„A monda­hagyományban világbajnokok vagyunk, ez is hungarikum” – Interjú Magyar Zoltán folklórkutatóval, íróval

Hódmezővásárhelyről elszármazott, Magyar családnevű iparos ős és anyai ágon szülővárosodba, Kiskőrösre, a 18. században letelepített szlovákság adja tágabb rokonsági háttered. Mennyire volt tudatosan megélt ez a családi örökség?

Abban a kevert tót–magyar világban a maga természetességével éltünk benne, nem igazán emlékszem tudatosságra – szerintem még a szlovák hagyományőrző csoport tagjai sem voltak öntudatos szlovákok. Az asszimiláció a mindennapi életben és a lelkekben már két-három generációval korábban lezajlott ebben az alföldi mezővárosban, bár a nyelvből (a szlovák egy 18. századi tájnyelvi változatából) még gyerekkorom idején is sok minden megmaradt. Nagyszüleim még értették, esetenként használták is, erre még én is emlékszem, és persze a bő szoknyás női viseletre, amely gyerekkoromban még egyáltalán nem volt ritka. Ám ebbe a mikrovilágba az apai őseim is máshonnan érkeztek, és ez bizonyos családi hagyományokban is megmutatkozott, még a gasztronómiában is. Noha az utcabeli öregek rendszeresen összeültek, beszélgetésre és nem mesélésre emlékszem. Egyedül apai nagyapám, aki egy szenzációsan intelligens parasztember volt, mesélt nekem, meglehetősen szuggesztív stílusban. Egy állatmese foszlányszerű részleteire emlékszem tőle, és végeláthatatlan katonaélményeire – sorkatonaként részt vett a Felvidék, Erdély és Délvidék visszacsatolásában, több évet lehúzott a szovjet front hátországában, a végén pedig még fél év hadifogság is kijutott neki. Ezekről sokat mesélt. Máig is sajnálom, hogy akkor hunyt el, amikor én éppen csak elkezdtem néprajzi tanulmányaimat Debrecenben. Ha még néhány év megadatik neki, aligha mulasztom el, hogy egy életútinterjú formájában kötet örökítse meg az alakját és a korát. De nem kizárt, hogy mindez szépirodalmi formában mégiscsak meg fog történni.

Harmadéves egyetemistaként, első kötetes költőként gyalogosan végigjártad a Kárpátok gerincét. Mennyiben köszönhető ez a „zarándoklat” földid, Petőfi hatásának, a haza testközeli felfedezése iránti igénynek vagy éppen romantikus kalandvágynak?

Talán mindegyik benne van. Főként romantikus kalandvágy és honismereti túra. De legfőképpen egyszerűen csak szerettem volna egy érdekes és haszonnal forgatható útikönyvet írni. A könyv el is készült, de máig sem szorgalmaztam igazán a megjelenését, talán majd ezt is nyugdíjaskoromban. Annyi bizonyos, hogy például Erdélyt is ekkor (1988-ban és 1989-ben) ismertem meg testközelből. Hogy mennyiben hatott későbbi folklórgyűjtői elhivatottságomra, nem tudom, bár minden terepmunka alapvetően úgy kezdődik, hogy a gyűjtőnek már az indulás előtt is van némi fogalma a megcélzott tájegységről és népéről.

1996-tól, miután kiadtál egy Petőfiről és egy Szent Istvánról szóló kultúrtörténeti könyvet, sűrű egymásutánban jelentetted meg az egész magyar nyelvterület kisebb tájegységeinek monda- és mesehagyományát összegyűjtő kiadványaid.

Igazából az egyikből következett a másik, és nem volt megállás. Egyetemistaként a Szent László-legenda falképciklusának freskós világa ragadott meg, innen datálódik a Szent László-hagyományok kutatása és gyűjtése. Miután 1995 nyarán a Szent László-mondák nyomába eredtem a Kárpát-medence különböző tájain, hamar rádöbbentem arra, hogy ezek a mondák nem magukban állók, hanem akkor még nagy változatosságban gyűjthető történetimonda-hagyomány övezi őket. Így aztán minden más témára is rákérdeztem, amely helyben releváns volt, beleértve a hiedelemtörténeteket is. S mivel két első néprajzi terepemen, Gyimesben és a Tornai-karsztvidéken különleges folklórhagyományok sokaságára és számos kiemelkedő tudású adatközlőre találtam, nem volt kérdés, hogy mindezt a javarészt szájhagyományozott tradíciót monográfiaszerűen szükséges megörökíteni. Aztán pedig már nem volt megállás: többnyire tudatosan vettem sorra a magyar nyelvterület ama néprajzi tájegységeit, ahol epikus népköltészetet nem, vagy csak alig gyűjtöttek a néprajzkutató elődök. Szakmai pályafutásom e szakasza nagyjából most zárul le, s ha volt az eddigi életemnek értelme, akkor ez a folklorisztikai „leletmentés” mindenképpen oda sorolandó. A gyűjtéseim manapság már három nagyszabású kéziratos archívumot (Magyar Történeti Monda Archívum, Erdélyi Hiedelemmonda Archívum, Moldvai Csángó Szövegfolklór Archívum) képeznek, mintegy 160 000 folklórszöveggel. E szövegek egy része olvasható abban a mintegy félszáz folklórgyűjteményben, melyeket publikáltam az utóbbi két évtizedben.

Ki vagy kik voltak azok az elődök, akiknek munkássága ösztönző volt számodra? Formálták-e a személyiségedet ezek az utak?

Hogy mennyiben változtam a gyűjtőutak hatására, talán egy jó pszichológus tudná megmondani. De bizonyára nagyon is. Egyik kiváló recenzensem írta A csángók mondavilága című kötetem kapcsán: van úgy, hogy az ember gyűjteni indul Gyimesbe, de a végén őt gyűjtik fel. A táj vonzása, az emberi találkozások, sok minden. És persze benne van mindebben a folklórgyűjtő elődök munkássága és ösztönzése is, bár a sor nem hosszú, mert a monda valamelyest mostoha műfajnak számított a 20. századi folkloristák körében. Bosnyák Sándor az egyik kivétel. Volt szerencsém még személyesen is ismerni, valamint többször meglátogatni újpesti és verőcei otthonában, természetesen vele is sokat beszélgettem minderről. Takács Györggyel közösen éppen a múlt évben jelentettünk meg elméleti tanulmányaiból egy remekbe szabott kötetet A múló idő felett címmel, ama megfontolásból is, hogy ne csak mint folklórgyűjtőt ismerjék az emberek. Bár folklórgyűjtőként tagadhatatlanul egyike a legjelentősebbeknek: kéziratos hagyatékában mintegy 70 olyan dosszié maradt fenn, amely kiadásra vár. Az idei könyvhétre – ezt az adósságot törlesztendő – a Magyar Népköltészet Tára sorozat legújabb darabjaként erdélyi mondagyűjtéseinek korpusza jelent meg.

2018-ban látott napvilágot a Kairosz kiadónál, 12 kötetben A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex. 2021-ben, szintén a Kairosz kiadó adta ki négy kötetben az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus. Típus- és motívumindexet. Miért hasonlítottad egy helyütt a katalógusok elméleti konstrukcióját egy katedrálishoz?

Talán valóban találó e katedrális-hasonlat, hiszen sok-sok generáció szellemi öröksége összegződik egy ilyen lexikonszerű kézikönyvben. Egymásra is rakódva, mint ahogyan tették a katedrálisépítők, akik szintén sokszor évszázadokon keresztül építették, bővítgették ugyanazt az impozáns templomot. E két kézikönyv lényegében felöleli, tartalmazza mindazt, amelyről az utóbbi ezer évben, és különösen az utóbbi kétszáz évben élt magyarok meséltek és hittek az őket körülvevő világgal összefüggésben. Hosszú lenne ezt felsorolni, hogy mi mindent. De annyi talán kiemelendő, hogy például a 12 kötetben rendszerezett 112 000 folklórszöveg alapján elmondható, hogy a magyar nép történelmi emlékezetét megörökítő mondahagyomány Európában kimagaslóan gazdag, sőt alighanem a leggazdagabb, tipológiailag és tematikailag ugyanis annyira változatos, mint a nemzetközi mezőnyben tán sehol másutt. Ha úgy tetszik, ebben világbajnokok vagyunk, ez is hungarikum. Sok oka van ennek. Több mint ezeréves, hányattatott történelmünk mindenképpen. Az erdélyi magyar hiedelemvilág a gazdagsága és sokszínűsége miatt hasonlóképpen ott van az európai „élmezőnyben”. Ami talán nem is oly meglepő, ha arra gondolunk, hogy már a kora újkori történetírók némelyike is Tündérországnak nevezte a néhai fejedelemséget.

Az Erdélyben gyűjtött mondákban, rálátásod szerint, mennyire látszik a sokat emlegetett felekezeti, etnikai sokszínűség, egymásra hatás?

Nyilvánvalóan mindegyik etnikum kultúrája többé-kevésbé nyomot hagyott rajta. Ettől olyan izgalmas és érdekes az erdélyi magyar hiedelemmondák világa. Leginkább persze a román folklór hatása érhető tetten, sőt bizonyos tematikus csoportokban nagymértékben meghatározza, jóllehet az utóbbi két-három évszázad folyamán ezek az eredendően nem magyar hagyományok is magyarrá lettek. Gondoljunk csak a prikulics alakjára, a román pap hiedelemkörére, avagy a különféle rontásképzetekre.

Elkészült a Moldvai magyar hiedelemmonda-katalógus kézirata is, amivel már túlléptünk a Kárpát-medencén. Hogyan látod, a Kárpátok ebben az esetben vízválasztó, vagy csak természeti akadály?

Moldva valóban sajátos világ, különálló kulturális régió még a magyar népi kultúra egészén belül is, jóllehet a ma gyűjthető folklórhagyományok többsége székelyes jellegű, hiszen a 18–19. századi székely telepesek által megült falvakból származik. Ezért is lenne (lett volna) szükségszerű a már javarészt nyelvet váltott északi csángók és a Bákó vidéki úgynevezett déli csángó falvak minél átfogóbb és analitikusabb igényű néprajzi vizsgálata. Engem folklórgyűjtőként értelemszerűen e hagyományok archaikus, középkori rétege érdekelt leginkább, és számos ilyenre sikerült is rálelnem, gondoljunk csak a moldvai Szent László-mondakörre (azon belül is például a húshagyat mondájára) vagy Nagy István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda Bákó vidéki hagyománykörére. Érdekes módon – noha mindig is a magyar állam határain kívül éltek – a moldvai magyarok prózaepikájában nem több az interetnikus hatás, mint például Erdély belsejében – sőt alkalmasint kevesebb, utalhatok ismét a javarészt székelyföldi eredetre. Viszont seregnyi olyan monda csak a moldvai szájhagyományban maradt fenn, amely a székelyföldi folklórból mára kiveszett.

Tavaly jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában az Erdély védőszentje. A Szent Lászlóról szóló mondák típus- és motívumindexe című kiadvány. Aztán nemrég olvastam egy tudósítást arról, hogy a székelyszentléleki templom külső falán találtak egy olyan falképet, amin a „kánontól” eltérően Szent László egy medvével verekedik.

A Szent László-mondakör valóban egy kisebb fajta folklorisztikai univerzum, ami abból is adódik, hogy a középkori magyarság legnépszerűbb szentjéről beszélünk. Az volt lényegében minden társadalmi csoport körében. Ebből adódóan mindenki valamit hozzátett ehhez a hagyománykörhöz: az egyház éppúgy, mint a lovagi eszmények nemesi rangú képviselői, a falképfestők, és persze nem utolsósorban azok az egyszerű emberek, akik – különösen a határvidékeken – szintén a magukénak érezték őt. A medvével viaskodó Szent László valóban olyan ikonográfiai típus, amely eddig ismeretlen volt a művészettörténészek körében. Ám szinte bizonyos, hogy a 15–16. században Nagyvárad vidékén és Erdélyben része volt a róla szóló közbeszédnek, még a Váradon megfordult lengyel humanista, Paulus Crosnensis Ruthenus is beleszőtte Szent Lászlóról szóló dicshimnuszába, hogy László volt az, aki megszabadította a környék népét az ott garázdálkodó vérmedvétől. Jó eséllyel a még feltáratlan középkori templomokban rejtőzhetnek a szent király legendáriumával kapcsolatos ismeretlen motívumok. Sok ilyen középkori történet a recens folklórgyűjtésekből is előkerült: gondoljunk csak a hosszú háborúskodásból hazatérő Szent László történetére, amely a gyimesi és moldvai csángók között maradt fenn.

Most került a könyvesboltok polcaira a gyimesfelsőloki Tankó Fülöp „­Gyugyu”-ról készült második egyéniség-monográfiád. Talán már le is adtad a Korondhoz tartozó pálpataki, néhai Lakatos Károlyról készülő anyagod a marosvásárhelyi kiadónak. Látsz-e esélyt arra, hogy a szűkebb fesztiváljelenléteken kívül ez a még szinte kortárs mesekincs Benedek Elek mesekönyvei mellé kerüljön?

Valóban, az elkövetkező egy év leforgása alatt három erdélyi vonatkozású mesemondói egyéniség-monográfia fog az olvasók elé kerülni, harmadikként említhetem az ördöngösfüzesi népi énekes és mesemondó, Hideg Anna repertoárját. Ők az utolsó „mohikánok”: hagyományos mesemondót rajtuk kívül Erdély földjén én már nem ismerek. De ők még például Nagy Olga jeles mesemondóival egy szinten lévő történetmondók, nem véletlenül tüntették ki mindhármukat a Népművészet Mestere címmel. Gyugyu bácsi stílusa, ökológiai tudása például egészen különleges. Nem utolsósorban pedig egymaga 420 történetet mondott el nekem. Lakatos Károly a talán legkülönlegesebb alkotó típusú mesemondó volt, akit a magyar folklórtörténetből ismerek. Hideg Anna pedig a tündérmesék utolsó magyar ismerője és mestere. Őket egyébként három készülőben lévő portréfilm által is megörökítem. Ezek az újabb mesegyűjtések bizonyára bekerülnek majd a köztudatba, de hogy Benedek Elek-féle népszerűsítő antológiák részévé mikor válnak, azt nem könnyű megtippelnem. Mindenesetre kívánatos lenne, mert a 19. század végén ismert mese- és mondavilág sokszorosa gyűlt fel azóta a néprajzi műhelyekben, és a magyar folklór sokszorta színesebb és változatosabb annál, mint amit például Elek apó ismert.

Szerinted mi lehet az általad gyűjtött, összeállított gyűjtemények sorsa, utóélete? Látsz esélyt arra, hogy élő, ható, inspiráló tényezők legyenek a mindenkori kortárs magyar kultúrában?

A párom szokta mondogatni félig komolyan, hogy ezek a gyűjtemények elláthatnák munícióval a fél Hollywoodot. Meglehet, igaza van. Nemrég olvastam egy kritikát Tolkienről, amelyben némi túlzással arról volt szó, hogy valójában semmi újdonság nincs A Gyűrűk Ura című művében, témáját az író a mondahagyományból szedegette össze. E tekintetben optimista vagyok: én megtettem a kötelességemet, a „termést” begyűjtöttem a csűrbe, immár közkincs mindez, használhatják a későbbi generációk tudósai éppúgy, mint a művészek. Az ilyen és ehhez hasonló gyűjtemények és kézikönyvek értéke pedig idővel csak nőni fog, mert nagyon máshoz már nem is lehet majd visszanyúlni a kultúra embereinek és a magyar kulturális hagyományok iránt érdeklődőknek. Hiszen immár valóban az utolsó óra végén járunk a megörökítésüket illetően – nekem és kortársaimnak az ezredfordulón még sikerült impozáns mennyiségben és minőségben, de ez már jelen idejűleg is szinte történeti folklórnak számít. S bár a folklór örök, és kortárs folklór is létezik, de törvényszerűen színtelenebb annál, mint amely évszázadok alatt csiszolódott és terebélyesedett.

Magyar Zoltán

1967-ben született Kiskőrösön. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Elemi és középfokú tanulmányait szülővárosában végezte. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1993-ban szerzett történész-etnográfus-irodalmár diplomát. Dolgozott a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, a londoni The Grail Centre és a Habsburg Történeti Intézet munkatársa volt. Alapító szerkesztője a Magyar Népköltészet Tára című szövegfolklorisztikai könyvsorozatnak, valamint egyik társszerkesztője az Encyclopedia of Hungarian Folk Culture című kézikönyvnek. Fő kutatási területei: folklórszövegek tudományos rendszerezése, történeti mondák, magyar néphit és szentkultusz, mesemondók elbeszélői repertoárja. Eddig 62 önálló kötete és közel száz kisebb tudományos publikációja jelent meg magyar és idegen nyelven.

‍