Kivésik. Nyüszít, de tűri.
Hát akkor elmosogatok, / kikapcsolódásképp.
száznegyvennel a sztrádán, azt még nem büntetik...
a nyüzsgés egyik szobából a másikba / a földrészen kívül egy másik lakónegyedben / a lassúság amelyhez a veszteséget kötöd
Beütöm térdem, fejem, kezem – / egyszerre, durván földet érek.
Kilincset fogom a kezed / Homokóra üti időmet / Minden percben / Más a csöndje / Fehér hajszálaim Csillogó ezüstje
Egyedül fogsz meghalni De előtte emelte / fel mutatóujját saját piszkodban hemperegsz / világ utálatától körülvett vackodon...
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon.
A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.
ott ülnek és szavakat írnak / gondterhelten az élet nehézségeitől / miközben szinte őrületesen zavarodottak.
A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik.
A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik.
.svg)
