A jeltelen csend beszéde

Jánk Károly Álomidő című 2016-os válogatáskötete az életmű legjavát öleli fel, 1994-től 2014-ig megjelent szövegeit, melyeket végigolvasva olyan érzése támad az olvasónak, mintha a szerzőt minden egyes kötetében ugyanaz érdekelte volna: a csend, a jelentés, a szavak és az idő viszonya. Emiatt, ha nem állna ott a kötet elején a ’válogatott versek’ megjelölés, a különböző kötetcímek által tagolt részek ciklusokként is értelmezhetőek lennének, melyek az átmenetiség és a kifejezés lehetőségeinek, a kimondás határainak visszatérő problémái köré szerveződnek. A kötet címe, Álomidő kimozdít a normatív idő és tér határai közül. Nem a társadalmi időről, a mérhetőről és kiszámíthatóról van itt szó, hanem az álom idejéről, mely egyszerre konkrét, de megfoghatatlan, kiragad a valóság keretei közül. Az álom azonban itt nem csupán az alvás közben átfutó érzések, gondolatok, képek és hangok összessége. Az álom az átmenetiség jelölője lesz, az időhöz való másféle viszonyulást hív életre, továbbá a mulandóságot, pillanatnyiságot emeli ki: „Apám és anyám az út mentén háttal. Helyszín: Pozsony, 82 nyara. (...) kissé elmosódott, amatőr, fekete-fehér fénykép. Mégis: vakuvillanásnyi időre együtt a család” (Álomidő (2)) vagy „Repülnél, Papír- / sárkány? Zsineged húrján / időnk repült el!” (Takuboku nyomán). Azt sugallja, hogy az idő múlása, az időhöz való viszony egyáltalán nem egyértelmű, nem írható le konvencionális szabályok szerint. Bár az élet egyszeri, az időt, annak működését nem lehet „eleje” és „vége” határpontok által jelölt intervallumokkal leírni. Az idő ciklikus, múló, pillanatnyi, átmenetiséget hív életre. Valójában majdnem minden az átmenetiséggel jellemezhető, minden állandó változásban van, és az elmúlás, a megszűnés állapota fele tart: az én, a tér, az idő, a gyermekkor, a szerelem, az emlékek és az emlékezés. Az emlékek ki-bejárnak az ember életében, fenyegetik, a feje fölé nőnek, majd elillannak. Mindig hirtelen lepik meg az embert, mint egy betörő, és nem tudni, hogy mit kell velük tenni: kerekasztal köré ültetni, átfesteni, gödröt ásni és beletenni minden elmúlót? Átmeneti a jelentés is, folyton eltolódik, decentralizálódik, csupán pillanatnyi a léte, ahogyan megszületne, már vissza is zuhan önmagába, kibicsaklik. A Régi hang kétezerre című versben a szavak sorrendjének folytonos újrarendezésével mindig más és más jelentése lesz a mondatoknak. Kiderül, hogy a szavaknak nincs önmagukban jelentésük. A jelölők tánca és minden új kontextus más-más jelentést hív életre, amely csak arra a pillanatra és helyzetre érvényes, utána elillan, szétfoszlik, és többé nem megismételhető: „a szálló madárrajok égi grafikonjait / a grafikonok szálló madarainak egét”. Ennél is radikálisabb viszonyulást a szavakhoz A határok megnyitása című szövegben érhetünk tetten, melyben a szintaxis teljesen felbomlik, olyan, mintha a szavak esetlegesen és véletlenszerűen követnék egymást: „a túl a túl fénykvarc bokorban a / név a révtelen semmi holdja csak / föld csak föld színtelen földrész”. A megnevezés és egyúttal a nyelv határai megnyílnak. Ebben a versben még az előbb feltétlezett kontextuális, múló jelentés (hol)léte is megkérdőjeleződik. Itt már az egymás után következő szavak sorozatának jelentése mintha csak a befogadótól függne, aki csupán nagy erőfeszítések és bizonyos önkényes viszonyulás árán értelmezheti ezeket értelmes és összefüggő mondatokként vagy szintagmákként. Tehát a szavak önmagukon kívül képtelenek kifejezni bármit is, mert amint valamit megpróbál a beszélő szavakba önteni, az már nem az lesz, ami, csak annak látszata, árnyéka: „mert képtelen kimondani a szó, amit mögöttes, rejtett jelentés sugall (...) és önmagába vissza is zuhan. // És rájössz majd, hogy minden vers csalás, mert megidézni nem tud szótlanul”. Sőt maguk a szavak lesznek azok, amelyek elhallgattatnak, arra kényszerítenek, hogy „nyelvedre harapj”. A szó a némaságba űzi azt, aki megpróbál beszélni. Valójában képtelenek betölteni a legalapvetőbbnek tekintett funkciójukat, a megnevezést. Csak körülírni lehet a tapasztalatokat, a világ jelenségeit, de megnevezni nem: „Ez egy finom és erős. De nincs / neve (…) Hiába húzom meg határait, / Part nem éri” (Erős és finom). A szavak egyfajta távolságot képeznek a világ és a beszélő között, bár el lehet gondolni például az ünnepet: „csak a tárgyak élik a csodát” (Az ünnep). Ennek ellenére a beszélő próbálkozik, nem tud szabadulni a kimondás kényszerességétől. Ilyen próbálkozásnak számít a kötetben a különböző perspektívák váltakozása, például a kriptalakóé, mely által a beszélő a megszólalás, a kimondás határait feszegeti, ugyanígy a perspektívák megsokszorozása, az én határainak feloldása bizonyos versekben az alanyi megszólalás felszámolása is. De a beszélő/szerző szerint valójában egyetlen lehetséges kifejezésmód létezik, a szótlan, a néma jelölés. Ezért a szerző megpróbálja „néma” képekbe fojtani a szavakat. Szavakkal próbál rajzolni, képet festeni. Jánk Károly képír. A gondolatot, a mondanivalót a gondolat képiségéig csupaszítja. Nem szavakkal, mondatokkal fejez ki, hanem szavak által konstruált/megrajzolt képekkel: „A fű zöldbe öltöztetett sorkatonái. Naponta újabb riadó. A megnőtt idő pórázán nők fénylő bokái köré tekeredő pillantások. (…) Kirakatot rendez egy évszak. // Tetőablakot nyit a nyár elé” (A kirakatrendező) vagy „(…) Szirmokba / tekerten nincsen vázam. Szél / jön. Összehajlok a fákkal” (A másik). Ezek a képek is hermetikusan zártak, nem feltétlenül lehet őket megfejteni, racionálisan dekódolni, mintha önmagukat fejeznék ki. A néma „beszéd”, kifejezés, képírás megvalósításának egyik radikálisabb formája a haiku műfaja, mely még a képet is megfosztja önmagától, feloldja a filozofikus mondanivalóban, a gondolatban. Tehát itt a gondolat jelöléséhez a képre sem lesz szükség. A haikuforma a jeltelen csend, amely a versek beszélője szerint a tökéletes kifejezési forma. A szó, a kép, a jelölő hiánya talán az egyetlen igazi kimondás, kifejezésmód, beszédlehetőség: „A falra festett képekből minél többet levakarni, hogy űr legyen helyettük a jel, az ami” (A visszavonulás).
Az élet, az emberi lét tranzitorikussága az utolsó kötet létösszegző, számadó verseiben a leghangsúlyosabb. Nincs haladék, az élet egyszer elfogy, kilép az időből. Az embernek rá kell majd döbbennie, hogy „túl korán van késő”. Az élet is csak köztes állapot, ezért bár lehet, hogy száz lehetséges életút is van, ebből kilencvenkilenc végül is egyre megy, és mindig csak az fog számítani, amin épp jár az érkező, mert mindig csak a most pillanata számít ebben az elmúlás fele konvergáló átmeneti világban.


Jánk Károly: Álomidő. Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.