A hiteles költői hang

A megszokottan szép kiállítású és ugyancsak megszokottan vékony verseskötet már címével mintha eligazítana, mely poétai mezőt járják versei, merrefelé tájékozódhat az olvasó, aki ennek a kötetnek és általában Gergely Ágnes lírájának tágabb (és szűkebb) környezete után érdeklődik. A Zsoltár női hangra legalább kettős irányú: poétikai, mivel egy meghatározott („ős”-időkből származó) költőiséget, műfajt és előadásmódot nevez meg, mint amelynek megújítása időszerű feladatként áll a mai idők poétája előtt, ugyanakkor a női hangra, a líraiságnak ama vonására hívja föl a figyelmet, mely az „ős”-idők műfaját, tónusát, hangoltságát egy, a versekből előlépő lírai én megnyilatkozási formájának kívánja elfogadtatni. Egyben utalásul arra, hogy más hangra szerzett zsoltárok mellé kíván lépni (óhatatlanul fölmerül Babits Mihály más anyagot kizengő „zsoltár”-a), változatát adva annak, ami pusztán az „ős”-időkben volt; azóta szétáradt mind a magyar, mind a világirodalomban. Gergely Ágnes kötete a maga ajánlatát akképpen teszi meg, hogy a címben jelölt verstárgyat kedvelt versformájához igazítja, négysoros, félrímes szakaszokba tömöríti, a verssorokat megrövidíti, mivel tartózkodik a cifrázattól, annyit közöl, amennyi feltétlenül szükséges, olyan módon, hogy minden a vers szűk körén belül a megfelelő, jól látható, de nem feltűnő helyen legyen. S mert (címénél fogva, de néhány finom utalását tekintetbe véve) eleve rájátszás, valami egykor létezett és ma is jelen lévő merőben külső alakzatként felfogásáról van szó, így a versek által sugallt kettősségként, a versszövegként és a versszövegbe rejtett-belehallgatott, mögöttes és általa sugallt beszédként többnyire az fogalmazódik meg, ami a Zsoltár női hangra címadó versben hasonlatok sorában megjelenik: egyrészről az evilági, a szinte kézzel fogható, az élet jelenéseinek némely valósnak láttatott eleme, melyre rácsap, nem a vitatás szándékával, de nem is az azonosítás/azonosulás kényszerével, az evilági realitást magától eltartó valóságon túli, nehezen megragadható személyes, ha úgy tetszik, csak a versnyelv által hitelesíthető képzet, a kezdeté és a végé, az ómegáé és az alfáé, ezzel ismét az összetett, rétegzett jelentéslehetőségekhez értünk, újra felvillanhat egy Babits-vers (személyességével, egy önképértelmezéssel együtt), de annak „ős”-igékre utaló, ezáltal a személyen, az egyedin, a csak szubjektíven túl mutató sugallata.

S bár Babits Mihály immár másodszor hivatkozás, Gergely Ágnes lírája (jóllehet a kötet egyik versében Tóth Árpád ablakait idézi meg) nem sorolható az úgynevezett késő nyugatos költők követői közé. Elmondható ugyan e kötetről, hogy a formatisztelet jegyében készült, nem kevésbé akar lemondani az elégikus tónusról, a dalszerűségről, a szövegköziség kézenfekvő és nem oly kézenfekvő segítségéről, rövidre zárva egy intellektuális költészet eszköztáráról: mindennek ellenére a fönt jegyzettek segítségét azért elfogadva, oly egyéni világ rajzolódik ki elénk, amelyben a népballada továbbírása szinte magától értetődőleg kerül a hallucinációkból született vers mellé, a szonett nem zárja ki az Apollinaire-újraírást. Mivel mind a vendégszövegek, mind az allúziók azáltal kelnek, mert csak azáltal kelhetnek új életre, ahogy és amikor rálelnek helyükre egy olyan szövegben, amely integrálja és asszimilálja őket, hogy Gergely-verssorként, -versszakként kapják téveszthetetlenül új jelentésüket. A verselés bravúrjai kiváltképpen jelzik, hogy a késő nyugatos és kései modern költészet között érdemes kutakodnunk, ha Gergely Ágnes líráját mindenáron valahová be akarjuk sorolni. A szerény, de határozott életmű-építkezés kerüli a pátoszt, de bátran vállalja az érzelmek megnyilatkozását, nem terjed túl a dal, az elégia és hasonneműek hangvételi változatain, de azon belül szinte minden vers felmutat valami olyat, ami a többiben nincs. Nem azért, mert onnan hiányzik, hanem csupán azért, mert oda nem illett. Jambusai egy vers-anyanyelv szólamai segítségével gördülnek, de nem oldódnak föl az érzelgősség édeskés dallamában. Ha kell, tudatosan ront a verselésen, mert ez a rontás is közvetít valamit, a „jelentést” nem árt megerősíteni egy erélyes figyelmeztetéssel. Az Árny című szonett hetedik sorában az eddig hibátlan jambusok egy pillanatra megakadnak, trochaeust kapunk a jambus helyett. S általában: mintha a versbeszéd nem akarna visszatalálni a megszokott verslábhoz. Olvassuk figyelmesen a sort: „Útja tévút, vagy másfelé vezet” – a közlés mindenképpen zavarról tájékoztat, nem akármilyenről, az út tévútnak minősítése a szóismétléssel nyomatékot kap. Ám ez megerősödik azáltal, hogy a verselés nem kevésbé jelzi a ki-/eltérést, a tévesztést, íme, a jambus átvált trochaeusba, kitér eddigi menetéből, a verssor második fele spondae­usszal nyit (vagy más), majd a felé vezet újra jambikus, hiszen ha valamerre mégiscsak vezet, nem bizonyosan tévút, pusztán másfelé vezető út (mely ilyen és olyan is lehet). A következő sorban nem volna akadálya a sima folytatásnak, itt a sorkezdő két rövid szótag (pirrychius) figyelmeztet, nem árt óvatosabban olvasnunk. Annál is inkább, miután a verssort és strófát lezáró szerkezet (lomb közt is valahol) újra csak elbizonytalanít, a valahol a tájékozatlanság jelződése is, a verselést tekintve a közt valahol choriambus, olyképpen a záró szótag nem természeténél, hanem helyzeténél fogva hosszú (a teljes verssor egyébként emígy hangzik: „vagy elakad a lomb közt valahol”).

Visszatérve az intellektuális líra többféleképpen érthető kérdésére: Gergely Ágnes (és mások) esetében aligha állítható szembe az „élmény”-alapra épülő lírával, távoli (és nem elméleti) érvvel élve hivatkozom Márai Sándor bon mot-ira, kissé szabadon idézve: Ülsz a szobában, és megrohan a kaland, vagy: egy pálma is ugyanolyan kalandokkal teljes életet képes élni, mint egy tigris. Az a tény, hogy a Gergely Ágnes-vers bőségesen merítkezik évszázadok/ezredek művészetéből (nemcsak az irodaloméból), mindössze arra int, hogy művészet-„élményé”-nek forrásaira is vessünk egy pillantást, szembesítsük a versek jelen idejének anyagával, és érzékeljük, hogy egy gondolkodó költőiség miként vázol föl (a kultúratörténeti háttereket-utalásokat figyelembe véve) egy téveszthetetlenül egyedi, személyes és kortársai együttesét vállaló költészetet, és ezzel együtt, ennek következményeképpen egy költői személyiséget. A kötet első darabjaként Michelangelo Dávid-szobra indítja meg a verses elmélkedést a megélhető „emberi állapot”-ról, egy (mindig?) döntést megelőző helyzetről, a végzeten túlemelő „néma látomás”-ról. A kötet első felének záró verse, a Judit, a búcsú emlékezetté átformálódásának körülírását kísérli meg, a felidézett (közös) emlékek kevésbé életrajziak, mint inkább egy élettörténet és a kevésbé jótékony történelem ütközéseinek kifejeződései. Az életen túli feltételezett tudása és az inneni talminak bizonyuló tudása nem élhető meg konfliktusként, csupán annak tudatosulásával lesz több, mint az életen inneni búcsúja, hogy legalább egy bizonyosság mellett tanúskodhat. Ebben a versben a zsoltár lesz, amely inneni és túli között közvetíteni képes. Ezzel visszautal a címre, erősítvén a kötet bejárta költői út megéltségét.

Az ismertetéshez tartozik, hogy a kötet második felét Gergely Ágnes versfordításai teszik ki angol, német, francia és orosz nyelvből.

Gergely Ágnes részese lévén nagy fordítói vállalkozásoknak, önálló fordításkötetekkel emelvén az életmű jelentőségét, jó néhány verset vett elő, melynek általa javasolt magyar változatával elégedetlen volt. Kiigazítva, átjavítva, módosítva ismét közzétette, immár véglegesítve szövegüket. Különösen tanulságos, hogy a Franz Schubert megzenésítésében „örökzöld” A pisztráng című dalt nem azért vette elő, mert hibát talált volna benne, hanem azért, mivel az első magyar szöveg nehezen énekelhetőnek bizonyult, a vers hangsúlyviszonyaira figyelt (a vers kissé didaktikus átlagversike), nem pedig dallama, mely más hangsúlyelosztást követelt. Erre korunk legjelesebbje, Kurtág György figyelmeztette. Gergely Ágnes szövege így megfelel az énekelhetőség követelményeinek. A fordítások közül kiemelendő Joszif Brodszkij orosz emigráns költő félhosszú versének átültetése John Donne-ról töprengve. Itt összpontosulnak a fordítói erények: hűség a gondolathoz, a verselésbeli idomulás kísérlete, a forrásszöveg előadásmódjához közelítés. Az orosz emigráns költő angol költőt idéz meg, mindez magyarul hangzik: a világirodalom tájain járunk, Gergely Ágnes kiváló kötete irányításával.

Gergely Ágnes: Zsoltár női hangra. Kalligram, Budapest, 2022.