A design a kiscicák összefüggéseiben

„Ez a lámpabúra nagyon dizájnos” – gyakorta hangzik el ehhez hasonló kontextusban a design kifejezés. Ideje azonban tiszta vizet önteni a pohárba, hiszen a szó sokkal árnyaltabb jelentéssel bír, mint ahogy azt a hétköznapok során használjuk; mindazonáltal számos akadállyal is néz szembe hazánkban nap nap után. E szöveg célja, hogy betekintést nyújtson erre a szakterületre, illetve párbeszédet kezdeményezzen a design helyzetéről, területeiről, definícióiról.
A festészet nagy utat járt be Platóntól Leonardo da Vinciig, majd Lessingig, hogy már ne mesterségként, hanem a költészettel legalább egyenértékű művészeti ágként tekintsenek rá. A designról való komoly, szakmai diskurzus ezzel szemben Nyugat-Európában és hazánkban is nagyjából mindössze negyvenéves múltra tekint vissza. Hosszú az út tehát a teljes tudományos legitimizációig (nem így a skandináv országokban), még ha maga a design mint jelenség már lényegében a szakócakészítés óta létezik – de erről később.
A design ráadásul a művészetekénél jóval ingoványosabb terep, hiszen valójában egy „skill”, képesség, és csak részben alkotói megnyilvánulás: elsősorban a piacot szolgálja ki, és az esztétikai kielégítést is e cél szolgálatába állítja. Míg a művészet alapvetően kérdést tesz fel egy problémával kapcsolatban, addig a design választ ad rá.
Az iparművészet közel sem idegen a hazai kultúra számára: Lechner Ödön vagy Rubik Ernő neve minden bizonnyal sokak számára ismerősen cseng. Minőségi tervezőkből tehát kifejezetten jól állunk, ennek ellenére a design mint diszciplína halmozottan problémás helyzetben van.
A design és iparművészet kifejezések közötti határvonalak meghúzása egyrészt közel sincs kimondva. Egyesek szerint a design szót hazánkban 1972 óta használhatjuk (a Magyar Design – Tíz kísérlet c. kiállítástól kezdve), és mindent, ami előtte volt, csakis az iparművészet kategóriájába lehet sorolni, mások szerint pedig egyenesen vérlázító a rendszerváltás előtt bármilyen tervezői produktumot a design szóval illetni. Véleményem szerint a kettő közötti különbség annyiban merül ki, hogy a design etimológiailag [designo=terv] nagyobb területet lefedhet, így a formatervezés mellett többek között a fény-, játék- vagy biodesignt; míg az iparművészetben nagyobb szerepet tulajdonítunk a hagyományos műfajoknak (építészet, plakáttervezés), illetve a művészeti korstílusoknak és irányzatoknak.
Másrészt habár Budapesten az Iparművészeti Múzeum, a Kiscelli Múzeum és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum befogadóhelyet biztosít tárgykultúránknak, a dán, a brit vagy a cseh designmúzeumokkal szemben a kortárs (és közelmúltbeli) design mégis alulreprezentált. (Arról pedig végképp ne is beszéljünk, hogy az építészet szintén lelombozó attitűddel szembesül – az Építészeti Múzeum nem rendelkezik valós kiállítótérrel, felbecsülhetetlen értékű gyűjteményének nagy része a XI. kerületben „kallódik”. Bár az építészet végül helyet kapott a Múzeumi Negyed intézményi listáján, a designmúzeum kimaradt a megvalósuló tervek közül.)
E helyzetet természetesen az sem segíti, hogy a Design Terminál, mely a kortárs forma- és várostervezés kiemelkedő kiállító- és kutatóterének számított a közelmúltig, politikai érdekharcok tengerében fuldoklik, és mára az egykor pezsgő szakmai élet csak nyomokban található meg benne. Örülhetünk, hogy létezik olyan, kreatív tervezőket, illetve teoretikusokat képző intézmény, mint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem vagy a Budapesti Metropolitan Egyetem, de ettől még tágabb színtereken komoly falakba ütközik a tudományterület.
Mondjuk ki: hazánk manapság (annak ellenére, hogy számos világhírű kortárs magyar designer munkálkodik ennek ellenkezőjén) az ocsmány és semmirekellő Sámándobok országa. Ahol engedélyt adtak valaha a csiricsáré Lehel téri piac megvalósítására; és ahol a Móricz Zsigmond körtéri fűtőkavicsok, melyek meleget adnának télen a rászorulók számára, évek óta nem töltik be eredeti rendeltetésüket. Ennek okait hosszasan lehetne sorolni a design mint diszciplína fiatalságától kezdve a közoktatáson át a közéleti szereplők játszmározásáig, alkalmatlanságáig, illetve a finanszírozási gondokig.
Érthetetlen a szakterület alacsony presztízsértéke, ha tudatosítjuk, hogy másik megközelítésből a design az innovációra épül, mely nemcsak az európai, de a hazai gazdaság motorját is nyújtja. A designközpontú gondolkodás a környezet megkímélését és a költségtakarékos módszereket állítja középpontba, és a designerek, designmenedzserek minél hatékonyabb vállalati stratégiák kialakításában és fenntartásában működnek közre (lásd: Stuart MacDonald: Az európai design aktuális kérdései).
De a design nemcsak a tercier szektorban lehet fontos tényező, hanem a mindennapjaink esszenciális része is egyben. Mit jelöl ugyanis erről az oldalról nézve? A lámpabúrát, a szakócát, de egy villát, és akár egy Kínából származó giccses kulcstartót is. A design minden, ember által tervezett és alakított tárgy, környezet.
Amennyiben a minket körülvevő objektumok, terek és épületek a designhoz köthetők, a kérdés az, mitől lesznek ezek jól „dizájnoltak” (tehát jól tervezettek)? Az elsődleges elvárás a funkcionalitás. Egy macska például rossz természeti design ebből a szempontból, mert szétkarmolja a bőrkanapét, nyávog és nem hagy minket aludni, amikor egyedül az lenne a termékelvárásunk vele kapcsolatban, hogy aranyos legyen és szeressen minket.
Másodsorban időtálló, tehát, csakúgy, mint egy Bentley, a macska is kortalan, gyorsan beazonosítható külalakkal rendelkezik. A jó design ugyanakkor (manapság) környezettudatos is, melynek míg a macska nem feltétlen felel meg a vécépapírgurigák iránti megfejthetetlen vonzalma miatt, addig egy lebomló PET-palack kifejezetten ebbe a kategóriába tartozik. Ergonomikus (emberre szabott), tehát a macska kifejezetten jól illeszkedik bármilyen testhajlatba, és puha. Innovatív, vagyis valamilyen problémára megoldást nyújt: a Flying Objects kézhigiéniai szkennere például (mellyel 2015-ben elnyerték a designélet Oscarját, a Red Dotot) kimutatja a kezek szennyezettségét, és ezzel csökkenti a kórházi fertőzések számát. (Egy macska közel sem innovatív, kivéve akkor, ha esetlenségével véletlenül megoldja egy problémánkat.)
A jó design ezek mellett (a kor elvárásaival összhangban) esztétikus is, és amennyiben minden fentebb felsorolt elvárás teljesül, jobbá, kellemesebbé teszi az emberek mindennapjait. Nem mellesleg pedig az esélyegyenlőséget is megteremti, hiszen például a járda szintjével megegyező tömegközlekedési eszközök padlója a kerekesszékkel élők helyzetét nagyban megkönnyítheti.
A design tehát nemcsak gazdaságilag, a mindennapjainkban és közérzetünkben, hanem társadalmilag is pozitív hatásokat érhet el. Ideje több elméleti platformot nyitni számára, és minőségi fejlődési lehetőségeket biztosítani a szakmabelieknek. „A design kultúrát teremt. A kultúra értékeket formál. Az értékek meghatározzák a jövőt.”1


Jegyzet1 Robert L. Peters. http://www.crayondata.com/blog/design-creates-culture-culture-shapes-values-values-determine-future/


Borda Réka 1992-ben született Szegeden. Költő, újságíró, designteoretikus. 2017-ben végzett a budapesti MOME mesterképzésén.