A csoda minimuma

Átváltozások – akár ezt a címet is adhatnánk Molnár Vilmos új kötetéről szóló írásunknak, de félő, hogy túl nagyképűen, metafizikával terheltnek hangozna. Még a végén kiszólna egy hang a könyvből tiltakozásul. Elvégre – ahogy a kötetből tudjuk – minden megtörténhet.
Különös hangulatúak ezek a novellák, „szertelen történetek” és felnőttmesék. Áthallásként ugyan beugrik a mágikus realizmusnak aposztrofált írásmód annak minden képviselőjével, holdudvarával. Pedánsan, ahogy az irodalmi stúdiumokból tanultuk. De Molnár Vilmos szövegeit nem írtuk le azzal, ha rásütjük ezt a címkét. Ezek a történetek valahogyan mások. Van valami rokonszenves vonásuk attól, ahogy nem akarnak sokat vagy valami bombasztikusat mondani. Az ilyen típusú mágikus realizmusban – ha már ragaszkodunk ehhez az elnevezéshez – a mágikus nemcsak a valós világ szerves része, kiegészítője – hanem a realizmust teszi még realistábbá. A mindennapiságban villant fel valami lényegeset. De úgy, hogy még ez a lényeges is zárójelbe teszi magát: nem, én nem is vagyok olyan fontos – mondja alig hallhatóan ez a lényeges.
A kötet első blokkja, a (Mi)csoda dolog ez? hét novellájában a hétköznapiság és a csoda, vagy legalább is valamilyen rejtély találkozásait érhetjük tetten. Ennek a találkozásnak alighanem egyik legsikerültebb megvalósulása a Csicsó után az Isten című novella. „Csíkból Gyergyó felé vonatozva Csicsó után szokott megjelenni az Isten” – ezzel a mondattal indít a novella. Erős felütés. Hogy aztán ez a találkozás a máramarosi gyorson magáról az emberről mondjon el fontos dolgokat. Persze nem véresen komolyan, mert arra a novella nagyon vigyáz, hogy mindvégig könnyed humor jellemezze ezt a szembesülést. Isten hol Szőcs Géza, hol Bodor Ádám alakjaiban jelenik meg – finom humoros fricska, kiszólás a novellából az alkotótársak felé –, de a szövegben nem az a lényeg, hogy kinek az alakjában jelenik meg a Mindenható. Inkább az, hogy az ember szemtől szemben az Istennel a kisdiák ügyefogyott helyzetébe kerül, aki tanára előtt megkukul. Görcsösen keresi a hozzá illő megszólítást, kérdést. Mert az emberi keretek túlságosan emberiek az Úrhoz képest, az embert és az Istent a nyelv révén egy áthidalhatatlan világ választja el. Még akkor is, ha Csicsó után közvetlenül helyet is foglal a kupéban. Az isteni szféra nem felemeli az emberit, hanem az emberit teszi még emberibbé.
Más típusú a csavar a Réman doktor hasberendezése, metszőfoga, kisujja című novellában. A sztori hétköznapi történés: egy esős reggelen egy öreg és egy fiatalember állnak az útszélen, várják a buszt, ami az öreget a kórházba vinné egy műtéthez. Hogy kikről van szó, nem tudjuk, de az alaphelyzetre azonnal ráismerünk. Az öregnek azonban anélkül, hogy kimondaná, egyáltalán nem akaródzik a kórházba befeküdnie. Helyette valami mást mond, Réman doktor mágikus figuráját veszi elő a mesélés, az „élt egyszer itt egy körorvos” sejtelmes ködén keresztül. Az olvasó már meg sem lepődik: anélkül, hogy erről külön szót ejtenének, visszafordulnak pontosan a busz érkezése előtt.
Alighanem az elbeszélői hangban is tetten érhető ez a fent említett rokonszenves vonás. Az elbeszélő nem gyerek, viszont olyan felnőtt, akiben sok van a gyermekből. Aki mintegy eljátszik a történetekkel, saját magát szórakoztatja velük. Aki addig csűri-csavarja a valóságot, míg valami egészen új kerekedik ki belőlük. Miközben már tudja: minden csoda három napig tart.
A Kiskaszárnya című „szertelen történet” szülői vezényszavaiban – ahol a névtelen gyermeket csak nevelés tárgyaként látjuk – ez a gyermeki, együttérző én különösen látszik. A szülői nevelés görbe tükre ez a szöveg, ahol a visszatérő záróformula: „most mit bőgsz!” meglepődésén az olvasó lepődik meg a leginkább. A Platty című történet – a címekről egyébként külön eszmefuttatást lehetne nyitni – a gyermeki képzelet gáttalanságáról szól. A képzeletnek elég egy szétlapított-megnyújtott tizenöt banis, ami szokatlansága révén a mesés gazdagság ígéretévé válik. Hogy aztán a történet záró mondatával a szétlapított szocializmus szimbólumává váljék.
A következő, Továbbírt történetek című blokk három novellája három, gyermekes önérzetében megsértett felnőtt története. Akik egyszerre nevetségesek és meghatóak, akárcsak a büszkén egy keréken bicikliző, majd egy óvatlan pillanatban hanyatt vágódó cirkuszi bohóc. A barboncás színeváltozása című novella egy az egyben ezt a bohóc toposzt írja újra. A történet egy csúfos eséssel végződő biciklizéstanulás, a „tündérkedés”, azaz szemfényvesztés és a politikusi véna mesteri összedolgozása. Miközben a politikusi szemfényvesztésen túl valami alapvetőbbet is megmutat a novella: azt, hogy elesni pőrén nevetséges. És még nevetségesebb, ahogy a pórul járt esélytelenül bár, de palástolni próbálja csúfos kudarcát. Majd két „állomástörténet” következik: az Egy jó hely és a Cservenszki elindul. A „couleur local”-ra az Isten háta mögötti, erdélyi kis vasútállomások hangulatára mindannyian ráismerhetünk.
A következő két blokkban: Rendhagyó mesék felnőtteknek és a Minimál mesék címűekben szabadul el igazán a mágikus képzelet. Ezekben a szövegekben már a vonatkoztatási világ mesei, a valós keret a külső világ, ami óvatosan belép, és megbolygatja a mesei kereteket. A Mese Isten nevéről áthallásban van a Csicsó után az Isten novellával. Az utóbbiban Isten emberi alakban, itt viszont egy közönséges személynévben lép be a földi keretek közé. Van, hogy a humor forrása az újszerű látásmód: „az anyagcsere import-export viszonyban állt a testtel” (Mese az anyagcseréről), „az európai uniós szabványok tiltják a tündérek szárnyviselését” (Mese a szemöldökről). Vagy más típusú, a történet szövésében fellépő humor a három kicsi indiánról szóló mesében: „Ott éltek a rezervációban, örökös rezignációban. A törzs, amelyhez tartoztak, páros napokon apatikus volt, páratlanokon meg fásult.(…) A tespedő monstrum, Dögunalom rátehénkedett a rezervációra és nyomta őket.” Vagy épp nyelvi leleményről van szó, például a nagyravágyó fáról szóló mesében (Iker mesék) amikor is az erdei fáról a meseíró fabulát fabrikál… És a leleményeket még sorolhatnánk.
Az utolsó blokkban már valójában csak a cím és a „volt egyszer” formula utal a mesére, a történetek kőkemény igazságokat villantanak fel. Habár a szintjük változó. Erejük a frappáns, váratlan kifordításokban rejlik, ám előfordul, hogy a lényegmondás valahogy ködösre, maszatosra sikerült. A Mese Radnai Gábor összezsugorodásáról mesterien játszik az ismétlődésben, a monotóniában egyre összébb zsugorodó kisember figurájával. Mindezt a nyelv, az egyszavas, kopogó mondatok mesterien érzékeltetik. A Mese a szeretetről című szöveg két sík egymásba játszásával, vagy inkább meg nem felelésével vált ki iróniát. Ahogy egy iskolai fogalmazás, annak merev, bevetésre, tárgyalásra és befejezésre tagolt formája látni engedi a valóság brutalitását. A Mese a bonyol színeváltozásáról című szövegben érteni véljük, hogy a „bonyol” nyugalmi állapotból való kimozdulásából lesz a „bonyolód”, viszont a Mese sellővel címűben nem igazán van sem nyelvi, sem gondolati lelemény. Hasonlóan a Mese a történetről, valamint a Mese az igazságról valahogy túl minimálisra sikeredett. Egyébként a blokk mesékben a szigorúan betartott „volt egyszer” formula is valahogy erőltetettnek hat – nem úgy, mint az előző rész meséinek esetében, ahol megvan a mesei keret –, és nem csak nyelvileg.
Mindent egybevetve egyszerre fennköltek, groteszkek, játékosak Molnár Vilmos novellái, tele székely furfanggal, ízes népnyelvvel. Kicsit talán úgy lehet olvasni ezeket a történeteket, ahogy őseink anekdotáztak: egy-egy élethelyzetet nagyítanak ki a maguk görbe tükrén. Ahol az újdonság bár nagyon is ismert, mégis képes meglepni.


Molnár Vilmos: A legfelső stáció. Szertelen történetek, rendhagyó mesék, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2017.