„a ráemlékezés terein”

(Katlanváros; Asszonyélet egy sírkövön; Vesztesek; Idelenn, odafenn; Kóborló évek)

Aligha a példakövetés szándéka vezeti Szilágyi Istvánt, amikor rendre megfeledkezik önéletrajzi jellegű írásairól – aligha így akarná, mint nem egy klasszikus szerző, mondjuk Gide, a fikciós alkotásaira irányítani az olvasó figyelmét. Hogy az életműnek e jelentékeny, a jelentések szempontjából is fontos metszetét szánt szándékkal hanyagolja el, erre elegendő bizonyíték lehetne a vele készített sok-sok interjú, beszélgetés. Még biztosabb fogódzó azonban a tény: sose próbálkozott az írások együttes megjelentetésével, pedig színes és takaros kötet kerekedhetne ki belőlük. Magyarázatul szolgálhat, miszerint számára sosem volt izgalmas „leképezni az életet, vagy amit megértünk belőle” és hogy a pályatársaitól eltérően nem érzett nyomást, késztetést, hogy „jaj, jelen legyek, régen publikáltam, hát adjak ki gyorsan valamit”. Az ő fogalmazásában: a magát „értékelgető dolgokkal” való próbálkozást mintha melléktermékeknek tekintené, szélső esetben olyan „szeméremsértő ízléstelenségnek”, mint amilyent a saját versekkel való előhozakodást elhárító Szilágyi Domokos kapcsán említ. Mindezzel együtt, ha föl is merülhet vele kapcsolatban, amit saját maga állít, „egyfajta rejtezkedés kérdése”,1 félrevezető, megtévesztő lenne a rejtőzködő, a személyességét megtagadó írók közé sorolni.
Első húsz esztendeje például mind tényekben, adatokban, mind eseményekben és esetekben gazdagon feltárulkozik önéletírásaiban. Több helyütt mondja, hogy érzése szerint ez alatt minden, ami fontos volt számára, megtörtént az életében – ám ami megtörtént, az java részt meg is örökíttetett. Túl az egyetemre való beiratkozásán, noha a tanulmányairól, a diákéveiről ad a legkevésbé számot, hogy pályakezdését – pontosabban: a végzettsége szerinti jogi pálya elhagyását és az újságíróira való kerülését – annál részletesebben, a korjellemző tünetekkel együtt festhesse le. Egyáltalán: ha nem saját magát állítja is a középpontba, ha másokhoz – mindenekelőtt a családjához – való kötődésében, kapcsolataiban láttatja is az életét, a mások vagy a saját emlékeire támaszkodó alkotásai akkor is realista alapállásúak. A család származása, anyagi és szellemi igényei, a keszekusza házastársi kötelékek, a tágabb közösséghez tartozás megnyilvánulásai, a mindennapok apró-cseprő eseményei – mind-mind a valószerűséget és a hitelességet szolgálják. Ezekért, persze, mint minden önéletírás esetében, a szerző, az elbeszélő és a szereplő azonossága szavatol. És kezeskedik még valami más is: az az önéletrajzi tér, amelyet Philippe Lejeune szerint2 a szerző önéletrajzi, illetve nem-önéletrajzi, azaz fikciós művei alkotnak, miközben egymásra, aközben a valóságra is utalva.
Az első ide tartozó írás az Utunk évkönyv 1974-es számában a Katlanváros, amelynek elbeszélője úgy bontja ki a cím metaforáját, hogy rögtön azonosítja gyermekkorának helyszínével, meg is nevezve azt, Zilahot. A beszédhelyzet ekképp a gyermeki tudat felidézését ígéri, az emlékező szerepének betöltését. Arckép rajzolását. Ami, késleltetve, meg is történik majd, de csak a táj képének festése után. Ebben a földrajzilag, főleg a hegyével (a „roskadt hátú” Meszessel), a szőlőhegyek dűlőivel (Szánutával, Kökínyessel, Németivel), nem utolsósorban a víz, a folyó hiányával, az egyetlen „gyérvízű patakkal” megjelölt környezetben láttatja magát a történetmondó. Aki azonban továbbra is a háttérben marad, hogy a „horpadásszerű mély völgy” lakóinak életére, gazdálkodásukra, az iparosok nagy, összetartó famíliáira, a céhek örök érvényűnek tetsző „bonthatatlan rendjére” vessen pillantást. A völgy közepén a templomtornyokra, a néhány tucat emeletes épületre, a Tanári-lakra, az iskolákra, köztük az itt még meg nem nevezett, ám az elbeszélés későbbi menetében középpontba állított Wesselényi Kollégiumra.

A Valahol fenn a Messzi-folyón kéziratának részlete
A személyes emlékezés azért is lehet oly ráérősen késleltetett, mert a leírás epikai elemét az értekezés váltja fel, a környezetrajzot a történelmi krónika. Jobbára tartva az időrendet, szikár tényeket színesen előadva. Így nevezi meg Mojgrádot, azt a meszesháti falucskát, amelynek a határában kétezer esztendeje a rómaiak fölépítették Porolissumot – régészeti feltárása a múlt század ötvenes éveiben nemcsak munkaalkalmat biztosított, hanem más haszonnal is járt: a falubeliek a nyáron kiásott maradványokat télen hazahordták, csűrt meg házat építettek belőlük. Arra is vigyáztak a „jó mojgrádiak” – csipkelődik a krónikás –, hogy a faragványok és az írásos sírkövek a lépcsőkbe épüljenek. Anonymus följegyzéséhez csatlakozva szól arról, hogy Zylokról a „nagy népség” a kunok, tatárok, vallon zsoldosok elől két-három emberöltőnként szaladt a Meszes erdejébe, 1703-ban pedig Rabutin martalócai olyannyira porig égették a várost, hogy egyetlen tyúkól maradt meg. Két szempontból érdemel figyelmet ez a közlés. Egyrészt a hozzá fűzött honismereti megjegyzés miatt, miszerint kétszáz év múltán (azaz a huszadik század legelején) is Tyúkólnak nevezték a zilahiak a pusztulást túlélt helyet. Másrészt a hozzá nem fűzött, azaz elmaradt magyarázat okán, hogy ugyanis Rabutin lovassági tábornok volt, a császári haderőknek az erdélyi országgyűlésen a kurucok elleni katonai védelem szervezésével megbízott parancsnoka – vagyis legfőbb ellenfele azon fejedelmek egyikének, akinek a képe ott függött a műhelyek falán, az elbeszélés során névtelenségben hagyott II. Rákóczi Ferencnek. Ez az anonimitás annál is inkább feltűnő, mert a következőkben nemcsak a Törökországból hazafelé tartó XII. Károly svéd király szerepel név szerint, de az a tiszteletes is, akinél megszállt (Zováni György), továbbá egy parasztfelkelés vezére, a román Karácson György, aztán Thököly a bujdosóival, majd 1848-ból a nemzetőrnek beállt kollégiumi diákság két tanára (Hiri Ferenc, Sámi László). Hiri és Zováni igen, II. Rákóczi Ferenc nem – tényszerűségében hiányos, különös beszédmód.
De még mindig nem az én – ahogy a mai szakzsargon szereti mondani – színrevitele. Hanem nézőpontkeresés, ahonnan ráláthatna húsz évvel ezelőtti önmagára. Tájkép után életkép rajzolása. Hangulatfestés, keservesen káromkodó, sorsukkal elégedetlen emberekkel, a „Sohse volt úgy, hogy valahogy ne legyen” szavajárásúakéval, a hosszú í-k és ú-k diftongusaiban beszélőkkel, az énekeket a templomban csakúgy, mint a kocsmában elnyújtókkal. Gyerekekkel, akik ott ebédelnek, ahol a déli harangszó éri őket, a disznótorokban a megperzselt fület elcsenőkkel, a diákok őszi ballagásán vagy a város szüreti bálján bámészkodókkal. Az emlékező mintha a stráfszekér mellett futó gyerekseregből válna ki, vagy abból a gyászoló menetből, amelyik a sötét hintó s „a szép fekete bóbitás meg csótáros lovak” mögött baktat – váratlanul a szülei hazaköltözésére tereli a szót, szülővárosa, Kolozsvár elhagyására, ahonnan tán a közelgő háború riasztja őket. S a gyászmenet metaforikus kapcsolatot teremt azzal a jelenettel, amelyik első a zömmel időrendben sorjázó felidézett emlékek között. A temetőbe kikísért halott képzete a háborúba, a doni csatába induló, a katonavonathoz kikísért apa képét hívja elő – utolsó útja volt, lett ez neki is. Amiről sokáig nem szerezhettek bizonyosságot: a svéd követségtől ugyanazt a választ kapták, mint a Pápai Állam tudakozójától: eltűnt. Az emlékidéző két évtized távlatából is nyíltan, őszintén vall gyermeki szemléletéről: gondolta, gondolhatta, hogy amiképp ők, a kölykök eltűnnek reggeliben otthonról, de estére hazavetődnek, akképp az apjával is így lesz. Azaz nem fogták fel – ő és egynéhány esztendős húga – a helyzet tragikumát. Azét a pillanatét sem, amely olyan mélyen megragadt benne, hogy másutt is fölemlegeti: hatalmas farkas kutyájuk, amelyet bevonulása előtt az apja láncra kötött, hogy a kifeszített dróton mozogva őrizze a házat, 1943 januárjának végén egy éjszaka addig tépte, vergődve, a láncot, míg el nem pattant a drót, aztán pedig örökre eltűnt a szemük elől. Megérezte gazdája pusztulását – ez lehetne az elbeszélő magyarázata, ha szükségesnek tartaná.
A viselkedésből olvas, szavak helyett azt a jelenetet felelevenítve is, amikor nyáron beállított hozzájuk egy sámsoni ember, aki magával hozta apja civil ruháit, és felrakta eléjük az asztalra. Esetlen mozdulatai – éli át az elbeszélő az egykori helyzetet – talán olyasmit akartak elmondani, hogy „ennyit tehettem a bajtársért, sajnos csak ennyit”. S itt, miként a temetési menet esetében, ismét metaforikus a történet szerveződése: a ruhák s egyáltalán, apja minden holmija, az eltűnt helyettesítői: amikor anyja jóval később, szorult helyzetükben ugyan, de eladja őket, mondjon bármit is, nyugtatóan, gyermekeinek, özvegy voltát jelenti be. Miután a varrógép, vagyis a mindennapi munka eszköze lesz az édesanya azonosítója, a szülőkről mint házaspárról való közös emlékezés véget is ér.
A varrógép, több más tárggyal együtt azoknak a háborús jeleneteknek a felidézője lesz, amelyeknek viszont már az anyai nagyapa, „nagytata”, a „vén” Zemo a főszereplője. Anyja munkaeszközét csakúgy, mint a süldő malacukat, az istálló padlásán dugták el egy szénaüregbe az oroszok elől, tőlük való félelmükben az asszonyok s a gyermekek – vagy ötvenen – egy nagybáty pincéjében várták ki a hadak elvonulását. Korábbi emlék – több írása fölidézi – a magyar katonák vonulása a szomszédos laktanyából. Gyalogosan menetelésüket éppúgy az úttest alá, betoncsőbe bújva hallgatta végig, mint a tankok moraját, dübörgését – „rémségek közelségére”, az úttest rájuk szakadására gondolva. Nagytata viszont mintha nem ismerte volna a félelmet: vele együtt számlálta a repülőrajokat, és várta, hogy „történjék végre valami” – és amikor „végre nagy ímmel-ámmal” egy alacsonyra ereszkedett repülő leadott néhány géppuskasorozatot, senkit, még a macskájukat se találta el. Másnap bombát dobtak le, ez a vasboltot találta el, s „egy egész kutya” lett az áldozata.
Az emlékező előadása gyermeki szemléletmódra vall: az elbeszélő nem tart távolságot elbeszélt énjétől, inkább azonosul tegnapi – húsz évvel korábbi – kalandvágyó, izgalmat kereső önmagával. Az esetekhez hozzáfűzni valója is ritkán akad. Egyszer – ekkor is zárójeles megjegyzésként –, amikor azokról a kézigránátokról beszél, amelyeket a visszavonuló németek hagytak az apai nagymama kertjében, s amelyeket Zemo, a „vén kőmíves” az udvarukon lévő kútba dobott be. Jó tíz évvel később ő piszkálta elő őket – ennyi a magyarázat. Miután beszámolt róla: ez idő tájt már a nagyanyjuk házában laktak, a kaszárnya mellől, a Kövicsesről költöztek a Híd utcába, a Szi­lágyiak eredeti „szálláshelyére”. Egy másik, ugyancsak zárójeles kommentár ahhoz a jelenethez kapcsolódik, amelyiknek egy derékszíj a tárgya és a tétje. Szereplői pedig egy, a szíja „elvesztése” miatt a kikötéstől félő s a szomszéd faluból visszalopódzó német katona, valamint a nagypapa, aki letagadja, hogy tudna az övről. Hogy tudott, télen derült ki – ezzel talpaltatta meg az elbeszélő csizmáját. Aki kivételesen ítélkezik és értelmez: „a durva vicceket ő utáltatta meg akkor egy életre velem”.
Önjellemzésének meghatározó mozzanata az iskola, a nagyhírű Wesselényi Kollégium, ahová 1944 őszén úgy iratkozott be, hogy nem töltötte be a hatot. Ezzel a személyes emlékkel, „rendkívüli” esettel indít, aztán előre futva az időben tudatja: nem lett tógátus diák Zilahon, mindössze kisdiák éveit „tölthette” itt – ám hogy mi okból történt így, ezt egyelőre nem fedi fel. Helyette „múltidézésbe” fog, az ötven esztendővel korábbi időből Adyról szól, aki „a becézett első fiú a tanári noteszekben”, és aki a hatodik osztálytól ösztöndíjas. Az ingyenes tanulás módozatait úgy hozza szóba, mint Szilágy lakosságának gondoskodását mind a tanintézet fenntartásáról, mind a tehetségek támogatásáról. Ha azt emeli ki, hogy már a legelső iskolatörvények kivételeznek az özvegyek gyermekeivel (s közli, hány kupa mustot voltak kötelesek beadni iskolakezdés előtt), akkor hallgatásba burkolva a saját félárva voltára is utal. Két szál tűzifát kellett vinniük – ez nyilván a téli idők emléke. Erről a szükségről vált át a háború utáni nagyobb szükségre, hogy újra kellett kezdeni a kisipart, ócska szerszámokkal műhelyek százaiban készíteni mindent (példái: csizma, szekértengely), amit előtte már a nagyvárosok üzemeiben gyártottak. A katlanváros kései virágzása azonban tiszavirág-életűnek bizonyult – állapítja meg, mintha ezzel akarná igazolni személyes döntését: világgá indult ő is. „El Zilahról! – ez lett a jelszó”. „El Váradra, Szatmárra, és elsősorban Nagybányára, mert úgy hallani, erősen iparosodik” – az emlékező-elbeszélő úgy tünteti fel, mintha a gyárak világa vonzotta volna, amikor tizennégy évesen felkapaszkodott egy Kolozsvár felé tartó teherautó tetejére. Itt is az ellipszis alakzatára támaszkodik: nem mondja ki, csak következtetni lehet rá: voltaképpen megszökött. Hogy a család egyetértése vagy beleegyezése nélkül választotta, amit választott (újabb ellipszis: milyen iskolát?), abból sejthető, hogy édesanyja a zilahi református templom szószékén szerette volna látni, azaz a papi pályán. Majd amikor „nagy sokára” érettségizett (mikor? hol?), illetve sikeresen célozta meg a kolozsvári egyetem, a Bolyai jogtudományi karát, akkor abban reménykedhetett a mama, amiben a nagypapa: „Ha nem pap, hát tán bíró lesz; a’ se kutya”. Ám jogász se lett, hanem valami más – ki nem jelentené, hogy író. Mert nemcsak úgy általában, hanem biztosan tudja, hogy „Szilágyban sohasem élt meg könyves ember vagy poéta”. Ilosvait idézi – nem a teljes nevén, mintha otthontalanságát, idegenségét hangsúlyozná –, aki itt írta a Ptolomeus című versét: „Szerzé el-benn sován Szilágyországban, Kuselkőben, az egy havas oldalban. Egy cellában, azaz egy füstös házban, Elvégezte el-fenn egy sombokorban”. A vándor énekes szerzeménye, az Apostolok Cselekedeteiből ismert Pál-életrajz erkölcstanításokkal teletűzdelt feldolgozása, eredeti címén a Ptolemeus király históriája mintha serkentené a jelenkori könyves embert, hogy kialakítsa nézeteit az író szerepéről, feladatáról, kötelességéről. „Különös közönnyel-szigorú emberi világ ez; mert látszólag mostoha, úgy tűnhet, le nem kötelez. ’… A te dolgod, tégy belátásod szerint’ – ereszt el komor-nagylelkűen, s közben tudja, tőle úgysem szabadulhatsz, hiába szórod rá átkaidat is”.
Mindez beillik akár ars poeticának is. Vagy hozzászólásnak, rejtett állásfoglalásnak az elkötelezett művészetről, irodalomról a hetvenes években (is) folytatott vitában.
Az emlékező azonban a katlanvárostól személyes hitvallása helyett egy képpel vesz búcsút: a jobbágyokat felszabadító valaki szobrának a képével – az évkönyvben szerepel egy részlet Fadrusz János szobráról, az aláírásból tudható, ha máshonnan nem is, hogy az a „valaki”: Wesselényi. Ez az emlékállítás párhuzamba vonja a vén Zemo óhaját: abból a jókora márványdarabból, amelyik a kollégium lépcsőfoka volt, s amelyet tatarozáskor haza „emelt”, faragtasson majd a sírjára követ. Hogy faragtatott-e, vagy a kérés teljesítése helyett a nagyapa figuráját, sorsát megidéző írásaiban állított – kőnél maradandóbb – emléket neki? – a sok kérdés egyike ez, amire nincs válasz.
Az Utunk 1976-os évkönyvében közölt próza, az Asszonyélet egy sírkövön ötletét mintha ez a kopott márványlépcső adta volna. A közvetlen ihlető azonban a zilahi diák-dombi temető látványa volt, ott is a sírkövek díszítéseinek nézegetése, ismerős nevek felbukkanása. A temető egyik szögletében egy „népes család, már-már egész nemzetség sírjai” egy magasabb márványkő köré tömörülve, a kövön nevek, évszámok, az utolsó név, az elhalálozás évszámával (1946) egy „idős korában elhunyt asszonyé”, akit az egyes szám első személyű elbeszélő még ismerhetett. „Utcabeli néni volt, jól emlékszem reá” – tájékoztat látszólag szenvtelenül, holott előbb, a sírkőtől távolabb azon elmélkedett, hogy „rég volt lelkeket emberöltők múltán is élőkké eleveníthet a rájuk emlékezés”.
S ezzel az élővé elevenítéssel próbálkozik a következőkben, annak a háborút követő másfél esztendőnek az élményei, tapasztalatai alapján, ameddig az asszony közelében élt. Félve azonban attól, hogy az emlékezete torzít, igyekszik „újra a 7–8 éves gyermek szemével” látni őt. Mindenekelőtt a kedvtelése ragadta meg, az, hogy hetente elolvasott két-három könyvet. Aztán a memóriája, hogy „általában mindenre emlékezett”, jégesőre, sáskajárásra, járványra, háborús menekülésekre. A város lakosaival történtekre, „két emberöltőre visszamenőlegesen”. Ehhez a tágassághoz képest a gyermeki szem mint egy kamera – Bachelard francia filozófussal szólva – az „intim létezés” „boldog terét”, a szülői ház belsejét, majd az udvart pásztázza végig. Láttatja az asztalra letett könyvet, szemüveget meg a plüssterítőt, a szoba sarkában a sifont, ahogy sötétlik, mint az asszony sötét ruhás alakja a fehér falak között, majd ahogy a konyhába s a hátsó szobába indul, ahol „egyik özvegyjelölt menye varr, körülötte leckével, mivel vesződő gyerekek”. A múló időt bent a hozzátartozók, kint az építmények, tárgyak jelölik: rozoga istálló, elhagyott műhelyek, ósdi szőlőprés, hullott alma, öreg hordóban cefre. Tegnapi, tegnapelőtti gazdálkodás kellékei lehetnek, de „ki tudja, milyen évszak lett közben”, azaz amíg a terepszemle tartott. A kérdés közbeiktatása s melankóliája nem kisgyermekre vall, de nem is a régi házához ragaszkodó s új építésébe bele nem egyező asszonyéba – „suta írói képzelet” fogalmaztathatta így, miközben kitágította, mítoszivá változtatta az időt, középpontba állítva a harctérről s a hadifogságból fiait hazaváró anyát.
Filmes kifejezéssel: a hét–nyolc éves kisfiú látásmódja, szemlélete „tűnik itt” át a felnőttébe, előkészítve a műfaji váltást, az „utcabeli néni” sors- és alakrajzi vázlatának írói műhelynaplóvá történő átformálását. Az elbeszélő jó huszonöt évvel később immár „a ráemlékezés terein” találkozott az asszonnyal, meg nem nevezett, ám hősnőjével, Szendy Ilkával jelölt, századfordulón játszódó regényének, a Kő hull apadó kútnak alakjait keresve. Hamar rájött azonban, hogy „az énje árnyékai között botorkáló, önmagát s környezetét emésztő lánynak ez az asszony éppen az ellentéte volt”. Ám arra is rájött, hogy ha modellekben gondolkodik, akkor történetének „központi alakja” lehetett volna „egy ilyen asszony”. Modellértékűnek, más néven – a szocialista realizmus fogalomhasználata szerint – tipikusnak tartja nemcsak a partiumi, hanem a közép-kelet-európai plebejusi rétegek viszonylatában is – ám kifejtetlenül hagyja, hogy mi alapján. Úgy tetszik, az alkalmazkodó, ugyanakkor kötelességvállaló magatartás alapján, hisz azt fejtegeti, koronként változhat „egy-egy attitűd”, mert „más-más az alapvető létkihívás, mellyel viszonyulás-választ kényszeríthet a többségre egy adott társadalmi rend”. De felmerül az is, hogy bizonyos érzések – félelem, aggódás, öröm – megélésére való készség, különböző helyzetek, tények érzelmi „megválaszolásai” számítanak. Nem utolsósorban, amire végül is sor kerül: a női szerep betöltése, „egy nagy családot évtizedeken át szárnyai alatt melengető asszony” feladatvállalása. A társadalomban hagyományosan kijelölt hely elfoglalása – rendtartóként, s nem rendhagyóként, mint – elbeszélői birtokviszonyszó – „Szendy Ilkám” az ő „zord háza tájával”. A szerző feltételesen fogalmazza meg, amit határozottan állíthatna: az asszony bizonyára nem érezte „áldozatnak” magát „a család oltárán”, nem küzdött női egyenjogúságért, és nem panaszolta, hogy nem hagyják élni. Mi tartotta vissza az írót, hogy regényalakká formálja? – félt attól, hogy bárki olvasó úgy érezheti, „heroizálja” a tucatnyi gyermekkel való asszonyi küszködést, netán hasonló életvitelt kér számon a maiaktól. Csattanónak szánja-e vagy sem, előad még egy indokot: fiatalként valami furcsa szeméremérzet is távol tartotta attól, hogy az általa gyermekként ismert, „szépen megőszült, köztiszteletben álló öregasszony hajdani szerelmét elképzelhessem”.
Egy utcabeli néni, egy öregasszony tehát az „emlék-alak”, akinek eddig még a nevét sem árulta el. Még mielőtt megtenné, azt hangsúlyozza, hogy leánykori neve szerint „nem is volt idevaló”, hiszen Adorjányinak hívták. Hogy honnan került Zilahra, ezt bizonyára kiderítette, hiszen az írói műhelyébe bepillantó rész után egy olyan fejezet következik, egy kivonatolt családtörténeté – tele adatokkal, születési és elhalálozási dátumokkal, és a családi emlékezet őrizte, főként a halál okait ecsetelő esetekkel –, amelyik szorgos kutató munkát igényelt. Nagyvégre tudatja hát, „hőse” neve: Adorjányi Julianna. Azzal is tiszteleg előtte, hogy születésétől kezdve (1870) hozzá méri az idők múlását, 1890-nel indítva, amikor már házas és két gyermeke is született, minden évtizedfordulón rövid mérleget készít, mi történt vele ez alatt. Első férje nevét, akivel tizenöt esztendős korában kötött házasságot, és haláláig, tizenkét évig élhettek együtt, éppúgy fél monogrammal közli – T. Lajos, mint a másodikét, S. Lajosét –, aki három évvel volt fiatalabb nála, s meghalt 1929-ben. Vagyoni helyzetükre a sírkő, illetve a fejfák méretei, anyaga, faragása alapján próbál következtetni; érdekességként jegyzi meg, hogy az első világháború hozta nyomorúságot tetézte a család menekülése – egyébként a város zömével együtt – Kraszna irányába. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a sok kiskorú gyermekére való tekintettel a családfőnek nem kellett bevonulnia s hogy a családból ekkor tájt nem halt meg senki. A család: együtt az első házasságból született gyermekek a második házasságból születettekkel, összesen tizenegyen, hozzájuk még unokák, sőt egy dédunoka – „testvéri viszonyaikban majd semmit sem jelentett a más-más apától származás”, emlegeti az emlékező.
Adorjányi Julianna második férje halála után, immár végleges özvegységben tizenhét évet élt még, újabb gyász nélkül. A család temetkezési helyén a nagy márványkő mögött lévő tölgyfagerendára 1950 körül új név kerül: S. Istváné, „akinek itt a családi kegyelet szorított helyet, ha már a hant alatt amúgy sem lehetett. S. István ugyanis harctéren esett el”. Adorjányi Julianna nevét 1946 tavaszán vésik fel a szürke sírkőre. Lezárul egy asszonyélet – a narrátor a szó szoros értelmében számadással vesz búcsút: összeszámlálja, „hány élet eredeztethető” tőle: több mint ötven „emberke”. A tényekkel vet véget a korábbi „számítgatásoknak”, hogy például a gyerekek táskájába hány szelet kenyeret tett be az évek során. A latolgatást is abbahagyja, vajon elfogadható-e „az asszonyalak típus, modell, példa volta”. Felsorol egy s mást, élete bizonyos évtizedeiben mi minden hárult rá, mi minden tette próbára „állóképességét”, pszichikai és fizikai erejét: „vásárra jártak, szőlőt műveltek, a kenyeret otthon sütötték, jószágot majorságtól borjúig otthon vágtak, saját tehenet fejtek, maguk termesztette bort ittak, szilvaízt főztek, és szappant főztek, és ecetet ők savanyítottak, és káposztát maguk sarvaltak, és varrodában csak eladó lánynak varrattak”.
Az elbeszélő szavával: az „elsorolás” igei mozgalmassága, lendülete talán egymagában is arról árulkodna, hogy latolgathatta bár többször, még sem vált kétségessé számára az „asszonyélet” példaértéke, tipikus volta. Mi több, más jelek, stilisztikai s poétikai eljárások egyenesen azt feltételeztetik, hogy az emlékezés eleve a példaállítás szándékával született, egy típus, egy modell felmutatásának akaratával. Máskülönben lehetetlen volna magyarázatot találni arra az elliptikus módra, ahogy az alakok azonosításakor kihagyott, elhallgatott vagy megmásított bizonyos meghatározó tényeket. Vagy végrehajtotta a fikcionálás azon – Iser leírta – aktusát, amikor jellé változtatta „az életvilágbeli realitást”, a reális irrealizásával, így távolítva el egyes szám első személyben megszólaló önmagától. A személyes érintettségre emiatt nem derül fény, az önéletrajzi térben való „barangolás”, a Katlanvárostól a többi emlékiratféléig s a megannyi interjúig, vallomásig szükséges ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, az író élete legbelsőbb köreiben mozgott. Hogy az utcabeli néni, az öregasszony, Adorjányi Julianna: az apai nagymamája. Őt követte a kisgyermek tekintete, amint benyitott az özvegyjelölt menyéhez, aki viszont nem más, mint a gyermek édesanyja – a leckével, mivel vesződők egyike: ő maga, az író. S. István pedig az édesapja – Szilágyi István, „csak” Sz.-nek kellene szerepelnie a vezetéknév rövidítéseként. Minderről, új adalékokkal kibővítve az „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” című interjúban, Fekete Vincének beszél.3 Úgy emlegeti itt a nagymamát, mint „olvasóembert”, aki „bálványa volt a családnak”, s akiről „furcsa dolog” derült ki halála után. Nevezetesen, hogy Gencsről származott, és katolikus volt, ám Zilah és a Szilágyi-család „annyira protestáns világ volt”, hogy „fel se tevődött, más is lehet valaki, mint református”. Mind a tizenegy gyermekét így keresztelték, ő maga – „anélkül, hogy kikeresztelkedett volna” – végig református templomba járt. Unokája, az író talán azzal is tisztelgett emléke előtt, hogy első regénye, az Üllő, dobszó, harang főszereplője, Gencsi Anna nevében a származása helyét és keresztneve „rövidítését” rejtette el. Az effajta elvonatkoztatás, a valóságtól való eltávolítás sajátossá alakítja az Asszonyélet egy sírkövön műfaját, „lebegteti” a családtörténet, a műhelyvallomás, a hommage között úgy, hogy nemcsak tiszteletadás, hanem fejezet is egy szemérmes memoárból – rejtőzködő önéletírás.


(Folytatása következő lapszámunkban)
Jegyzetek1 Budai Katalin: „Lapszéltől lapszélig írok”. Beszélgetés Szilágyi Istvánnal. Magyar Napló, 1994. jún. 10., 4.2 Philippe Lejeune: Önéletírás, élettörténet, napló. Ford. Bárdos Zsuzsanna et al., L’Harmattan, Bp., 2003.3 Fekete Vince: „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam”. Beszélgetés Szilágyi Istvánnal. Székelyföld, 2008/10, 116–127).