Nyugodjon meg végre a kozmosz nehéz keze
mint konzerv úgy emlékszel barázdált falak halvány oldalak
csak annyira karcolsz mint vasárnapok a gyantázott utat
csak túl hosszú mondatokban tudnám mondani és feloldódnál mint húgy a hóban s annak is milyen impaktja van?
Fésülködöm, és úgy nézek a saját szemembe, mint a nő, akit hamarabb vettek feleségül,
Eszünk ágában sincs feldobni a patkót. Még nem láttunk, tapasztaltunk eleget kicsiny világunk egyéni ékszerdobozaiban.
Ilyenkor csak lefele nőnek a fűszálak. Elágazik a homály. Alagutak. Vérerek. Csobog a hosszú folyosó.
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon.
A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.
ott ülnek és szavakat írnak / gondterhelten az élet nehézségeitől / miközben szinte őrületesen zavarodottak.
A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik.
A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik.
.svg)
