A Dante-szimfónia

Gy. Szabó Béla: A tépelődő Dante
„A Mindent Mozgatónak glóriája / a Mindenségen áthat, és világol, / itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra. / Én jártam, hova legtöbb hull a lángból / s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni, / ki visszatér e magasabb világból.”
Mivel éppen aktuális, meghitt barátnőjével, Marie d’Agoult grófnéval járta be Itáliát, s mert akkoriban valósággal habzsolni akarta a helyi zenét, irodalmat, képzőművészeteket, Franz Liszt az 1830-as évek derekától fogva újabb és újabb hullámokban hónapokon át bújta az Isteni színjátékot. A dantei expedíciónak köszönhetjük 1849-re befejezett, zongorára írt, rendhagyó formájú Dante-szonátáját – sőt operát tervezett a Divina Commediából –, de ekkoriban már egy nagy szimfónia vázlatai is megszülettek. Ezt viszont csak 1856-ban, Weimarban teljesítette ki.
Utóbbit – az évszám ismeretében bármily meghökkentő is – Liszt multimédiában képzelte el. Bonaventura Genelli festőművészt kérte fel, hogy áttetsző, nagy felületre jeleneteket fessen, amelyeket majd diorámákként vetítettek volna a Dante-szimfónia bemutatóján. Az illusztrációk nem készültek el, sőt a Wagnerrel való többszörös konzultáció nyomán Liszt eredeti elképzelése is nagyot változott. Az eredetileg háromtételesre tervezett mű Paradicsom (tehát harmadik) tétele helyett Liszt egy kétrészes Magnificatot írt – vagyis az Inferno és a Purgatórium után Szűz Máriának a keresztény liturgiába mélyen begyökerezett, ezért közismert hálaénekét formálta meg a Wagner által egyébként megrökönyödve helytelenített női vagy gyerekkar felhasználásával. (Igaz, Wagnerrel szemben nem kisebb tekintély ösztönzése esett a latba, mint Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnéé, Liszt soron következett múzsájáé.)
Hogy Dante XIX. századi újrafelfedezése valóságos reneszánsznak tekinthető a művészetekben, arra csak néhány futó példa: William Blake, Csajkovszkij, Rodin vagy Delacroix. De Liszt sem hagyott kevesebb nyomot a maga Dante-szimfóniájával. Igaz, a század második felében a művészek igen sűrű szövésű hálózatában a dedikálás, a parafrazálás és idézés, a közvetlen „ihletődés” igen gyakori tünemény volt. A Dante-szimfónia például a festőművész Gustave Dorét is inspirálta: egy alkalommal Liszt Saint-Saënsszal eljátszotta a festőnek a mű négykezes változatát, amely olyan nagy hatást gyakorolt Doréra, hogy megfestette a Dantét és Vergiliust a Pokol kapujában ábrázoló képét, majd művét Lisztnek ajánlotta.
A Dante-szimfóniát amúgy 1857. november 7-én mutatták be a drezdai Hoftheaterben. A mű – mit szépítsük – megbukott; Liszt szerint azért, mert nem volt elég ideje betanítania a zenekart. Egy évvel később azonban Prágában nagy sikert aratott a Richard Wagnernek ajánlott szimfónia. Nyomtatott partitúrája 1859-ben jelent meg Lipcsében, igaz, Liszt közben számos javítást, módosítást hajtott végre művében.
A recepciótörténet ismeretében a Dante-szimfóniára ma azt mondanók: megosztó mű. „A liszti fantáziának évszázadok kultúráit egybemarkoló alkotása, melyet testvérével: a Faust-szimfóniával együtt legelőkelőbb hely illet a forradalmak utáni Európa szellemi termésében – írja róla Tóth Aladár a Nyugat 1921/21. számában. – Goethe nem szerette Dante mindent felsőfokra hevítő, nagyzoló modorát, mi úgy találjuk, hogy ezt a szemrehányást inkább az olasz költő szellemétől megihletett magyar zeneszerző érdemli, mert míg az Isteni színjáték tercináinak acélgyűrűjéből az igazi emberiesség melegsége ütközik ki, addig Liszt korlátlan csapongásában hiába keressük a mély, tiszta lírát. Dante a középkor dogmatikus ridegségéből és misztikus szertartásosságából a renaissance-hoz vezető úton haladt, Liszt az ember erkölcsi hivatásáért szinte aszkéti­kusan harcoló forradalmak lüktető forróságából, szertartásos és hideg, az emberek erkölcsi kényelméből csillogó kultúrát kovácsoló neokatolicizmusba kívánkozó kor gyermeke. Liszt nem az emberi belső küzdelem tárgyiasítására törekszik, ő inkább érzéseinktől független (legfeljebb az esztétikai hedonizmusból táplálkozó), ragyogó, nagyszerű baldachint feszít az emberi nyomor fölé, a Szent, az Isteni kultúráját akarja, mely előtt semmivé enyészik minden kicsinyes földi szenvedés. Ezek a ragyogó látomások azonban csak akkor meggyőzőek és tiszták, ha éppen abból a »kicsinyes« földi szenvedésből fakadnak. Lisztnél sajnos egészen más a forrásuk. Az ő kultusza kellemetlenül módszeres, utilitarisztikus, hiányzik belőle a kiharcolt vallás őszintesége.”