Landolás (versek)

Landolás

Beütöm térdem, fejem, kezem –

egyszerre, durván földet érek.

Ez a föld, mondom, ez a föld,

s milyen messze került az ég.

Kissé szédülök, fáj mindenem,

de néhány év, és megszokom.

Kitart bennem, belőlem él,

elviselem, és elvisel. Hallgat.

Közeli, hát kimondhatatlan.

A hidegnek támaszkodom,

behunyom szemem, nem mozdul.

Nem ismerem a történetét,

nem érdekli a történetem.

Szél fúj, fáznak bennem az évek.

Homályosodik a távolság.

Nem érzem az anyatej ízét, illatát.

Merülök. Nem tud rólam a parti sáv.

Átölel, befon

„Csupa vérzés, csupa titok”

(Ady Endre)

Átölel, befon, nem enged,

hagyja, hogy eltévedj,

azt mondja, erre, erre,

de ott hagy magadra,

ahol a legragacsosabb,

ahol bozót, tél és mesék,

és a napból csak az árnyék.

Átölel, befon, nem enged,

és este lesz, holdtalan ég,

a fák közül vadak riadnak,

madarak szárnysuhogása,

a bokrok sóhaját hallani,

a közelben ágak törnek,

valaki elindul feléd.

Átölel, befon, nem enged,

hiába küld, hiába hív,

cserben hagy álom és vágy,

itt nincsenek házak, fészkek,

csak csonkok, csak csontok,

riadt, eszelős századok,

elszabadult, didergő istenek.

Átölel, befon, nem enged,

élni lélegzetedet fojtod vissza,

míg megkövesül a köd, a csend,

és betakar maradék halálod.

‍

‍

Mint az árnyék

(zsoltárparafrázis 102., 109.)

Szívem aszott, akár a fű,

megroskadt lüktető mellem.

Bőröm a csontomra tapadt,

kezem remeg, mint a nyárfa.

Lábam utat nem talál már,

a két szemem sötét ablak.

A koponyám árva hegycsúcs,

arcom, mint az elhagyott föld.

Mint a bagoly a romok közt.

Mint a veréb a háztetőn.

Hanyatlok, akár az árnyék.

Elsorvadok hiányodtól.

Újrakezd

Nem olvasni újságot, nem nézni tévét, nem hallgatni rádiót,

nem követni, a nagyvilágban és a szomszéd faluban mi történik,

milyen új ételreceptet posztolt a kollégám, a szomszédom,

akivel köszönő viszonyban sem vagyok, nem venni fel a telefont,

nem kérni semmit a barátoktól, rafinált ismerősöktől, nem kérdezni meg

udvariasságból, hogy vannak, nem ígérni nekik, hogy meglátogatom,

nem hallgatni a panaszukat, múltjukat, dicsekvésüket, reményüket,

nem feküdni korán, sem későn este, nem álmodni, éjjel nem forgolódni,

reggel nem rohanni munkába, hivatalba, boltba, nem vásárolni egy hétre,

nem akarni megmondani, megtanítani, sulykolni, számonkérni,

senkinek, senkiről, senkibe, senkitől, soha, sehol, sehogy, semmiért,

nem vinni apámat, anyámat kórházi kivizsgálásra, nem nézni a halálos betegeket

és tehetetlenül szégyellni, hogy te még élsz, hogy te túl fogod őket élni,

és nem ígérni meg nekik, hogy nyugi, egyszer te is ide jutsz, csak idő kérdése,

nem inteni be nagymamának, nem botlasztani el a szembejövő vak bácsit,

s nem röhögni egy temetésen, amelyen azt sem tudod, kit temetnek,

nem játszani szenvedő jóbost, irgalmas szamaritánust, feltámadósdit,

nem, nem, nem, csak ülni egy meleg szobában, feküdni egy tó partján,

távoli erdők eldugott ösvényein barangolni, és soha vissza nem térni,

soha meg nem érkezni, csak hinni, elhinni, hogy jó lesz nem lenni,

s hogy van egy jóságos Isten, ki nélkülem is volt és lesz, ki mindezt

nélkülem, helyettem is intézi, simítja, rendezi, újrakezdi az egészet.

‍