A kulisszákból (Din culise)

Francis Hayman: A birkózásjelenet az Ahogy tetszikben.

Szó, szó, szó…Hamlet
Részletek A modell és tükre. A helsingőri herceg számára a színház jelenti azt a keretet, amelyben a természet visszatükröződik és a maga természetes valójában ismer önmagára, úgy, ahogy van. Puck világa egy tükrön túli világ-modell képét idézi fel, mely világ a tükrön innen szemléli magát. Egyidőben a Bohémia fényei – Valle-Inclán esprepentójának – zseniális költőjével, a színház két metamorfózison is átjut: egyrészt, egy manierista esztétika értelmében, a valóságot torzító tükörré válik (Max Estrella „konkáv tükre”, Parmigiano konvexéhez hasonlatosan, a természetestől való perspektivikus eltávolodást eredményezi), másrészt egy olyan világot tükröz torzítottan, amely már a tükröződés előtt eltorzult („Spanyolország az európai civilizáció groteszk eltorzulása”). Max Estrella receptje egyszerűnek tűnik: az una estética sitemáticamente deformada által a klasszikus harmónia manierista diszharmóniává alakul át: a konkáv tükörben tükröződő klasszikus hősök adják az „Esprepento-t”. De Valle-Inclán esetében egészen máshol rejlik az igazság; itt maga a valóság manierista, és elkerülhetetlen, hogy egy ennek megfelelő esztétikát követeljen magának, így tehát a színház (a másodlagos tükör) az eredeti tükör által közvetített torz képből (saját modelljéből) táplálkozik: „…formáljuk át a kifejezést ugyanabban a tükörben, amely eltorzítja arcunkat és egész életünket…”










** *
Az Ahogy tetszik komikus pásztorjátéka számos vonatkozásban tekinthető pompás elő-stendhali darabnak. Mert a legszuggesztívebb revelációk közül több is – melyeket Stendhal a De l’amour szenvedély-elemzéseiben fed fel – jelen van már Shakespeare-nél. Először is, szó esik arról az első látásra való szerelemről – „coup de fodre” –, ami karmai közé keríti e pásztorjáték szereplőinek többségét; tehát egy vad és irracionális, mágikus és hipnotikus erejű szerelmi szenvedélyről: „lehetséges, hogy se, szó se beszéd, ennyire belehabarodj…” – kérdezik döbbenten a varázslatos ardennesi erdőben találkozó fiatalok; ugyanez a megdöbbenés érzékelhető, egész egyértelműen kifejezve a naiv Phoebe felkiáltásában, amikor megpillantja az ál-Ganymedes-t: „Gyúlt már ki szív, ha nem gyúlt ki azonnal?” Alighogy megpillantják egymást a fiatalok, azonnal szerelembe esnek, annak ellenére, hogy alig tudnak valamit egymásról. „Lehetséges, hogy alig ismerkedtetek össze, máris tetszik?” – kérdezi Orlando Olivért, kábultan a minden ok nélküli irracionális kitöréstől, a szenvedély villámától, amelynek ő is éppen áldozatul esett. Egy ilyen szerelem – mely megmagyarázhatatlan, akár a sors – olyan, miként azt Rosalinda, az „áldozatok” egyike is megfigyeli, mint a „tiszta őrület”, a sebzett ártatlanság és a legyűrhetetlen szenvedély tisztátalan keveréke. Mint figyelmetlen kéz által felborított ólomkatonák, e fiatalok is a „ragályos őrület hatására” hullanak alá egy különös kór miatt. A szerelem lázában kegyetlenek és vadak; éppen ezért Rosalinda vadásznak látja Orlandót, aki „a szívemet jön elejteni”, Orlando pedig „oroszlánnak”, „fenevadnak” látja Rosalindát, aki halálosan megsebzi. A felfokozott vágyak spektákulumában elég egyetlen elhibázott lépés ahhoz, hogy a komédia tragédiába váltson át.
A szerelmesek tehát – miként ezt Rosalinda mondja – az „őrültek” egy csoportja; ezért is szimptomatikus jelképük Próbakő, vagyis a „bolond”. Éppen ezért ő jelenti e világ egyik pólusát. De az ardennesi erdő fiatal szerelmeseitől eltérően, a megingathatatlan Próbakő, e világnyi színpadon olyan színész, aki szerepét nem éli teljesen át, csak eljátsza és távolságtartón megmutatja a szenvedély „őrületét” és grotesz hatásait. Elmondható, hogy biztos „színházi” érzékről téve tanubizonyságot, Rosalinda Próbakő tanításait követi, mert szenvedélyét gyorsan megfékezi a játék és a maszk, éppen ezért távolságtartón szellemi apektusból lehet szemlélni őt; a „természetes” késztetést megállítja és átszűri a „természetellenes” ürügyek szitáján (a travesztia és a játék), a szenvedély elvonttá lesz, megmutatva és elemezve már „értelmezett” rituálévá válik, teljes folyamatában (ha nem így lenne Rosalinda, már a második felvonás elején levenné álarcát, hagyva, hogy a szenvedély „tüze” fellángoljon, majd alábbhagyjon, természetesen a teljes kihúnyásig).
Hamletien-reflexív személyiségként Rosalinda nem hagyja, hogy az események magukkal ragadják, találékonyan halogatja kapcsolatának szenvedélyes megvalósulását, és a „színház a színházban” „időbe helyező” eszközeivel szerelmét a képzelet sávjába utalja; így, Ganymedes maszkja alatt az Orlando-által-szeretett-Rosalindát játssza el, aki a maga során a szerelmes-Orlando szerepét kapja meg. Természetesen Rosalinda Rosalinda marad és Orlando is Orlando, de az erotikus ceremónia közepette – amire kompenzatorikus konvencióként tekintenek – egy önmaguktól eltávolító effektushoz jutnak el: Rosalinda bemutatja Rosalindát, Orlando pedig Orlandót; egyszóval mindketten elmesélik előttünk, megelőlegezésként, szenvedélyük biográfiáját, amely valójában csak a függöny végleges aláhullása után kezdődik el igazán. Másrészt, egész egyszerűen nem tud ellenállni a játék csábításának, amiként Puck sem képes ellenállni a színház csábításának; éppen ezért mondható el, hogy a száműzött herceg kifinomult leánya tulajdonképpen egy maliciózus Puck, aki összekuszálja az ardennesi erdőben élő életét. Hallván, hogy két szerelmes (Phoebe és Silvius) veszekszik, mint „egy élethű jelenetben”, Rosalinda ujjongva lép a játékba a játék szenvedélye okán: „Siessünk: a vágynak / Táplálék, hogyha más vágyába láthat. – / Vigyél a színhelyre, s meglásd milyen / Buzgón játszom velük a szerepem.” Ez alkalommal Rosalinda nem sejtett „androgün” készségeket mutat fel, sikeresen oldja meg, hogy ő legyen a nő, aki férfiszerepet játszva (Ganymedes), nőként viselkedik Orlando irányába, miközben nőt is játszik, aki férfinak adja ki magát egy nő (vagyis a naiv Phoebe) megdöbbentése okán.
Ha Próbakő, vagyis a Színész, e világ egyik pólusa, a másik pólust Jaques, tehát a Néző testesíti meg. Monsieur Melankólia – kívülről – látja a világot, ami egy „színház”, és „színész benne minden férfi és nő”. Jaques szomorúsága nem egyéb, mint annak a szomorúsága, aki – ellenállva minden szenvedélynek, ami a világ színpadára vonná – néző marad, kívül helyeződve az élet körein: „ez az én saját külön melankóliám, sok alkatrészből összekeverve, sokféle anyagból leszűrve”. A játék által, és, implicit módon, az érzelmektől való eltávolodással, az ardennesi erdő lakó között vannak „bolondok”, mint Próbakő, de „melankolikusok” is, mint Jacques. Egyesek mások nézői, és fordítva, a hősök, jóval Stendhal előtt rájönnek, mi is a híres „kristályosodás” a szerelemben, vagyis abban, hogy a szerelmes, a szerelmi szenvedély uralma alatt, úgy láttatja partnerét, amint az képzeletében él. A „kristályosodás” egyfajta „őrületet” jelent, amely eltorzítja a normális érzékelést, és ennek okán a szerelmes már nem képes felfigyelni arra a különbségre, ami a valóságban létező szeretett lény és a lázas képzeletében élő között van (a kristályosodás tükre megnemesíti a modellt). Amiként a bölcs Rosalinda ezt Silviusnak is elmagyarázza (miközben „buta-pásztornak” nevezi) Phoebe-nek: „Nem a tükre, te hízelegsz neki, / Mert benned szebbnek látja most magát, mint / Amilyennek vonásai mutatják.” Ehhez hasonló módon egy alkalommal Rosalinda-Ganymedes azt mondja Orlandónak: „én a te Rosalindád vagyok”, de Célia, az okos néző, gyorsan ad rá replikát, mely szerint Orlando „Rosalindájának szebb a mázolmánya”, mert csak a képzeletében létezik, mint a „kristályosodás” fiktív eredménye.
KARÁCSONYI ZSOLT fordítása Jegyzet:Shakespeare-t Szabó Lőrinc átültetésében idézem fordításomban. Lásd: Shakespeare: Ahogy tetszik. In: Shakespeare Összes Művei. I. kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964. A fordító.