A gondolkodó színész és más történetek

Torony Pál: Táncolók

Nem könnyű pálya a színészet. Meg­tanulni egy szerepet, beilleszkedni a rendezői elképzelésbe, pontosan átélni a szerep kívánta érzelmeket (és persze azokat ki is fejezni, hiszen anélkül mit sem ér a fene nagy átélés), játékösszhangot teremteni a partnerrel, ha szükséges, diszkréten lepillantani a súgóra, úgy, hogy a nézők azt ne vegyék észre, a fényekre ügyelni (ne álljon szegény színész oda, ahol nem világítja meg őt a reflektor), szóval sok mindenfélére oda kell figyelnie annak, aki ezt a hivatást választja.
Már a felvételi sem olyan egyszerű: egyik kollegámról mesélték, felvételizett a Színművészeti Intézet színészszakára. A felvételi vizsga a teljes tanári kar előtt történt, a vizsgáztató elnök – esetünkben, azaz esetében – Kovács György, a nép művésze volt. Minden jelentkező kapott valamilyen feladatot: efféléket például: jöjjön be a színre, vegyen észre egy levelet, amit neki küldtek, olvassa el, persze némán, és játssza el, mi van a levélben: tragikus hír, netán nyert a lottón, szerelmes levél stb.
Egy fiatal színésznőjelölt – jut eszembe egy kedves, megtörtént vizsgamomentum – felvételi feladatként el kellett játssza, hogy valami szörnyű hírt kap a postán, levélben, minek hatására úgy dönt, hogy megmérgezi magát és szörnyethal ott a nyílt színen a tanári kar előtt. A jelölt tehát tragikus képpel elolvasta a feladatlevelet, kivett – könnyes szemekkel – képzeletbeli táskájából egy doboz képzeletbeli gyógyszert, feloldotta egy pohár képzeletbeli vízben, némán sajnálta magát egy darabig, készült a halálra, ennek megfelelően nagyot és drámait sóhajtott, miközben tudta, hogy ha megissza a mérget, össze kell esnie neki ott, a bizottság előtt. Lepillantott – továbbra is drámai arccal – a piszkos kis színpad deszkáira, ahová pillanatokon belül le kell hanyatlania holtan. És a gyönyörűszép, új ruhájára gondolt, amit előző éjjel varrt magának a felvételire, és arra, ha meghal, ott, a színpadon, a tanárok kedvéért, lőttek az új ruhának, az olajjal vagy mivel, a felvételi tiszteletére kikent kis színpadra felvitt gyanús anyag nem jön ki a ruhából, neki pedig nincs még egy otthon, mit tegyen hát, hogy a ruha se piszkolódjon, a jelenet is hihetően végződjön? Mereven előre nézett, elmosolyodott, legyintett egy nagyot, felnevetett (mert ugye, az élet szép), és kecses vállvonás kíséretében kiöntötte a „mérget”, és a „majd valahogy csak lesz” vállrándítással kisietett a színről. Mit mondjak? Felvették a lányt, gratuláltak neki, hogy nem a sablonos hanyattvágódás-megoldást választotta, mint jelenetvéget, hanem remekül újított a sokéves színházi sablonmegoldásokon.
Node nem erről akarok beszélni, hanem az én későbbi kollegámról, aki azt a feladatot kapta felvételi vizsgán, hogy vegyen ölébe egy rég nem látott csecsemőt, talán a sajátját, és csókolja meg nagy-nagy szeretettel. Színészjelölt barátunk úgy tett, mintha az ölébe fogná a – mondanom sem kell – elképzelt gyereket, és nézett, nézett előre gondterhelten. Teltek-múltak a hosszú másodpercek, nem történt semmi, végül az egyik vizsgáztató felszólt az elnémult ifjúnak:
– Min gondolkozik, mondja?
– Azon, hogy melyik felét csókoljam a gyereknek. – válaszolt összeráncolt homlokkal és töprengő tekintettel a vizsgázó.
Nagy és „csodálkozó” csend lett (ha van ilyen, dehát volt, akkor és ott, majd húsz színész és nem színész tanár produkálta), majd felharsant a szívből jövő nevetés.
A művészjelölt egyetemre történő bejutását az egyik vizsgáztató megjegyzése döntötte el.
– Fel kell venni a gyereket. Elvégre szükségünk van gondolkodó színészekre.

Cs. Erdős Tiborral,

a Kolozsvári Magyar Színház egykori díszlettervezőjével, a későbbi híres festővel találkoztam egy délutáni sétám alkalmából Kolozsvár Főterén. Megállított, kedvesen, örömmel üdvözöltük egymást, a régi, közös színházi emlékek fonódtak kézfogásunkba.
– Már rég el akarom mesélni neked – mondotta –, ezt meg kell írd, te alkalmas vagy erre. Tudod, sokszor jut eszembe, most, hogy öreg lettem.
– Miről van szó? – érdeklődtem udvariasan és tettetett lelkesedéssel, mert hát mindig kellemetlen érzés fogott el, ha valaki témát adott nekem: a megírásra ajánlott történetek rendszerint élvezhetetlenek voltak, meghallgatni is kín volt, nemhogy megírni.
– Bukarestben voltunk Péterffy Gyuszi­val – kezdte Tibor –, színházi ügyben utaztunk le, valamikor a 70-es években, de szakítottunk időt arra, hogy megnézzünk néhány előadást. Már nem emlékszem, melyik színházban voltunk, alig tudtunk helyet kapni, node végül beülhettünk a leghátulsó sorba. Mindegy volt, jól láttunk-hallottunk, jó volt a terem akusztikája, nem volt nagy a színház. A darabra sem emlékszem, hiába, elteltek az évek, de érdekes volt az előadás – és sok nő szerepelt benne. Volt néhány tömegjelenet, sok kis női szerepecske. Néztük, néztük az előadást, amikor Gyuszi hozzám hajol, és a fülembe súgja:
– Nézd csak, ott, bal oldalon, hátul, illetve kissé középen az a lány...
– Kire gondolsz? – kérdeztem vissza. A színpadi hölgyek nagyjából egyformán voltak öltöztetve, alig lehetett különbséget tenni köztük.
– Barna haja van, most éppen előre jön... Furcsa szemei vannak... Mintha mindig is ismertem volna....
– Aha –, mondtam udvariasan, bár fogalmam sem volt, kire gondol.
– Nem tudom levenni a szemem róla. – folytatta halkan Gyuszi.
Vége lett az előadásnak. A rendező olyan finálét képzelt el, hogy, mondjuk, a tizedik taps után, az összes színpadi szereplő a kezében tartott rózsát a nézők közé dobja, vagy akik az első sorban ültek, a szerencsések, azok megkapták a nekik átnyújtott virágot. És ebben a virágesőben az a bizonyos lány, a színpad bal hátuljáról, akit Gyuszi egyvégtében nézett, kiszaladt a közönség közé, és elindult határozottan felénk, a sötét nézőtéren keresztül, felszaladt az emelkedő nézőtéri székek közötti folyóson, kedvesen bepréselte magát a mi helyeinkig. És Gyuszira mosolyogva átadta neki a kezében tartott rózsaszálat. Majd visszaszaladt a színpadra. Aztán leengedték a függönyt, vége lett az előadásnak, kigyúltak a teremfények.
– Ezt a lányt nézted? – kérdeztem Gyuszitól.
– Igen. – válaszolta nagyon komolyan.
– Mi történt azután? – érdeklődtem a hirtelen beállt csendben.
– Semmi. Hazamentünk a szállodába.
– De...
– Ennyi. Ha arra gondolsz, nem, nem vártuk meg előadás után a lányt. Valahogy eszünkbe sem jutott. Nekem biztosan nem. Szóval, írd meg ezt a történetet. Szerelmi történet, aminek nem volt folytatása. Vagy így kellett történnie, hogy ne történjen... Érted? Sokszor jut eszembe, most, hogy megöregedtem. Értesz, ugye?
Nem válaszoltam. Évek teltek el. Gyá­szos esztendők következtek életemben. Megélt napjaim, óráim, kapcsolataim megmagyarázhatatlan, misztikus vagy annak tűnő magyarázatot kaptak fájdalmas, múltértékelő-mérlegelő visszapillantásaim során. Sorsszerűségek kísértettek, és az életem eseményei, a legjelentéktelenebbek is, összeálltak egy logikusan követhető törvényszerűség láncolatává, ami kizárta – vagy csak nekem tűnt úgy? – a véletlen fogalmának kényelmes, véletlenként történő értelmezését. Aztán egy este, újra, ki tudja hányadszor, eszembe jutott ez a furcsa találkozás, amit Cs. Erdős Tibor mesélt nekem valamikor, régen. Bár akkor nem ígértem meg neki, most, mint látják, valamiért mégis lejegyeztem. Talán azért, mert így, ezzel a történettel akartam emlékezni a nemrégen elhunyt Erdős Tiborra. De az is lehet, egyszerűen egy adósságot akartam törleszteni, ami nem is volt adósság, csupán a meg nem ígért ígéret nyomasztó emlékétől akartam szabadulni.

A te tejedet ellopták

Az 1960–70-es években Kolozsváron meglehetősen nagy volt a lakáskrízis. Elkezdődtek, pontosabban folytatódtak a betelepítések, duzzadt a város, gyorsan változott az etnikai arány a magyarság rovására. A helyzetből adódott tehát, hogy magyar intézmények, egyéb feladataik mellett, komoly lakásgondokkal is kínlódtak. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színházban sem volt a fiatal színészek lakáshelyzete érdemben megoldott. Szükségmegoldások születtek, ideiglenesen ezek az intézkedések könnyítettek a más városokból ideszerződött fiatal színészek lakásgondjain, a kényszer szülte társbérletek még mindig, ha nem is jobbak, de olcsóbbak voltak az albérletnél. Így történt, hogy Kozma Lajos és Péterffy Gyula kapott a színháztól egy háromszobás panellakást. Lajosnak volt családja, feleség, gyerek, Nórika (később súgónő lett a színháznál), így ők laktak két szobát, Gyulának jutott az egy különszoba. Természetesen a konyha, fürdő, kamra közös használatba kerültek.
Az élelmiszer beszerzése sem volt könnyű azokban az években: jegyrendszer ugyan csak évtizedek múlva jelentkezett a rossz gazdálkodás egyenes következményeként, de az alapélelmiszerek beszerzése is nem egyszer gondot okozott. Tejet például hol lehetett vásárolni az üzletekben, hol nem, többnyire hiánycikk volt. Aki tehette, megrendelte a tejet, amit literes üvegekben szállítottak házhoz. Ez úgy történt, hogy a „tejes” elindult a tejkészletével (a városban sok ilyen tejelosztó működött, két vagy négykerekű targoncákkal húzták maguk után a rakományt), a ládákban levő üveges tejet elcipelték a lakásig (panellakásig, esetünkben), és az ajtó elé helyezték. Az oda kikészített csereüveget pedig ládába téve visszaindultak a tejes szekerekhez, aminek tartalmát bizony ez alatt az idő alatt az éjszakai tolvajok – vagy a kocsmából hazalődörgők – nem egyszer megdézsmálták. Nem volt könnyű életük a tejkihordóknak, nem csak a tolvajok miatt, de hát kinek volt könnyű azokban az években. Az ilyen és hasonló jellegű munkát végzőknek biztosan nem.
Kozma Lajos mint családcentrikus művészember gondosan megrendelte a napi egy liter tejet. Gyula is ezt tette: ami biztos, biztos, ha idő előtt elfogy a fizetés, bár egy kis tej legyen a háznál.
Színészkörökben a később elhíresült történetünk egy téli hajnalon kezdődött. Hogy, hogy nem, egyidőben ébredt a két társbérlő, Lajos és Gyula, és egyidőben indultak ki az ajtó elé, a lépcsőházban otthagyott két üveg tejért. Kinyitják együtt, és ugyancsak egyidőben – békésen és álmosan – az ajtót, és Uram, láss csodát! Csak egy üveg tej árválkodott a lépcsőházban. Kozma Lajos tért hamarabb magához a csodálkozástól: hirtelen felkapta a tejet, magához ölelte az üveget féltő szeretettel (amit csak azok tudnak megérteni, akik akkoriban éltek), és emígyen szólt a még álmos és félig-meddig alvó, bágyadt Gyulához.
– A te tejedet ellopták.
Azzal elvonult, akárcsak Gyula, aki tudomásul vette, hogy az ő tejét ellopták. Csend borult a közös, háromszobás panellakásra. Gyula visszafeküdt, és ahogy kezdett lassanként magához térni, hirtelen eszébe villant: honnan tudta a tolvaj, hogy melyik az ő teje? És Lajos honnan tudta, hogy pont az ő tejét, mármint a Gyuláét lopták el? És mert kérdésére érdemben hosszas gondolkodás után sem kapott választ, bekopogott Lajoshoz, hogy „hát áruld el nekem, mért az én tejemet lopták el, miért nem a tiedet?” Rövid, ingerült vita után az agglegény Gyula engedett, elvégre Lajosnak kisgyereke volt, meg aztán a vita tárgya, a liter tej is már Lajosnál volt birtokon belül, sőt, az sem volt kizárt, hogy már rég el is fogyott reggelire.
Így történt, hogy Gyula aznap szegényebb lett egy liter tejjel, de a kolozsvári színháztörténet gazdagabb lett egy kedves, A te tejedet ellopták című történettel. Mert mondanom sem kell, Gyula még azon melegében, éhomra elmesélte a délelőtti próbán, hogyan járt. De már nevetve emlékezett hajnali kalandjára. És az üveg tejére is, amit soha nem kóstolhatott meg, mert azt ugye, mint a fentiekből kiderül, tejlopásra szakosodott tekergők személy szerint tőle lopták el egy hideg téli reggelen.

Multifunkcionális Pártiroda

Valamikor főügyelői iroda volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház nézőterének jobb oldalán szerényen meghúzódó kis helyiség, udvarra néző apró ablakocskával, párnázott ajtóval ellátott, bizonyára az előcsarnokból valamiért leválasztott kis szobácska. Volt benne egy ágy, íróasztal, kettő is és mosdókagyló. Itt székelt Főügyelő, alügyelő, szervező. Míg egy nap kinevezték a szobácskát Pártirodának, ahova hetente bevonult a Pártbüró pártmunkát csinálni a színház politikai épülésére. Ezeket a politikai megbeszéléseket leszámítva az iroda üresen állt. Azaz addig volt csak kihasználatlan, amíg derült égből, vagyis Vásárhelyről egy ifjú színészt Kolozsvárra nem helyeztek. A gyerek kedves fiú volt, csupa mosoly, semmi köze nem volt a színészethez, de remekül táncolt, valóságos akrobata volt. Később kinősült Franciaországba, tánccsoportot alapított, járta a világot sikerrel. Vas Andrisnak hívták a legényt, aki már kolozsvári tartózkodása első napjaiban beállt éjszakai táncosnak a Melody bárba – keresett is elég szépen, a színészfizetése többszörösét – úgy hírlett.
Nos, ő lakott a Pártirodában, „addig is, amíg a színház nem ad neked lakást” – így bátorította őt a vezetőség. De Andris nem esett kétségbe a komforthiányos lakásmegoldásért: hol egy-egy lánynál töltötte az éjszakát, de a gyakoribb az volt, hogy a Pártirodába vitte magával az alkalmi szerelmi soványságot (rémes vékonyak voltak a lányok, akiket összeudvarolt magának, akaratlanul is szembesültünk néha velük, bosszantottuk is Andrist, hogy hát kövérebbre nem futja? Ő csak nevetett és jöttek – majd azt írtam: zörögtek – sorra a csupa csont-bőr hölgyszerűségek. A magyarázat egyszerű volt: manöken lányokból válogatta Andris alkalmi szeretőit). Egy alkalommal hősünk szerelmileg belealudt a délelőttbe, ami nem lett volna gond, csakhogy aznap éppen politikai nap volt a színházban, 10-kor kezdődött a Bürógyűlés. Azaz kezdődött volna, de a Pártiroda nem tárta ki ezúttal lojálisan ajtaját a politikum előtt. Kopogott a Pártbüró (voltak vagy nyolcan) az irodaajtón, kopogott halkan és megértően (sejtették a bürósok, hogy Andris elaludt, vagy mi), de a válasz néma csend volt. Mi, akik véletlenül próba előtt ott ólálkodtunk a közelben, nem is nagyon titkolva élveztük a helyzetet. Kopogott hát a Párt, majd türelmét elveszítve, dörömbölni kezdett, mire megjelent Andris borzas feje:
– Tessék egy kis türelemmel lenni, éppen öltözünk.
A Büró becsületére legyen mondva, nem háborodott fel a több mint gyanús, sőt egyértelmű többesszámra. A párttitkár kedvesen rászólt Andrisra:
– Jó-jó, de igyekezzetek.
Igyekeztek is odabenn (mi, kívülállók, egyre többen, élveztük a készülő heccet), amikor újra megjelent Andris feje az ajtórésben.
– Arra kérem a Bürót, tessék elfordulni, mert a lány diszkrét.
A Bürő mosolyogva elfordult, mi is, persze csak módjával, hadd lássuk az ismeretlen hölgyet, aki óvatosan, arcát takargatva kisomfordált a mi nagy hirtelen és kajánul kialakított sorfalunkon keresztül. Tapssal jutalmaztuk Andrist is, aki pizsamában osont sietve a hölgy után, (a férfi WC-ben öltözött fel, ott mosdó is volt) ne késsen sokat a Pártmunka szerelmi légyottból kifolyólag.
Nem sokáig maradt a színháznál Andris. Mint említettem, kinősült, volt egy néger menyasszonya, aki nagyon szerette őt, megtanult magyarul is a kedvéért. Még egy Petőfi-verssel is meglepett minket, amikor Kolozsvárra látogatott és vőlegénye bemutatta nekünk.
– Tudok Petőfi-vers. Elmondjam? – kérdezte bájosan.
– Hát persze! – bíztattuk.
Akkor mondom. Petőfi Sándor: A puca télen...
Nem értette szegény, a csupa mosoly, hófehér fogú fekete lány, hogy miért tapsoljuk és ünnepeljük ambíciózus nyelvtanulásának kiváló eredményét már a költemény címének hallatán. Hát még amikor azt kezdte ecsetelni költőileg, hogy:
– „Hej, mostan puca igazán a puca!”
Hatalmas tapssal honoráltuk a magyar költészet iránt érzett szeretetét. Ő pedig értetlenül nézett Andrisra: mi van ezen nevetni való?
Ha nem tévedek, a verset Andris tanította be menyasszonyának... A produkciónak mindenképpen el nem vitatható sikere volt – és tudjuk: ez és csak ez számít a művészetben. Akaratlanul is nagyot alakított a néger leány: de nem csak ezért szerettük meg. Bájos, kedves mosolya, fiatalsága valami őserőt sugárzott. Mint mondottam, Andris kinősült Franciaországba, elvette a néger lányt. Mikor jött Párizsból a hír, hogy elváltak, lélekben meggyászoltuk a szerelmes fekete asszonykát, aki aztán többet nem is jött Kolozsvárra. És, gondolom, magyarul is elfelejtett, pedig már egészen szépen haladt a magyar költészet rejtélyeinek megismerésében, és a magyar nyelv idegenek számára nem is egyszerű elsajátításában.

Jakab Lajos

Énekes volt, zenész, operett-színész, eljátszott kétszáz szerepet, fejből tudott ezer viccet és négyezernyolc (saját bevallása szerint tovább számolni elunta) dalt.
Jellegzetes, be-betérő vendége volt a Vilmának, a színház melletti sarki kocsmának. Kezében lóbált egy lukacsos, többnyire üres műanyagneccet (akkoriban az a ma divatos bevásárlózacskót pótoló szatyorszerűség volt, mindig hordoztunk magunkkal effélét abban a reményben, hátha megjelenik az üzletekben valami élelmiszer, és – ezen ne múljon – legyen miben hazacipelni a boldogan szerzett bármit), azzal besétált a kocsmába, körülnézett gondterhelten, mint aki keres valakit. És valóban, minden alkalommal érdeklődött: nem-é láttátok Sanyit vagy Pistát.
– Nem láttuk. – mondtuk mi, asztalnál ülők vagy éppen állók.
– Na, ha már itt vagyok, bekapok egy felet. – mondta, és lőn. Felhajtotta az italt és eltávozott. Egy bizonyos idő múltán újra megjelent, csalódott arccal körülnézett, ezúttal, mondjuk, Aladár holléte iránt érdeklődött. És, ugye, ha már benn volt, csak felhajtott egy féldeci erőset.
Egy idő után feltűnt nekünk, hogy Lala – ahogy becéztük – mindig olyasvalaki iránt érdeklődik, aki pillanatnyilag nincs a kocsmába.
Nem akartuk leleplezni, hogy hát rájöttünk a kocsmábajárás-trükkjére. E helyett besegítettünk a játékba.
– Nem láttátok Gyuszit? – érdeklődött egy alkalommal.
– De igen – így én –, éppen most ment ki. Szeretne veled találkozni. Azt üzente, várd meg.
Lala meglepődött egy kicsit, nem mutatta, persze, elvégre szakmabeli volt, szerepjátszó, és játéklogikája szerint mi mást tehetett, elkezdte várni Gyuszit, aki nem jött sehogysem, viszont Lala türelmes volt, no meg jól érezte magát köztünk. Miközben, ugye, sűrűbben (fizetésnapon és utána néhány napig), vagy ritkábban (fizetésnap előtt egy héttel), koccintottunk.
*
A Gül Baba című operett volt a búcsúelőadása. Előttem van most is, ahogy pókerarccal hajlong (minek kimutatni a pályától végleg búcsúzó színészérzelmeket?) körülötte rengeteg virág, és zúg, zúg a nézőtér sötétjéből a szűnni nem akaró taps.
*
Gyakran találkoztunk a piacon: kitűnően megjátszotta az öregedni nem akaró férfi szerepét.
Feketére színezte a haját (mondják, a japánok azért festik a hajukat, hogy öregségük szemmel látható jeleivel ne keserítsék szeretteiket), sporttáskával a vállán, ruganyos léptekkel járt bevásárolni.
És, hogy jó kondícióba tartsa magát, boxolt: verte otthon a kifeszített boxzsákot... Nem adta fel a meccset: örökifjú akart maradni, mint akik nagyon szeretnek élni.
Rövid közlemény tudatta a Szabadság című napilapban, hogy váratlanul elhunyt. – A szíve állt meg. – mondották egymás közt azok, akik még emlékeztek rá.
*
Nem sokszor ugyan, de néha kézzelfogható, anyagi juttatást is hozott nekem a színészi hírnév. Pontosabban: a Lala hírneve. Hogy csak egy történetet meséljek el: a piacon éppen zöldséget vásároltam, az eladó, egy öreg hóstáti bácsi, felcsillanó szemmel mérte ki nekem a sárgarépát:
– Milyen jól játszott a művész úr a Gül Babában – tette hozzá régi emlékeket felvillantó sóhajjal –, most is előttem van a művész úr...
És rátett még néhány murkot az amúgy is bőven kimért sárgarépára.
– Hát igen – válaszoltam nem túl okosan, és sietve elköszöntem, kezemben a zenés művészetnek kijáró dupla adag zöldséggel...
Mondanom sem kell, soha nem is játszottam a Gül Baba című operettben.
De minek magyarázzam ezt a bácsinak? Annál is inkább, mert ezentúl hozzá mentem vásárolni. Nemcsak a plusz répáért, cékláért, hanem jólesett, hogy állandóan dicsérte művészi képességeimet, a feledhetetlen benyomást, amit tettem rá és környezetére énektudásommal, remek, korhű és szemgyönyörködtető jelmezemmel, aktív színpadi jelenlétemmel és művészi hitelességem szakmai mélységével. (Nem így fogalmazott a bácsi, de ez volt a lényeg.) Később megtudtam, Jakab Lajossal tévesztett össze. Akihez nem is hasonlítottam soha, de ennek ellenére vagy pontosan ezért szerettem, mint kollegát, gyakran léptünk fel együtt, ha élne, és tudná, hogyan ügyeskedtem össze vásárlásonként sok plusz bókot és néhány ingyen sárgarépát az ő szakmai nimbuszát kihasználva, biztosan megbocsátaná piaci ügyeskedésemet. És azt is, hogy nem írtam róla amolyan művészetét elemző tanulmányt, csak éppen rágondoltam, felvillanó emlékként, mint valamikori, szívemhez és színészsorsomhoz közeli pályatársra.
Újabban – veszem tudomásul bölcsen és beletörődve – a művészi siker mindenféle-fajta formája elkerül. Ebben a vonatkozásban amúgy sem voltam túlságosan elkényeztetve, nade ennyire... Hiába sétálok nyilvános tereken, piacokon, Jancsó Miklóssal, a híres filmrendezővel is csak egyszer tévesztettek össze Tusnádon, negyven évvel ezelőtt (ezt egyszer elmesélem, pikáns történet kerekedett ki belőle), aláírást sem kér tőlem senki emberfia-leánya, mint annak idején például a Néma levente c. előadás után (szerző Heltai Jenő), amelyben Beppót játszottam, és az ifjúsági előadás végén majd száz gyerek tolongott színészkézjegyért. Jó érzés volt, mit mondjak, kisvárosi sztárnak lenni öt percig előadás után, még akkor is, ha a legnagyobb értékű a Zilia-aláírása volt, majd Agárdi Péteré következett, eztán én, mint Beppo, szerénykedtem az értéklistán... De az is lehet, Mátyás király is megelőzött – a darabban szereplőre gondolok, nem a Főtérire – az autogramm-börzén. Művészhiúságomat az sem zavarta, hogy néhány óra múlva a színházat körüllengő szellő közönyösen fújdogálta a sétatéri faleveleket, városi port, és eldobott papírdarabkákon, színházi reklámlapokon összemaszatolt kézjegyünket. Ugyan nem tartozik szorosan ide, de megemlítem: a legtöbbet érő aláírás a Széles Anikóé volt. Főleg, ha fényképes autogramm volt. Az aláírásbörzén messze vezetett Anikó. Évekig, veretlenül.
Magányos sétáim tehát semmiféle – ugyan mi mást is várhattam volna? –, bár utólagos művészi elismerést sem eredményeztek.
Azaz mégis: egy alkalommal megszólított egy idős férfi:
– Művész úr, Önnek volt egy remek poénja egy régi-régi kabaréban, amit konferált...
– Nem téveszt össze valakivel? – kérdeztem gyanakodva.
– Szó sincs róla. Ön Jancsó úr. Vagy nem?
– De igen – válaszoltam bizonytalanul és óvatosan – És mondja, mi volt az én valamikori poénom?
– Arra már nem emlékszem, de napokig nevettünk rajta, sokat emlegettük a feleségemmel... Még most is jön, hogy kacagjak... nevetek is, látja... biztos eszembe fog jutni, egészen biztos. Ha nekem nem, hát az asszonynak... Viszontlátásra.
És nevetve elsietett. Gondolkodva néztem utána: mi lehetett az én olyan jó poénom, amire annyi év után is emlékszik, azaz nem emlékszik, de nevet mégis rajta az én régi, kedves, színházértő nézőm?
De bárhogy is kínoztam memóriámat, nekem sem jutott eszembe ama valamikori szellemes, humoros viccem, ami olyan emlékezetesen nevettető volt...
Ha ugyan az volt...
És ha valóban én mondtam el azt egy régi-régi kabaréban, amit konferáltam.
Ha ugyan voltak régen kabarék..., mert már lassan abban is kételkedem.