.svg)
„A legfontosabb különbség a szeretett személy és a múzsa között – írta Joseph Brodsky –, hogy ez utóbbi nem halandó. Hasonló a helyzet a múzsa és a költő között: amikor a költő meghal, a múzsa új hangot keres magának a következő nemzedékben.” Nos, a múzsát legtöbbször valami femininnel azonosították, pusztán abból az okból, mert hogy a költő legtöbbször férfi (volt). S mert a mindenkori múzsa legbanálisabb manifesztációja köztudomásúlag a homlokcsók, a múzsa és megihletett között értelem- és szükségszerűen a nemek ellentettsége és vonzása, e (kultúránkban Weöres Sándor által legmélyebben kiaknázott) bonyodalmas viszonyrendszer kínálja az alapot. Az azonban, ami a költészetet és válogatott múzsáit a zenével legszorosabban összeköti, az a líra, pontosabban a lírai inspiráltság, amely hajlékát épp úgy megtalálja a muzsikában, mint a versben vagy a lírai prózában.
La muse et le poète – erre a francúz címre (melyben a múzsa ugyancsak nőnemű, a költő meg hím-) konstruálta tizenegyedik fesztiválját a SoNoRo, az a hazai és országhatárokon túli merítésű, nagyjából bukaresti központú zenei vállalkozás, amely elismert tehetségű fiatal kamarazenészek találkozásainak, továbbképzésének, koncertlehetőségeinek keretét teremti meg több mint tíz éve, számos hazai közintézmény, de főleg magáncég nagyvonalú pártfogása révén. Lírai kalandozásaiban – állítja a SoNoRo szellemi atyja, Răzvan Popovici – az első tíz év a tervezés, kezdeményezés, építés, csiszolás, érlelés dekádja volt, amely után immár egyféle fordulópontot jelent a 11. fesztivál. Hogy ebben a vízióban mennyire játszik szerepet a tízzel osztható számok kedveltsége, illetőleg maga a tízes számrendszerre alapozott nyugati kultúra, most ne firtassuk. Mint ahogy azt sem, milyen pillérekre épül a művészi-szellemi krédó melletti hűség, amely Popovici vallomása szerint a továbbra is remélt/vágyott dinamizmus ellenpont-ikertestvére.
A 11. SoNoRo-fesztivál (október 28. – november 14.) ezúttal is több városban örvendeztette meg a zenerajongókat. Természetesen Bukarest volt a bázis, de Temesvár, Kolozsvár és Beszterce szintén... megkapta a magáét. A koncertek egyenként is valamilyen címre hallgattak (például Pour un tombeau sans nom, La muse hypnotique, À Clara, La muse inspirant le poète, Muses and antimuses, Secret letters), de e címekben inkább a szellemi játék, mintsem a jelentésfüggvények játszottak szerepet. A hivatalos záró koncertre – amely után, amolyan posztlúdiumként, még a besztercei következett – Kolozsváron került sor. A műsorkínálat parádés volt: Saint-Saëns (1835–1921) zongoratriója, a címadó La Muse et le Poète, majd Gabriel Fauré (1845–1924) op. 15-ös c-moll Zongorakvartettje, Darius Milhaud (1892–1974) nem túl ismert, „minimalizált Gershwin-zenéje”, a La Creation du Monde (op. 81a) zongorakvintettre, végül Enescu (1881–1955) Első román rapszódiája zongorakvartettre átírva. Különösen ez utóbbi volt frenetikus sikerű a kolozsvári koncerten. Nem csupán Enescu egyik legismertebb és legkedveltebb opuszának viszonthallása miatt, hanem a szellemes, könnyed, változatos interpretáció miatt is.
A kolozsvári hangversenynek kétségkívül Diana Ketler volt a „főárbóca”. A rigai zenészcsaládban született zonogorista jószerével az egész világot bejárta, jóllehet még igen fiatal (a 2009–2010-es szezonban debütált a tokiói Muszasinóban, a bécsi Konzerthausban és a Musikvereinban, majd a New York-i Carnegie Hallban, de már 2001 óta a londoni Royal Academy of Music zongoratanára). Mellette két hegedűs lépett fel a koncerten: a német–orosz Alissa Margulis, illetve a román és japán szülőktől Németországban született Erik Schumman, továbbá a két mélyhegedűs: a már említett Răzvan Popovici és a tallini születésű, de Németországban tanult Liisa Randalu. És ugyancsak két csellista váltotta egymást, a német Justus Grimm és a lengyel Marcin Sieniawski.
A fentebb összefoglalt program és az előadók enumerációja vélhetőleg meggyőző. Viszonylag ritkán találkozhat komolyzenei koncertközönség ennyire szelekt és ennyire képzett nemzetközi kamaraegyüttesekkel. Ugyanakkor nagyot tévednénk, ha a SoNoRo-fesztiválsorozat mögött valamiféle sztárparádé szándékát vélelmeznők. Nem olyan elit ez, amelynek a „nagy durranás” és legvégső soron a „kaszálás” volna a mindenek fölötti célja. Igazi zene, igazi zeneértés van a törekvésben és a teljesítményben, amelyet a rendszerként felfogott nemzetközi zenei élet kapcsolathálózata éltet és igazol.
