A látható életmű

Tizenhárom fölöttébb sűrű alkotóévére huszonhat hallgatag következett. Mondhatni, az előbbiben inkább a látható életműve épült, utóbbiban meg inkább a láthatatlan. Még egy terjedelmes könyvet bizonyára kitenne, ha összegyűjtenénk további kiadatlan kritikai írásait, ám láthatatlan életművön mégis azokat a pályatársakat, nálánál ifjabb alkotókat értem ehelyt, akiket ő indított el, vagy legalábbis jelentősen inspirált. A névsor hosszú lenne, és nem tudom, hol kezdődne, de csak ha azt veszem, halálakor kik emlegették föl a félnyilvános térben személyes vagy irodalmi találkozásaikat, azok lenyomatát, akkor is György Attilától Demény Péteren át Muszka Sándorig és Potozky Lászlóig tart a névsor – generációkon, műnemeken, szemléleteken át. E láthatatlan életmű alaposabb felmérésére a dolog lényegénél fogva nem nagyon vállalkozhatom, így aztán marad az előbbi – a látható életmű: a válogatásokat nem számítva tizenegy kötet. Kilenc széppróza, egy elegyes írásokat tartalmazó könyv, és egy bőséges merítés irodalomkritikáiból. E könyvek zömét 1978 és 1985 között adta ki, majd hármat gyors egymásutánban a forradalom után még – azután azonban haláláig a válogatások nélkül már csak kettőt: a megkerülhetetlen kritikakötetet, s a kisprózák mellett alkalmi szövegeket, interjút is közlő Zsibvásárt – mindkettő jórészt korábbi írásokból állt össze.

Mózes Attila a Nagyszamos utcai szerkesztőségben, 2006-ban.Indulása ideje a harmadik Forrás-nemzedékhez köti, de hogy ez a nemzedék prózapoétikai törekvéseiben is tényleg elhatárolható az előtte járótól, hogy prózában is beszélhetünk e nemzedékről, abban oroszlánrésze van, annak ellenére is, hogy egyszer-kétszer önmagához közelebb lévőknek mondta a második generáció tagjait. Emberileg jóformán alig is tehetett mást, hisz a saját nemzedéke szétrobbant, szétrobbantotta a diktatúra, kevesen maradtak odahaza. De besorolás ide vagy oda – Mózes Attila mindenképpen felmutatott valami fontosat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, ami eladdig csak előzményeiben volt meg, s amit ő a megkezdett úton látványosan továbbléptetett. Mert törekvéseit összegezve elmondható, hogy a prózafordulat nemzedékének nemcsak életkorában kortársa, hanem valóban alkotótársa is, jóllehet máshonnan érkezik és máshová tart az ő útja.
Nem a semmiből kezdi ezt a munkát: prózája rengeteg szállal kötődik a hatvanas–hetvenes évek fordulójának nagy szemléleti fordulatához, az abszurdban megkezdett toposzlebontáshoz, a realizmus alakzatainak kikezdéséhez. Mózesnél azonban többnyire akkor is valóságos térben járunk, ha e terek modellértékűek, helyzetei, történetei a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség érzetét hangsúlyozottan hétköznapi tereken, hétköznapi embereken mutatják meg: ezáltal nála az értékrelativizáció azon a terepen artikulálódik, amelyen a legszembetűnőbb.
Korai munkáit egyfajta líraiság hatja át. Az Átmenetek c. Forrás-kötete (1978) formákkal, hangokkal kísérletező alkotót mutat, aki sok mindenbe belekóstol. 1980-as kisregénye, az Egyidejűségek nem egyszerűen csak „egy” regény a pályáján, ahogy egyik sem az: kisprózaköteteiben látható formai tájékozódásai érezhetően egy-egy nagyobb epikai alkotás körül „sűrűsödnek”, mely után beszédmódjának formakódjai átrendeződnek – ezért aztán nincsen is két egyforma regénye. Ezen első időszakban az Átmenetekben, vagy a kisregényre következő, ugyanabban az évben megjelent Fény, árnyék átdereng c. gyűjteményben helyet kapnak olyan történetek, melyeket a regényben újraír, illetve amelyek mintegy kimaradtak onnan. Az Egyidejűségek. Rendhagyó falumonográfia évszakokban éppen tíz évvel Sütő Anyám könnyű álmot ígérje után jelent meg, s valami egészen mást mutat meg a faluból – folytatva, és egyben kézzelfogható szintre emelve a korábbi erdélyi abszurd „hullám” azon törekvését, mely a transzilvánizmus prózájának, de egyáltalán, talán egész eszmekörének toposzait „fordítja ki”. Mózes Attila faluja, a beszédes nevű Göcs régi életmódját, kultúráját már eldobta, ám újat nem talált helyette, vagy legalábbis nem tudta magáévá tenni – Elek Tibor szavával megrekedt a régi és az új értékek közötti értéktelenségben. Göcs vidékén csak egyvalami gyönyörű: a természeti táj. Mindezt Mózes kettéhasadt narrációval mondja el: rövid önmegszólító, a tájköltészet hagyományát prózában is folytató lírai előhangok, majd a kiábrándult, a realizmus beszédrendjéhez közel álló főszövegek éles perspektívaváltásokkal, hol belső, hol külső fokalizáltságú szegmentumokkal, melynek eredményeképp hol balladaiságot, hol titokzatosságot vél felfedezni az olvasó, csakhogy aztán a regény koncepciózusan kiábrándítsa: illúziótlan, csodák nélküli, kicsinyes, kirekesztő világ a falué. Sehol a védelem, sehol a meleg közösség. A vadregényes természeti táj pedig nem elrejti és megvédi a falusiakat többé, hanem elzárja őket az értelmes élet lehetőségétől, a választás szabadságától. Talán éppen az a részlet mutatja meg koncepciója rendkívüli koncentráltságát a legjobban, amelyet kétszer is megírt: az Átmenetek kötetben szereplő Történet falkányi kutyával talán még a mágikus realizmussal is kacérkodó, jóval titokzatosabb és sejtelmesebb már elbeszélője alkatától fogva is, mint amikor teljesen másképpen megírva a regénybe kerül. Ott már csak hideg és értelmetlen félelmetessége marad meg.
Ezt követően már hátrébb vonja a lírát. Az Üvegcsendélet (1982) és a Füstkorom (1984) c. kötetek talán a legjobb novelláskönyvei, melyeket immár egységes hang jellemez. Eltűnik a karcolat, a kispróza, s salingeresen kilenc-kilenc szöveg szerepel bennük. Míg az előző kötetek szereplői még azzal küzdenek, hogy megtalálják a helyüket a világban – hiszen legjobb történeteinek figurái kimozdultak, kimozdíttattak otthonos terepükről, szerepükből, és újba, ismeretlenbe kényszerültek –, a mostaniak többnyire már a helyükön vannak: a külvárosban, a „telepen”, az erőteljes és mindig történetközpontú novellákban. Elfogadták maguk körül a világot olyannak, amilyen: biztonságos annak, aki tudja, hogy eleve nincs biztonságban senki. Természetes az erőszak valamilyen formája, még talán a gonoszság is, de annak leginkább spontán vetülete – a tervezett gonoszság, az nem. Itt is vannak eltévedt alakok, akik a biztonságosnak tudott világból keverednek ide, s aztán kiváltják az erőszakot maguk ellen, ám míg az előző köteteiben ez a kvázi-áldozatfigura a főszereplő többnyire, itt az erőszakot elkövetők lesznek azok már – s itt teremtődnek meg Mózes legjobb alakjai, csupa nehézfiú és kültelki vagány. Ezen elbeszélések sokáig megkerülhetetlen antológiadarabjai lehetnének a korszakot bemutató gyűjteményeknek (Fejlődéstörténeti vázlat, Üvegcsendélet, Csurdé-tó, Napnyugati vándorlás).
A rájuk következő A Gonosz színeváltozásai a legteljesebb kísérlete a nagyformával. Tulajdonképpen három kisregény (A krampusz halála, A Gonosz színeváltozása, Megváltás) alkotja a könyvet, ám a középső címváltozatának főcímmé emelése, vagy a Három kamaratörténet alcím ajánlata egyaránt az együttolvasás felé mutat. Intenzíven él avantgárd gesztusokkal, hiszen a középső, A gonosz színeváltozása c. szövegben a különböző szintek és beszéd/gondolatfolyamok jelzése eltérő szedéstükörrel valósul meg, s az értékrelativizáció is folytatódik: az idegenség, a kitervelt gonoszság, a létbiztonság teljes tagadása az otthonos keretek között – nem mellesleg a szinte új erdélyi toposszá növő indiántematika (lásd még pl. Szőcs Gézánál vagy Bodor Ádámnál) is megjelenik a könyvben.

A forradalommal véget érő kényszerű szilencium után megjelent három kötet közül egyértelműen az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket (1990) emelkedik ki a sokszínű novellákat tartalmazó Yesterday, Az Oroszlán Hava és más történetek (1990), valamint a könnyűkézzel írt, lebegő legutolsó kisregény, A vénasszonyok nyara (1991) mellől. A korábban folytatásokban Meder címmel megjelent regény Mózes Attila elmondása szerint szívós álommunka eredménye – heteken keresztül álmodta, és ahogy felébredt, írta. A regénybeli zeneszerző – neve az utolsó napra utal: Szilveszter – önmagával küzd elnémított lakásában, ahol csak a gázrózsa sziszeg. Még lelkének párducai is nesztelen lépkednek, miután a bérház lakóinak követelésére ki kellett szerelnie a húrokat a zongorából. Ez a meghasonlott ember teremti, álmodja, vizionálja a többi szereplőt – Leonorát, majd Leont és Norát, az ellentétpárt. Az üzenet egyértelmű: már nem a külvilágban van az ellenség, hanem odabent az emberben belül – és ettől semmiképp nem lehet szabadulni. E köteteiben líraiság és realizmus, kísérletezés és letisztultság egyforma erővel érvényesül – hogy aztán épp legtöbbet emlegetett regénye után következzék a hallgatás.
Hatásai között fel lehet sorolni a teljes világirodalmat. Több nyelven olvasott, az orosz realistákat kedvelte legkivált, amennyire az nyilatkozataiból tudható. Emellett azonban kortársainak is nagy olvasója, irodalomkritikai tevékenysége majd csak olyan jelentős, mint szépprózája. A Céda korok történelme címmel megjelent gyűjtemény (2004) valóban irodalomtörténetet kínál: egy olyan kánon irodalomtörténetét, amely majdnem elveszett a maga ideje után azon a régión kívül, amelyben megteremtődött, s a belőle kiemelkedett alkotók egyike-másikára már a kilencvenes években is azt írták sok helyen: társtalanok. Nos, nem azok. Vagy nem úgy.
Mert különben mi is a társaság s a társtalanság az irodalomban? Góth Gábor, Mózes Attila picaro-alteregója társsal, de mégis magában indult el az első kötetben (Változatok az áttűnésre), s hol itt, hol ott felbukkanva, egész A vénasszonyok nyaráig végig társaságban is csak magában állt. Néha boldognak látszott, ám többször nem. Az olvasóé a döntés, hogy az volt-e valaha is.