellen. Tettem ezt Babits iránti szeretetből és tiszteletből és azt sem akartam, hogy József Attila nevetség tárgyává tegye magát.” „Másnap vagy harmadnap megjelent nálam. Ott volt délután öttől este tízig. Mondatról mondatra, szóról szóra átvettük írásművét. Én minden megállapításra kimutattam, hogy nem fedi a valóságot esztétikailag. Rámutattam arra, hogy cikke a tévedések vaskos halmaza. Amikor végére érkeztünk, kértem: mivel egy százalék sem állja meg a helyét, megállapodásunk szerint, mondjon le a megjelentetéséről.” „Érveim nagy hatással voltak reá. Attila azt válaszolta, meggondolja azokat, és azután dönt. Határozott ígéretet nem tett semmilyen irányban sem.” „Mégis meglepett – panaszkodott kesernyésen –, amikor rövidesen megjelent a Babits-ellenes támadás. Valószínűleg egyes rossz szellemek sugalmazták. – Hatvanyt említette, de csak feltételezés volt részéről. – A Babits-ellenesek véleménye ellensúlyozta az enyémet és megerősítették Attilát tévedésében.” (Aki József Attilát ismerte, az jól tudja, milyen makacsul ragaszkodott igazságaihoz és tévedéseihez. Azok közül való volt, akik ezt megengedhették maguknak. József Attila kaphatott biztatást innen vagy onnan, de a végső elhatározás és eltökéltség az ő sajátja volt.) „Amikor 1933-ban megjelent Te meg a világ verseskötetem, melyet az első aranyfedezetű munkámnak tartok ma is, ismét felkeresett. (Tért rá legérdekesebb közlésére.) Majdnem az egész kötetet felmondta versről versre. Verseimet így csak egy ember tudta, idézte, szavalta állandóan. (Valószínűleg nagy szerelmére célzott Szabó Lőrinc, akit a szellemi rajongás is feléje sodort.)12 Ez végtelenül jól esett. (Valami kényszeredett mosoly is megjelent a halálvonásokkal telerajzolt arcon.) Ámulatba ejtett. Majd újra felmondta a verseket és sorról sorra megbírálta őket. Néha egész sorokat javított ki, máskor csak a sorrendet vagy egyes szavakat. Más verseket megdicsért, sőt szép számmal volt olyan, melyről elragadtatással beszélt. Én, aki közismerten rossz memóriájú ember vagyok, végtelenül csodálkoztam Attila bravúros, nagyszerű emlékezőtehetségén és kitűnő analitikus gondolkozásán. Eltávozásakor azzal búcsúztam el tőle, hogy ő egyik leghűségesebb olvasóm és tisztelőm. Mondanom sem kell, hogy pályám egyik legszebb emlékeként őrzöm ezt a találkozást.” Ezzel lényegileg felmentette József Attilát minden vád alól, mert Babits-ellenes röpiratában a Babits-versekkel ugyanezt csinálta. A továbbiakban arra nézve érdeklődött, hogy mikor voltam a legbensőbb kapcsolatban Attilával. Elmondtam, hogy 1928–1931 között, éppen abban az időben, amikor költővé fejlődött és teljesen kialakult. Erre az írástudó fölényével legyintett és megjegyezte. „Élete végéig sem alakult ki szegény.” Mivel József Attila zsenije vitán felüli tényként idegződött belém és az alkalmat sem tartottam megfelelőnek, megjegyzés nélkül hagytam a nagybeteg kijelentését. Először voltam József Attila Júdása és utoljára. Mindennek ellenére sem tette reám azt a benyomást, hogy még csupán három napja lesz köztünk és a kérlelhetetlen halál elragadja tőlünk a kor legnagyobb poétáját. Szíve akkor kifogástalanul vert. Hiszen a súlyos tüdővérzés és annak kiváltója, a tüdő rosszindulatú daganata vitte el végül is. Amit József Attiláról mondott, igaz és jellemző. Kortársainak azokat a verseit, amelyeket szeretett, hamar megjegyezte, és szívesen idézte. Versének zeneisége szerint állapította meg valakiről, hogy milyen költő. Aki olyan nagy hatást tett reá, mint Szabó Lőrinc, azt valóban nagyra becsülte. Soha nem volt benne az a hisztérikus féltékenység, ami legtöbb lírikusunkat elviselhetetlenné tette. Saját értékét tisztán látta és kortársai felettinek érezte magát. Azért nyugodtan megtehette, hogy Szabó Lőrinc verseit könyv nélkül tudja, és nagyra értékelje. Ez csak újabb adalék az ő nemes és emelkedett gondolkozásának és tiszta emberségének bizonyítására.13 * * *

Miközben a klasszikus modernség első nemzedéke az irodalom történetében megfogalmazódott szerepeket hősi fokon, az eszményítés igényével igyekezett összegezni – ugyanezek a költők pályájuk delelőjén, még a „boldog békeidők” éveiben elkezdik számba venni ugyanezen szerepek kétségbevonását, a heroizált szerepvilág elértéktelenedését sorsszerű csapásként átélni. A Nagy Háború előtti évtized, a Millenniumot követő időszak – a magam megfigyelése szerint az 1912-es év – olyan enigmatikus versalkotások létrejöttét rögzíti, amelyek éppen a szerep-eszményítés és a szerep-leépülés szövegeit szembesítik. Az új században a lírikusok gyakran hivatkozott műve a Heart of Darkness, a lengyel származású angol klasszikus, Joseph Conrad regénye, amelynek sugallatára a cselekvés végeredményeként megjelenő céltalanságot átélő, szerepüket veszített figurák siratják sorsukat, sorsbüntetésként jelentkező pusztulásukat 1912 táján T. S. Eliot Prufrockja társaságából szétszóródva a világban, egy rákbarakkban (Gottfried Benn), egy transzszibériai utazás során (a nálunk Kassák fordításában ismert Blaise Cendrars-versben, A transzszibériai expresszés a franciaországi kis Johannában), vagy Alexandria hősi görög hagyományát felújító szövegekben (Kavafisz). Ekkor döbbenti meg Ady Margita soha-napján nem-készülő töredék-regénye a költő Nyugat-beli támogatóit. Majd készülnek kimondani haláluk értelmetlenségét a Nagy Háború áldozatai: „Died some, pro patria, non »dulce« »non et decor«…”, és ehhez társítja Ezra Pound a Mauberley kulcsszavát: „wastage” – hozzátéve súlyosbítólag: „as never before”. Monográfusa pedig ekként jellemzi a szerző alkotását: „Mauberley, a költemény »hőse« nem teljesen Pound; de Poundnak mindenképpen egy létező aspektusa. […] a verse hősét nem önmagáról, de egy önmagához erősen hasonlító emberről mintázza, aki azonban gyengébb, lényegesen kisebb művész és szükségszerűen egy legyőzött ember, nem úgy, mint Pound maga.”14 Kiszolgáltatottságukban, a rettenettel szemben, a bibliai Bölcsesség Könyvének szavaira emlékezve, mint W. B. Yeats ír pilótájával kimondatja a „rettenetes” sors lehetőségeit:

„I balanced all, brought all to mind,/The years to come seemed waste of breath,/A waste of breath the years behind/In balance with this life, this death.”

És miként majd a ’44–’45-ös ostrom után visszaérezve e „rettenetes” sorsra Szabó Lőrinc magyarra fordítja: „mérlegeltem, mi volt s mi lesz,/és ugy láttam, mindegy, mi vár:/egyensulyban tartja üres/életem az üres halál.”

De ha megnézzük a Pilinszky-idézetet, ugyanez visszhangzik a természettudományokban is, amikor Max Planck tanára eltanácsolja fiatal tanítványát a fizikától, mondván, ott már minden törvényekbe szabott. Az új század mégis azzal köszönt be, hogy az új esemény éppen ezeknek a törvényeknek a megkérdőjelezhetősége. Miként Heisenberg leírja: „kérdéseket teszünk fel a természetről olyan nyelven, amellyel rendelkezünk, és megkíséreljük, hogy a kérdésekre választ kapjunk a rendelkezésünkre álló eszközökkel végzett kísérletek útján. Ily módon a kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”15
Szabó Lőrinc indulásakor legfeljebb korai zsengéi kapcsolódnak a klasszikus modernség Babits közvetítette poétikájához, gimnazista versei mintha a Laodameia részletei lennének. De tanítványsága idejére túllép a „most töri bentről a héját” korszakon,16 indulása és pályakezdő évtizede a szerepvállalás és szerepvesztés benső vívódásait játszatják majd el a vállalt és megtagadott mester poétikai arénájában. Ami mondjuk Rilke benső vívódását mutatja fel az Orpheus. Euridike. Hermes című versében, vagy nálunk Ady Margitája és a Hunn, új legenda között zajlott, az Babits tekintete előtt Szabó Lőrinc esetében „magában” zajló poétikai vívássá zárult, átélve az anyagi világ elbeszélhető kriminalizálhatóságát. Mindaddig, míg 1927–1928-as verseivel, majd a Te meg a világ kötet megteremtésével nem rögzítette Szabó Lőrinc világirodalmi szinten a szerepvesztés és szerepépítés narrációjának és a létezésben elhelyezhető „rettenetességének” keserű szembesülését. A pusztító változás és a létezés pusztíthatatlansága vágyának küzdelmét. A hagyományos költői értékek védelmét, pusztulásuk elszenvedésének pillanatában. Az aktort és a nézőt szembeállítva egésszé formáló összetartozandóságuk átélésével. Amikor a vers kriminalizálódása belefutott a létezésben bezártan a „rettenetes” sorsát viselő ember védekezésének személyiséglátomásába.

(folytatása következő lapszámunkban) Jegyzetek 1 Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések. A szöveggondozást végezte Lengyel Tóth Krisztina, a jegyzeteket készítette Kiss Katalin – Lengyel Tóth Krisztina. Osiris, Budapest, 2001. 52; majd hasonló szavakkal részletezi halálos ágyán az odarendelt, József Attiláról könyvet író Fábián Dánielnek. Kabdebó Lóránt: Mesék a költőről. Szabó Lőrinc-tanulmányok. Ráció, Bp., 2011, 134–137.2 Pilinszky János: Jegyzetlapok. In Uő: Publicisztikai írások. s. a. r. Hafner Zoltán. Osiris, Bp., 1999, 274.3 Pilinszky János: Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek. Bp., 1960. A költő-szerző jó barátja, Ferenczi László szerkesztette akkor a P.E.N-bulletinnek nevezett többnyelvű kiadványt, az ő kérésére írt ismertető szöveget Pilinszky a Szabó Lőrinc halála után először megjelenő összegyűjtött verskötetről. A szövegnek csak az itt megjelent angolra fordított változata ismert. The Hungarian P.E.N. 1963. No. 3. 28–29. Ezt közli Sz[alay] L[ászló] Máté J. György visszafordított magyar szövegváltozatával a Magyar Napló 1993. június 25. számában, majd az angol változattal a jegyzetekben publikálja Hafner Zoltán az Osiris Klasszikusok sorozatban 1999-ben megjelentetett Publicisztikai írások, i. m., kötetben, 246–247.4 „egy Költő Agya”. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben, a KMTG kiadásában, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia program keretén belül, 2021. Bp., szerk. Smid Róbert.5 Az interjút és keletkezéstörténetét a Mesék a költőről, i. m. tanulmánykötetemben publikáltam.6 Hamvazószerda, egy hosszú vers, amelyet T. S. Eliot írt 1927-ben az anglikánságra való áttérése után. Az 1930-ban megjelent vers a harccal foglalkozik, amely akkor következik be, amikor az, akinek a múltban nem volt hite, Isten felé igyekszik lépni. A váltást nálunk elsőként talán éppen Szerb Antal jelzi, a maga ironikus megfigyelő modorában: „leszámolt a kor minden tartalmával, felismeri ürességüket, semmi sem marad meg, teljes a dezintegráció. Ezt a nagy ürességet fejezi ki a Waste Land kötet. […] Ebből a nihilből nincs más út kifelé, mint az öngyilkosság vagy a katolicizmus. Eliot az utóbbit választja. [A világirodalom története [1941], Magvető, Bp., 1989, 820 sk.7 Fejtő Ferenc megerősítette: „József Attila olvasta Rilkét, nekem is felolvasta, tőle ismertem meg, addig nem ismertem a Duinói elégiákat. Rokonának érezte, próbálta fordítani is, csak már nem volt rá ideje.” Beszélgetésünket magnetofonon Dobos Marianne rögzítette, dátuma: 2004. augusztus 18., utóbb a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának átadtuk [jelzete: K 5867].8 A fogalmat W. B. Yeats The Gyres című kései verséből idézem: „Hector is dead and there’s a light in Troy / We that look on but laugh in tragic joy.” Turczi István fordításában: „Hektor halott, Trója lángok közt alámerül; / láttukra arcunkon mégis tragikus derü.”9 Szabó Lőrinc 1938-as kötetének címét használom, amely a Te meg a világ és a Tücsökzene kötetek közötti billegő poétikai átvezetést dolgozza ki.10 Az 1945 nyarán készülő, majd a Szabó Lőrinc által is szerkesztett Válasz című folyóiratban (1948/9. [szeptember], 655–659.) publikált, szerkezetében T. S. Eliot 1925-ös The Hollow Men című, Szabó Lőrinc által fordított versciklusára emlékeztető Hálaadás című vers éppen a Tücsökzene alakulástörténetét keretezi be.11 A Tűzkút kötetben megjelenő versciklusáról maga Weöres Sándor írta 1964-ben nekem írott – azóta a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött – levelében: „Jobban szeretem a nem konkrét, lebegő, megfoghatatlan verseket: mert aki beléjük akar hatolni, fel kell hogy ajzza az intellektusát, fantáziáját, intuícióját, teljes emberi regiszterét.”12 Ebben tévedett. Valószínűleg akkori mindennapos barátjára, Ascher Oszkárra utalhatott.13 Fábián Dániel: József Attila és Szabó Lőrinc. A beszélgetés gépiratának eredetije és egy indigós másolata a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő hagyatéki letétben. Publikálva: Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc utolsó emlékezése. Napút, 2005/7. József Attila-emlékév melléklet. 4–12.14 A fordítás Szele Bálint munkája. G. S. Fraser: Ezra Pound. Writers and Critics, Oliver and Boyd Ltd., London, 1960, 53–55.15 Werner Heisenberg: Fizika és filozófia. In Werner Heisenberg: Válogatott tanulmányok. ford. Kis István. Gondolat, Bp., 1967, 102.16 Babits ítélkezése megismerkedésükkor a Nyugatnál, emlékezés a Tücsökzene 240. verséből.