A költészet a határsértés terepe. Interjú Áfra János költővel

– Első köteted, a Glaukóma verseiben különböző szemszögekből láttatsz egy kisfiúból felnőtté érő férfit – aki, ha pozitivista olvasatból nézzük, meglehetősen hasonlít rád. Márpedig komoly empátiagyakorlat belehelyezkedni a másik pozíciójába és onnan vizsgálódni. Az írás során mi az, amire ráismertél, amit megtanultál azáltal, hogy kívülről szemlélted magad? – Van e mögött a kísérlet mögött egy önterápiás mozzanat, eleinte az átkeretezést szolgálták a szövegek – jobban meg akartam érteni a nagyszüleim világát, a rákban elhunyt édesapám és az elvesztésébe beleroppanó édesanyám döntéseit, a régi párkapcsolati harcokat, és így tovább. Viszont a traumafeldolgozástól hamar fontosabbá vált maga a nyelvi képződmény. Maga a kötetcím is a versbeszédben létesülő maszkok hitelességét problematizálja. Kétséges e hangoknak a konkrét személyeket megragadó volta, mint ahogy az is, hogy az egyes szám harmadik személyben megidézett alakról szóló monológok rekonstruálhatóvá tennék az életem – a kötetet záró öngyilkossági mozzanat egy végső cáfolat, hiszen én lassan tíz évvel a könyv megjelenése után is élek.
Az alanyi pozícióról való lemondás persze egyfajta elhárítás, de irodalmi szempontból izgalmasabb, ahogy az olvasói reflexek elbizonytalanítását szolgálja. Ha van egy énbeszéd, hajlamosak vagyunk összekötni a szerzői névvel, hát ez itt nehezen volna fenntartható stratégia. Persze nagy hagyománya van a szerepverseknek, drámai monológoknak, a Glaukóma verseiben viszont a beszélő helyett még csak nem is a megszólítottra, hanem az azonos beszédtárgyra irányul a figyelem – ez csábítja arra az olvasót, hogy ezt a visszatérő „ő”-t összekapcsolja a szerzői névvel. Úgy érzem, az ebben a játékban rejlő ironikus mozzanatot kevesen ismerték fel egyelőre.
Az írási folyamat során tudatosult, hogy folytonos interakciókban alakul a személyiségem, hiszen az maga a mindenséggel való kapcsolatba lépés élménye, a változásban lét megélése. Az identitás töbszörösen konstruált voltának, kvázi rögzíthetetlenségének belátása egy olyan zavarbaejtő felismerés, amelyben remélhetőleg a könyv olvasói közül is sokan szembesülhetnek.
– Kötetről kötetre érzékelhető, ahogy a közvetlen személyesség háttérbe vonul és a távolságtartó tárgyilagosság kerül előtérbe. Ez mennyire tudatos döntés? – Ezt én nem látom egyirányú mozgásnak, persze kérdés, hogy mit értünk közvetlen személyesség alatt. A Két akaratban – bár vannak a tárgyias költészettel dialógusba kerülő képleírások is – alapvetően az énbeszéd, tehát egy szubjektív megszólalásmód érvényesül, vagyis egy alanyi beszédmód, ami az első kötetre nem volt jellemző. A Rítus pedig abban az értelemben rendkívül személyes, hogy nyilvánvalóvá tesz egy komoly érdeklődést az archaikus gondolkodás, a mágikus hagyományok iránt. Olyan misztikus tapasztalatok is meghúzódnak a vállalkozás mögött, amelyek persze közvetlenül nem reprezentálódnak itt, de elemi szinten határozzák meg a gondolkodásmódomat, a motivációimat. Az pedig már maga a személyesség fogalmát felforgató misztérium, amikor egy-egy szöveg a későbbi életesemények felől önbeteljesítő jóslatnak mutatkozik.
– Hol húzódnak számodra a személyesség határai, mi az, amit még beengedsz magadból a szövegeidbe? – Ennek eldöntésében mindig rábízom magam az épp aktuálisan készülő szöveg akaratára. Személyes konfliktusok felvállalására is hajlandó vagyok ennek az elvnek a védelmében, de persze vannak stratégiák az elvonatkoztatásra is – lásd például a Glaukómában használt technikát, de akár álnéven is publikálhat az ember, vagy választhat egy tárgyiasabb beszédmódot. Amikor különféle műhelyek keretében – Hajdúböszörményi Írótábor, Versműhely, Írásmódszertan kurzus a Debreceni Egyetemen stb. – fiatal versírókkal dolgozom együtt, akkor a kortárs irodalmi beszédmódok megismerésének tudatosítása mellett épp az önkorlátozó mechanizmusok felismerése, feloldása az elsődleges cél. Gyakorta a legintimebb, sokszor megrendítő életmozzanatok szolgálnak táptalajul a nagy versek születéséhez, de csak ha nem hagyjuk, hogy elhatalmasodjon a szégyenérzet vagy épp az önsajnálat. Nem érdemes összetéveszteni az etikai és az esztétikai dimenziót, viszont ezek folyamatosan viszonyba kerülnek az írás- és olvasásfolyamat különböző szintjein. Az elvonatkoztatás módozatai szerzőnként nagyon különbözők lehetnek. A költészet kétségtelenül a nyelvi gátakkal való megküzdés, tehát a határsértés terepe.
– Már az első köteted megjelenése óta gyakran használod a „félreértés” szót interjúkban, nyilatkozatokban, de témaként is, legutóbbi, Szegedi-Varga Zsuzsannával közös kötetednek a címében is megjelenik. Mit jelent számodra a félreértés és miért ilyen fontos neked? – A félreértés – mint félig, másképp értés – törvényszerű velejárója nemcsak az olvasási tapasztalatnak, de mindennemű kommunikációnak, sőt, a hiba a nyelvi működés velejárója, generálója. Ebben látom a poétikai potenciált, ezért igyekszem a fogalmat kimozdítani az egyértelműen negatív konnotációk hálójából. A Termékeny félreértés / Productive Misreadings kötetcím esetén ráadásul a verbális és képi kifejezésmódok, illetve a magyar és az angol közti fordítás dinamikájában is érezhető egy folytonos mozgás. A könyv egyfajta dialógus lenyomata, amely a képzőművészeti és költészeti kifejezésmódok, illetve az angol és a magyar nyelv közt létesült. A félreértés lehetősége az, ami a világszerűen adott nyelvben és a nyelvszerűen adott világban tart bennünket.
– Egy Balogh Gergővel való beszélgetésedben említetted, hogy a zsidó-keresztény hagyomány levetkezhetetlen háttér számodra. Ugyanakkor próbálsz egyéb hagyományok megismerésére és ezeknek a gondolkodásodba való szintetizálására is nyitott lenni. Ez például a Rítusban jól kimutatható, hiszen már a címéből is sejthető; de a Termékeny félreértés verseinek hangnemében is tetten érhető. Jelenleg mit jelent számodra a spiritualitás, hogyan viszonyulsz hozzá, hogyan éled meg? – A zsidó-keresztény hagyomány levetkezhetetlen háttér lenne akkor is, ha nem kaptam volna római katolikus nevelést, ha nem elsőáldoztam, bérmálkoztam, gyóntam, ministráltam volna, ha nem a keresztanyám tartja a hittanórákat gyerekkoromban, ha nem akartak volna papot csinálni belőlem. A bibliai szövegeken keresztül ez a közeg kialakított bennem egyfajta hagyománytudatot, ám rengeteg önkorlátozó mechanizmussal járult hozzá a személyiségemhez. Ráadásul korán szembesültem az egyházi intézményrendszer visszásságaival, a kirekesztő voltával, az etnocentrizmussal, amely elidegenített, nem tudtam integrálni a személyiségembe, hogy egy olyan közösség tagja vagyok, amely alapvetően kirekesztő, hiszen más vallási hagyományokkal és azok képviselőivel szemben képtelen gyakorolni a jóakarat hermeneutikáját. A spiritualitás pedig számomra összeférhetetlen ezzel a lehatároltsággal, elemi szinten a feloldódás tapasztalatát jelenti, azt, hogy képes vagyok megélni a saját személyiségem és minden motivációm, vágyam átmenetiségét, pillanatokra megszabadulni az akarás hálójából, tehát megszűnni akként, aminek a mindennapokban hiszem magam. Mindezt leginkább a meditációban tudom megtapasztalni, amit a tárgy nélküli és paradoxmód mindenre kiterjedő szeretet állapotaként is jellemezhetnék.
– Költészetedben gyakran próbálod meg a kettősségek révén létrejövő törésvonalakat rögzíteni – és sokszor feloldani is –, legyen ez az én és a másik, a szakrális és a profán, a személyes és általános, szöveg és vizualitás közötti feszültség. Hogyan építhetők le ezek a dichotómiák, illetve mennyire szükségszerű leépíteni őket? – Azt nem állítom, hogy szükséges – vagy egyáltalán lehetséges – leépíteni a nyelvben rögzült dichotómiákat, de érdemes lehet új megvilágításba helyezve felmutatni, és ezzel megingatni őket, pont az átmenetiség, az egymással szembehelyezett fogalmak „egymást megfertőző” voltának felismerése érdekében. A költészet alkalmat ad a prekoncepcióvá merevült viszonyok felülvizsgálatára – ennyiben rokon a filozófiával –, és ez a világértésünket meghatározó lehetőség. A megörökölt gyakorlatok, mintázatok tiszta reprodukálása, a kérdés nélküliség helyzete egyébként sem igen hoz létre sajátszerű, jelentős költészetet, ezért alkotói szempontból is termékeny kiindulópont az ellentétek közti határok felforgatása.
– Az elmúlt évtizedben a kommunikáció hangsúlyosan tolódott el a vizualitás irányába (emojik, mémek, Snapchat, Instagram, TikTok stb. térnyerése). A sokféle, különféle vizuális impulzus egymás mellé rendelődése pedig a lineáris figyelmet szabdalja fel. Te tapasztalod ezeknek az átszivárgását a költészetbe? Esetleg a képzőművészetek és az irodalom közötti párbeszédre van hatással? – A nyilvánosságszerkezet és a mediális helyzet átalakulása olyan gyors és radikális, hogy az irodalmi intézményrendszernek még nem igazán sikerült kialakítani a kirekeszt(őd)és elkerülését hatékonyan szolgáló viszonyulásmódokat, kérdés persze, hogy egyáltalán igényt tart-e a figyelemre. Az irodalomról való gondolkodást évszázadok óta meghatározó médium, a könyv hegemóniáját, illetve ezzel az egészleges, lezárt szöveg képzetét is megrengető változásnak a kánonformáló erővel bíró költészeti megnyilatkozások egyelőre inkább ellene tartanak, bár vannak bizonyos jelenségek – pl. a hibapoétika, a nyelvi hibriditás –, amelyek a globális faluban létezés tudatosulásával váltak sokak költői eszköztárának részévé. Érdekesek továbbá a közösségi médiajelenlétben megképződő, tiszavirágéletű, a szakmai közbeszéd által viszont negligált sikertörténetek, mint amilyen a nyelviségében és tematikájában is a csetablakok kifakadásait idéző, a tinédzserek problémáira koncentráló, öniróniától sem mentes Otthon maszturbálok Tumblr-oldal volt.
A képzőművészeti diskurzus szerintem gyorsabban felismerte, hogy az internet adta változások következtében megjelent új kifejezésmódok komoly figyelmet érdemelnek, ám az internet- és posztinternet-művészet intézményesülése még így is évtizedekbe telt. A Szegedi-Varga Zsuzsannával közös könyvünk szemlélhető akár ezek összefüggésében is, bár gesztusaiban, komolyságában, autonómiájában eltér azoktól, így inkább az „új esztétika” néven emlegetett irányzattal kerül párbeszédbe. Nemcsak tematikusan, hanem formanyelvében is reflektál az újmédia-univerzum működési sajátságaira.
– A KULTer.hu indulása óta az egyik legfontosabb irodalmi portállá nőtte ki magát. Példaként tekintenek rá olyan fiatalabb fórumok is, mint a contextus.hu, az f21.hu vagy akár a frissen létrejött nincs.online. Mi az, amire a legnagyobb örömmel/hálával/büszkeséggel gondolsz vissza az ott eltöltött évekből? – Hálás vagyok a közegért, a kialakult közösségért, az együttműködésekért, és hogy a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete korán lehetőséget adott arra, hogy megvalósítsunk egy gyakornoki programot, amelynek résztvevői közül aztán sokan lettek maguk is lapalapítók, szerkesztők, rendezvényszervezők. Fontos eredménynek érzem, hogy az oldalnál publikálni kezdők közül sokan ma már ismert szerzők, hogy az oldalon megjelenni jelentőséggel bír.

Fotó: Som Balázs
Az általam szerkesztett R25 antológia JAK-füzetek sorozatban való megjelentetését is megemlíteném, amelyben a legfiatalabb, rendszerváltás után született költők bemutatása volt a cél, még a 25. évforduló alkalmából. A József Attila Körrel együttműködésben évről évre megszervezett KULTOK tanácskozás alkalmaira is jó visszagondolni. Egészen eltérő tudományos és művészeti területek, iskolák, értékrendek képviselői kerültek dialógushelyzetbe itt, és termékeny viták kísérték az előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket. A debreceni slam poetry versenyek is ennek égisze alatt indultak el.
Örülök, hogy olvasóink támogatásával létrehozhattuk a KULTer stART díjat, amelyet minden évben egy elismerést érdemlő 30 év alatti szerzőnek ítélünk oda, függetlenül attól, hogy milyen műfajban dolgozik. A legnagyobb öröm viszont az, hogy több mint tíz éven keresztül lényegében teljes összhangban, baráti kapcsolatokat kialakítva dolgozhattam együtt a KULTer.hu – rendre megújuló, átalakuló – szerkesztőségével, és hogy most nélkülem is stabilan működik az oldal, ezért igazán hálás vagyok a jelenleg dolgozó csapatnak, és nagyon szorítok nekik.
– Rendezvényszervezői munkásságod is jelentős. Ha megvolna a költségvetésed és minden szükséges erőforrásod álmaid rendezvényéhez, mit szerveznél, hová, kiket hívnál meg? – A befeszült, nyakas cívis közönség előtt összeereszteném a debreceni Kölcsey Központ nagyelőadójában Michel Houellebecqet, Christoph Ransmayrt, Alessandro Bariccót, Cormac McCarthyt, Ljudmila Ulickaját, Murakami Harukit és Krasznahorkai Lászlót, hogy olvassanak fel egy-egy kifejezetten a „jövőnk” címszóra írt prózát, aztán tanácskozzanak, vitatkozzanak a globális politikai és ideológiai viszonyok alakulásáról, az emberiséget fenyegető legsúlyosabb kérdésekről, a klímakrízisről, a poszthumán állapotról, a mai értelemben vett emberi civilizáció lehetséges végnapjairól, és arról, mik is a lehetséges alternatívák. Persze úgy lenne tétje az egésznek, ha a hasonló kaliberű klímakutatók, szociológusok, kulturális antropológusok, filozófusok és pszichológusok is csatlakoznának a diskurzushoz, akik az írói víziókból inspirálódva szigorúbb mederbe terelnék az elhangzottakat.
– Ha megírhatnál bármit, és tudnád, hogy azt sikerül a kellő igényességgel és minőséggel kivitelezni – legyen az vers, próza, tanulmány, bármi –, mi lenne az? – Egy családregény, amiben a végére járnék annak, mi vezetett a jelenhez, viszont ennek már legfeljebb a megvalósíthatatlanságáról adhatok számot, mivel minden felmenőm elhunyt, és nem tudok eleget a múltunkról, csak a szilánkok szilánkjait. Édesanyámat pár éve még kérdezhettem volna a történtekről, de messzire sodródtunk egymástól, s csak a súlyosbodó betegsége, a demencia hozott minket újra közelebb. Amíg nagyobb összefüggésekben visszaidézhetett volna családi történeteket, nemigen kérdeztem elég behatóan, mikor pedig megkésett kísérletet tettem erre, már nem volt képes a múlt összefüggő elbeszélésére. Lehet, hogy végső soron ezzel kell majd kezdeni valamit, a feldolgozhatatlansággal.
– Ha találkoznál a tíz évvel ezelőtti pályakezdő éneddel, mit tanácsolnál neki? – Azt hiszem, semmit, mert nem akarnám kiábrándítani, megbénítani. Épp a napokban gondolkoztam el, mennyire jóhiszeműen csöppentem bele ebbe az egészbe, azt gondolva, hogy minden a szövegek körül forog, hogy az eredményesség és a hitelesség mércéje a befektetett munka, a következetesség és a teljesítmény, amit egy igazságos közeg visszaigazol, hogy valamiféle úton vagyunk, és ez az út különféle állomásokon át vezet valahová. De vajon hová is? A jelen körülmények, a politikai befolyásoltság, a folytonos igazságtalanságok, az érdemtelen jutalmazások fényében az efféle naivitásnak nem marad túl sok tere, az irodalmi szcéna életvalósága útvesztővé változott, amiben az igazság fogalmáról való lemondás, az ideológiai érdekeknek alávetett értékrelativizmus, a figyelemért, a hatalomért és a pénzért folytatott harc, a vádaskodás mindent maga alá gyűr. Remélem, hogy valahogy ki tudunk kászálódni ebből a helyzetből, levetkezve a közösségeket felszámoló gyanakvást és bizalmatlanságot is. Az biztos, hogy nem zárhatjuk magunkra az ajtót, a megértésre törekvés, az értékközösség-vállalás, a lehetőségekhez mért ellenállás, az együtt cselekvés az egyetlen lehetséges út, ezt kell tanulni egy életen át, akarva-akaratlan.

Áfra János 1987-ben született Hajdúböszörményben, Debrecenben él, költő, műkritikus. Az Alföld folyóirat szerkesztője, a debreceni Versműhely vezetője, a Debreceni Egyetem óraadója, művészetközi projektek gyakori résztvevője. A Szépírók Társasága tagja. Verseskötetei: Glaukóma (2012); Két akarat (2015); Rítus (2017). Szegedi-Varga Zsuzsannával közös művészkönyve: Termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020). Főbb elismerések: Makói Medáliák (2013); Gérecz Attila-díj (2014); Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj (2015); Sziveri János-díj (2016); Látó-díj (2016).