„A magyar irodalom felől nézem az antikvitást” – Interjú Polgár Anikó költővel, irodalomtörténésszel, műfordítóval

A klasszika-filológia, bár roppant izgalmas tudományág, mégsem mondható a legnépszerűbbnek a kamaszok között. Talán azért is, mert komoly előzetes ismereteket, sőt nyelvtudást is feltételez a kutatása. Számodra mikortól lett világos, hogy bele akarsz vágni az antikvitás irodalmának kutatásába? Hogyan és miért döntöttél úgy, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

Én tulajdonképpen tudományterületek határán vagyok, az igazi terepem a hatástörténet. A magyar irodalom felől nézem az antikvitást, annak idején is újkori olvasmányaim felől jutottam el az ókori nyelvekhez. Utólag visszatekintve pl. Jókai És mégis mozog a föld című regénye mintha az első latin nyelvkönyvem lett volna – persze anélkül, hogy ezt akkor, általános iskolás koromban tudatosítottam volna. Jókai a regény elején a diákok gondolkodását a kollégiumi műnyelv túlkapásainak használatával mutatja be, majd ironikus magyarázatokat is fűz azokhoz a szavakhoz, amelyeknek, amint mondja, a felét se találnánk meg a szótárban, a másik fele meg úgysem azt jelenti, amit a szótár megad. A „létum nuncium” például (ahogy a Diákkönyvtár kiadásában kiejtés szerinti átiratban olvasható) örömhírt jelent, a diákok nyelvén viszont az otthonról kapott sonkát és kolbászt. Az első görög betűkkel írt mondatokat, amelyeket gimnazista koromban olvastam, Eliot Átokföldjének mottójában találtam (Petronius latinul írt Satyriconjának egy rövid görög párbeszédet tartalmazó részéről van szó), s nagy élmény volt nemcsak kibetűzni, hanem érzékelni is valamit abból a hatalmas kulturális összefüggésrendszerből, melynek az antikvitás alapozó eleme. A galántai gimnáziumban a rendszerváltás után latin szakkört indítottak, egy nagyon lelkes óraadó tanárnő járt be hetente, aki mellesleg egy női magazin szerkesztője volt. Miután a latin nyelvtan kristálytiszta logikájával megismerkedtem, úgy döntöttem, hogy korábbi favoritom, a matematika helyett inkább latinból szeretnék érettségizni. Ezután kerültem magyar–latin szakra Pozsonyba, majd később, már doktoranduszként szereztem még egy klasszika-filológiai diplomát ógörögből.

Az antikvitás emberéről legtöbbünknek van valamiféle elképzelése, mely nyilván gyakorta felszínes vagy akár téves. Mondanál egy dolgot, amin a ma embere meglepődne? És fordítva is: mi az a legnagyobb félreértés, tévedés az antikvitással kapcsolatban, amit szeretnél mindenképp eloszlatni?

Nem gondolom, hogy az „igazi” antikvitás védelmezőjeként kellene fellépnem. Újabban már a filológia sem hisz abban, hogy az eredeti szerzői szándékot sikerül maradéktalanul rekonstruálnia vagy ahhoz a lehető legközelebb kerülnie. A történelem is több irányból, több nézőpontból megközelíthető. Legtöbbünk fejében az iskolai tapasztalatok későbbi olvasmány- és filmélményekkel kombinálódnak, és ez a természetes, hiszen a (néha teljesen vissza nem nyomozható tényeknél) sokszor érdekesebb egy-egy elképzelt történetvariáns. A mai fiatalok az adaptációk révén számos mitológiai történetet egyszerűsített vagy módosított formában ismernek, de a mitológia már az antikvitásban is variánsokban élt, az egyes történetek többféleképpen is elmesélhetők voltak. Mitológiaórán én az antik szövegekben megőrzött variánsokból indulok ki, a diákok ezekhez teszik hozzá a hatástörténetből ismerteket. Többnyire kölcsönösen tanulunk egymástól, ők rendszerint meglepődnek pl. azon, hogy az antikvitás nem olyan kétosztatú, mint a Disney-filmekben, Hádész nem egy elvetemült gonosztevő, én pedig hallok egy-két érdekes, az antik alvilágra utaló dalszövegről vagy ókori elemekre épülő számítógépes játékról.

Beszélsz szlovákul, csehül, ógörögül, latinul, finnül, valamennyire franciául is – kérlek, javíts ki, ha valamit kihagytam. Hogyan fér meg ennyi nyelv a fejedben? Hogyan viszonyulsz hozzájuk, miképp rendszerezed ezeket magadban?

A nyelvtanulás sosem lezárható dolog, még az anyanyelvünk tudása sem lehet végérvényes, hiszen mindig tovább bővíthető. Közben egy-egy nyelvvel is lehetünk úgy, mint a kedvenc szerzőinkkel: vannak időszakok, amikor sokat foglalkozunk velük, amikor egy-egy mű legapróbb részleteire is emlékszünk, máskor elhalványulnak a részletek, és érezzük, hogy jó lenne újra belevetni magunkat a világukba. Holt nyelveknél ez a kettő össze is kapcsolódik, hiszen ezek elsősorban olvasás és fordítás révén tarthatók életben. Vannak nyelvek, amelyeken szépirodalmi szöveget is tudok olvasni, másokból csak a szakmámhoz szükséges szaknyelvet sajátítottam el. A pozsonyi egyetemen a latint és a görögöt a szlovákon és a csehen keresztül tanultam, a legtöbb óra lényege az antik szerzők olvasása volt, ezekből a vizsgán a kijelölt penzum (teljes könyvek vagy könyvrészletek) bármelyik bekezdését megkaphattuk, s azt szlovákra kellett fordítani. Ilyenkor, mivel ez a nyelvtanulás része volt, nem számított a szép szlovák stílus, az volt a legjobb, ha a fordításunkból világos volt, hogy az eredeti minden nyelvtani jelenségét tisztán átlátjuk. A többi tantárgyon – mivel szlovákul az antikvitással foglalkozásnak nincs túl nagy hagyománya – többnyire cseh szakirodalomból tanultunk, latin stilisztikán pedig egy cseh gyakorlókönyvből kellett mondatokat és szövegeket latinra fordítanunk. Nagyon jó agytorna egyébként több nyelvet így egymásnak ugrasztani, még ha természetesen nem is sikerül tökéletesen: életben tarthatók így a tanult nyelvek, és az „üres idők” (autózás, buszra várakozás) is hasznosan kitölthetők (játékból máig is gyakran alkalmazom). Az ógörög szakon már cseh szakirodalom is kevés volt, német és angol tankönyveket is használtunk. A görög nyelvtörténetet egy külföldi vendégelőadó először szlovák–lengyel keveréknyelven oktatta, s miután ezt egy kicsit nehezen értettük, a másik szemeszterben inkább áttért az angolra. Az újlatin nyelvekkel latin szakosként ismerkedtem meg (franciatudásommal nem is nagyon dicsekedhetek, de alkalomadtán olasz és francia szakirodalmat is tudok olvasni), a finn nyelvvel magyar szakosként barátkoztam meg, és egy életre szóló szerelem lett belőle.

Mondtad, hogy szlovákon és csehen keresztül tanultátok a latint és görögöt. Nálunk is az idegennyelv-oktatás a román közvetítésével zajlik, szóval ismerős némiképp a helyzet. Szerinted az, hogy kisebbségi magyarként folyamatosan kell viszonyulni a többség nyelvéhez is, serkentően hat a nyelvtanulásra? Azáltal, hogy az embernek már kiskorában szembesülnie kell azzal, hogy a dolgoknak nem csak egy neve van, magyarul, de ugyanazt szlovákul is meg lehet (és meg is kell) nevezni, receptívebbé tesz további nyelvek és kultúrák befogadására?

Nyilván ez az érem egyik oldala, hiszen sokan vannak, akikre úgy hat az a nyelvi-kulturális sokoldalúság, amit kisebbségben megélnek, hogy nyitottabbá teszi őket más nyelvek, kultúrák iránt. De érdemes megnézni az érem másik oldalát is: kisebbségben sem lesz mindenkiből nyelvtudós vagy filológus, sőt, más kultúrákat sem tolerál feltétlenül. Van, akinek a többségi nyelv megtanulása, a többségi kultúrához igazodás lesz „az életműve” (nálunk például találkozhatunk olyanokkal, akiknek annyira jól sikerült megtanulniuk szlovákul, hogy azt is titkolják, hogy valaha magyarul is tudtak), de olyan is akad, akinek egy életre elveszi a kedvét mindenféle nyelvtanulástól az erővel rákényszerített többségi nyelv gyakran elhibázott módszerű oktatása. A magyar fordítástörténet kutatása közben örülök, ha a tájainkhoz kötődő előzményekre bukkanok, de ezek többnyire még monarchiabeliek, mint pl. a nyitrai születésű Tibullus-fordító, Latkóczy Mihály életműve. A közelmúltban csak egy-két műfordítói antológiában nyílt ki a szláv horizont az antik vagy az északi irodalmak felé (pl. Rácz Olivér, Tőzsér Árpád köteteiben), de ezektől sem voltam elragadtatva, az ideológiai vagy egyéb manipulatív gesztusok miatt.

‍

Számos nyelvből fordítasz is: melyik nyelvből milyen nehézségekbe ütközöl? A fordítás rutinja könnyen alkalmazható különböző nyelvek esetében is?

Sokszor hangsúlyozták már, hogy bármilyen nyelvből is fordítunk, elsősorban az anyanyelvünket kell tudni, a célkultúrába kell megpróbálnunk beilleszteni a lefordított szöveget, s hogy az egész leginkább a saját alkotás folyamatára hasonlít. Persze ezen felül nyelvenként, sőt korszakonként és műfajonként is külön metodológiát kell kialakítani: a fordítónak a fejében van egy-egy eszköztár, ehhez folyamodik pl. egy cicerói latin körmondat vagy egy jambikus bizánci vers magyarításakor. A műfaj, a versforma nyelvtől függetlenül is rutint ad: ha szabadverset fordítok finnből, szlovákból vagy csehből, a megformálási folyamatban van valami nagyon hasonló, még ha az első, dekódolási fázis nyelvenként különbözik is. Szépirodalmi szöveg fordításánál a legfontosabb, hogy beleéljem magam a világába: egy 12. századi rímes latin szekvencia megdolgoztat ugyan a formája révén is (a rímszavak által nyilván más dolgok fognak kiemelődni a magyarból, mint a latinból), a legfontosabb viszont az, hogy a vers ne veszítsen abból a spirituális aurából, ami a latint belengte. Nagyon élveztem a bizánci verses találóskérdések fordítását: volt olyan, amelyikből két változatot is készítettem, volt, amelyik szójátékon alapult, és teljesen új megoldást kellett kitalálnom hozzá. Érdekes volt a gyerekirodalom fordítása is, különösen egy olyan mesekönyvé, melyet a szerző két változatban, finnül is, szlovákul is megírt, s a fordításnál mindkét változatot figyelembe véve dolgoztam. Fordítottam egy vaskosabb szlovák regényt is (megrázó téma volt, a Szlovákiából a Gulagra hurcolt nők sorsáról), s bár jól sikerült, díjazott is lett a fordítás, de ez a munka inkább fárasztott, számos terminológiai dolognak kellett utánajárni, orosz vonatkozásokat kikeresni. Egy ilyen munkát sem lehet viszont lélektelenül, gépiesen végezni: azoknak a szakaszoknak a fordításába, melyek engem a női, anyai tapasztalatok révén erőteljesebben megérintettek, szabályosan bele voltam betegedve (szülés a marhavagonban, egy ötéves gyerek elszakítása az anyjától – az én fiam is épp ötéves volt, mikor fordítottam, így az adott szituációba talán a szükségesnél is jobban beleéltem magam). Latin retorikaelméleti művek (Cicero, Quintilianus) részleteit csapatmunkában fordítottuk egy szerkesztő-szaktekintély felügyelete alatt: itt – amellett, hogy az adott témákat alaposan átvilágítottuk a fordítás révén – az is újdonság volt, hogy igazodni kellett, egymáshoz idomulni, hogy a különböző fordítók által elkészített részek egységes egésszé álljanak össze.

Költészetedben is gyakoriak a mitológiai referenciák, azok újragondolása, kortárs kontextusba ültetése. De mint említetted, a mitológiai történetek rétegzettebbek, sok variánsban élnek, ugyanakkor a mai olvasók számára gyakran nem olyan egyértelműek ezek a konnotációk. Hogyan lehet, hogyan érdemes kortárs olvasók számára írni az ókori és középköri költészet utalásrendszerét használva?

Én a mitológiai referenciákat tartalmazó versekben is mai tapasztalatokat írok meg, Andromakhé pl. az egyik versemben egy háborús menekült, akinek az új országban férjhez kellett mennie ahhoz, hogy letelepedési engedélyt kapjon, közben terhesen ingázik a munkahelyére, s hajnalban, a buszra várva az ég alját mosatlan, gyűrött pelenkának látja. Nem biztos, hogy ennek a versnek a dekódolásához mitológiai kézikönyvben kell utánanézni annak, hogy Andromakhé a trójai Hektór herceg felesége, akit férje megölése, a város elpusztítása után rabnőként elhurcoltak a görögök. Én a történetnek nem csak a folytatását képzeltem el, hanem egy mai variánsát. Persze, nyilván jobban megszólítja majd a vers azt az olvasót, akinek korábbi olvasmány-, képzőművészeti, színházi vagy filmélménye van már Andromakhéval kapcsolatban. De ez nyilván bármilyen referenciával így van, ha pl. egy konkrét horrorfilmre utal versében egy költő, akkor is az az olvasó van előnyben, aki az adott filmet szintén látta. Ebből a szempontból a mitológiai referenciát még tágabbnak érzem, hiszen egy-egy mitológiai alak a kultúra számos különböző színterében felbukkanhat, így az Andromakhé-utaláshoz nemcsak az az „elit” befogadó tud közeledni, aki Euripidész Trójai nők című drámáját olvasta, hanem a populáris kultúrának az a befogadója is, aki látta a hollywoodi Trója-filmet.

Csehy Zoltánnal közösen Gyakorlati magyar verstan címmel oktatási segédletet írtatok az időmértékes verselés elsajátításához. Mégis verseidre, még a gyerekverseidre sem jellemző a szigorú kötött forma (bár a jambikus lüktetés gyakorta felsejlik), inkább a gondolatritmus szervezi őket. Hogyan viszonyulsz az időmértékes verseléshez napjainkban: hogyan lehet, hogyan érdemes használni azt, illetve a saját írásaidban miért nem alkalmazod annyira? Mennyire kell napjaink költőjének jártasnak lennie a verstanban?

A Gyakorlati magyar verstan nem az időmértékes verselésről szól, hanem a magyar verselésről általában, beleértve az ütemhangsúlyos verselést, a vizuális költészetet, a szabadverset, az egzotikus, keleti eredetű formákat. Az antik időmértékes verselésnek ugyan hangsúlyos szerepe van benne, de ezt az időmértéknek a magyar költészetben betöltött szerepe nagyon is indokolttá teszi (jelen van ugyanis a középkortól a kortárs irodalomig, mégpedig jelentős szerzőknél). Nem kreatív írás kézikönyvről van szó, bár az sem kizárt, hogy valakit ilyen szempontból is inspirál: elsősorban a versek formai elemzéséhez nyújt praktikus segítséget (én tanár szakos hallgatóknak tartok irodalomelmélet-órákat, ezeken használjuk tankönyvként). Költőként úgy gondolom, hogy meg kell próbálni hiteles hangot találni, s ez lehet a hagyomány felkínálta formákban vagy azok szétfeszítésével, lényeg, hogy ne legyen papírízű, kimódolt, erőltetett. Ovidius egész életében csak hexametereket és pentametereket írt, és semmivel sem lett rosszabb költő, mint a bámulatos formagazdagságot mutató Horatius. Egy jó szabadvers is alapos kidolgozást igényel, de még a prózában sem mindegy, hogy a szavak sorrendje, dikciója révén milyen hangzást kap a szöveg. Nemrégiben fordítottam egy antológiát a bizánci költészetből, mely nagyrészt rímtelen, tizenkét szótagos jambusokban íródott verseket tartalmaz (ebben a formában számtalan műfaj megszólalhat a sírversektől a találós kérdéseken és drámai jeleneteken át a verses regényekig), de akad benne disztichonos epigramma, hexameteres evangéliumátirat és szótagszámláló liturgikus himnusz is. A kötetben megjelenő formák közül a rímtelen jambust éreztem hozzám olyan közel állónak, hogy saját versben is használtam – ebben olyan természetes hangon tudok megszólalni, hogy a gyerekverskötetem szabadversei közé úgy illesztettem be pár jambikus tizenkét szótagost, hogy az olvasóknak a váltás fel sem szokott tűnni.

A női irodalom kutatója és oktatója is vagy, magad is tematizálod a nőiség tapasztalatait, kiváltképp a Régésznő körömcipőben című kötetedben. Bár a női irodalom kutatása komplex és szerteágazó szempontokat vizsgál, számodra melyek azok a kérdéskörök, amelyek a leginkább foglalkoztatnak manapság?

Érdekel a kulturális emlékezet genderszelekciója, a mítosz és a nőiség viszonya, ennek megjelenési módjai a női irodalmi hagyományban. Ebből a szempontból foglalkoztam pl. Lesznai Anna és Hajnal Anna műveivel. Egy kislány öregasszonnyá változását ugyanazok az erők mozgatják, mint a mitikus átváltozásokét, csak a folyamat időben lelassított. Ezekre az összekötő momentumokra figyel fel Hajnal Anna, akinek pl. egyik versében a valamikor szűzlányként Apolló elől menekülő Daphnét látjuk öregen, merev, vén fává kérgesedve. Lesznai Édenkert című kötetében a száműzetés, az idegenség női nézőpontból láttatott témái a lélekvándorlással, keleti elemekkel kombinálódnak. Foglalkoztatnak a magyar költészetben megjelenő Szapphó-reminiszcenciák is, és annak a sztereotípiának is szeretnék jobban utánajárni (jobban mondva inkább azt cáfolni), amit talán Török Sophie fogalmazott meg a legradikálisabban, miszerint „a női mondanivaló nem kedveli a kötött formát”, „a költőnők rendszerint nem rendelkeznek a vers formai igényéhez szükséges intelligenciával, vagy érzelmeik szertelen forrósága nem tűri meg a kötött vers fegyelmét”.

Ha megírhatnál bármit, és tudnád, hogy azt sikerül a kellő igényességgel és minőséggel kivitelezni – legyen az szépirodalmi vagy szakirodalmi munka –, mi lenne az? (Van-e benned olyan könyv, amit régóta halogatsz idő, felkészültség hiányára vagy egyéb mentségekre hivatkozva?)

Amikor Anna Górecka lengyelre fordította Régésznő körömcipőben című verskötetemet, meghívást kaptam egy lengyelországi fesztiválra, ahol a Gdański Shakespeare Színházban előadtak egy dramatizált versválogatást, köztük az én egyik szövegemet – csodálatos élmény volt, és az előadást hallgatva elhatároztam, hogy a terhesség-szülés-anyaság felkavaró élményeit mitológiai keretben tárgyaló verseimet megpróbálom drámai szövegekké alakítani. A kötet verseinek hátterében sok drámaélmény, antik drámai inspiráció van, néha maguk a versek is mintha monológok lennének egy elképzelt tragédiából. A Létó császármetszés után című versben kardal is van: amíg a narrátor beszámol a császármetszés „utómunkálatairól” (az újszülötteket a csap alatt mossák le, a véres műszereket egy lavórban áztatják), addig a saját szülésükre emlékező nők kardalszerűen idézik meg a szülést segítő Artemisz istennőt. Ebből a tervből azóta sem lett semmi, marad a dédelgetett, talán soha el nem készülő ötletek tárházában. Régóta halogatom viszont a verskötet folytatását is, melyben az antik tájakat beutazó, szülési tapasztalatait mitológiai keretbe ágyazó régésznő további sorsáról fogok beszélni. Ez az új kötet remélhetőleg hamarosan elkészül: a régésznő gyerekei fognak benne olykor drasztikus mitológiai játékokat játszani, pl. egy Hippolütoszt széttaposó és összerakó számítógépes játékot, és bepillantunk egy házasság hétköznapjaiba az alvilágból visszahozott, csontsoványra, árnyszerűre fogyott Eurüdiké és a korosodó, elhízott Orpheusz mítoszán keresztül. A főhősnő végül Gorgó-szerű lesz, a demencia tünetei jelennek meg nála, vicsorog az ágy rácsában, a mikró üvegében tükröződő Erünniszökre. Ezen kívül szeretném még kedvenc szerzőimet fordítani, s a magyar műfordítás-történetben is számos olyan kihívást látok, amivel még jó lenne a jövőben foglalkozni (azért is, hogy a mai műfordítói gyakorlatra nézve tanulságokat vonjak le belőlük).

‍

Polgár Anikó költő, műfordító, irodalomtörténész. 1975-ben született Vágsellyén. 1998-ban a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet. 2001–2002-ben az Új Szó nyelvi szerkesztője. 2004–2013 között a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatója, 2009-től docense. 2004-ben az ELTE-n megvédte doktori értekezését. 2005-ben görög nyelvet végzett a Comenius Egyetemen. 2013-tól a Comenius Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének oktatója. Jelenleg a Selye János Egyetemen tanít. 1992-től publikál, legutóbbi kötete: A másik tekintet (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2022). Latin, ógörög, szlovák, cseh, finn irodalmat fordít. Dunaszerdahelyen él.

‍