A boszorkányfeleség panasza
Fésülködöm, és úgy nézek a saját szemembe,
mint a nő, akit hamarabb vettek feleségül,
mint hogy beleszerettek volna, és amikor
megtudja, széttárja a kezét: most már bosszút
se lehet állni.
Hazajön a férjem, árnyéka végigvágódik az előszobán,
beömlik utána a lemenő nap, vállán félholdat hord.
Egész nap almát szedett, arca átvette pirosas színüket,
kásás lenne a húsa, ha lehámoznám róla a bőrt.
Éjjel meg a csillagok lesnek minket,
nekem, mint a halál, olyan az éjjel,
megelevenednek halott kőzetek,
és megdermed minden, ami véres és meleg,
mit kezdjek egy szótlan sziklatömb-férjjel,
elhagynám, csak utamban állnak a korhadt keresztek,
a kőkerítés, és hogy újabban áttetsző a lábam alatt a talaj,
szédítő, kékes, és göröngyök, vakondok iramodnak felettem.
Visszafelé beszélhetek, senki meg sem hall,
nem ért meg engem.
Leleplezés a kert végében
Úgyse értjük meg egymást soha.
Ennyi marad, egy horzsolás szegélyén
babrálni tűvel, mintegy véletlenül találni
a sebbe. Nem akartam. Dehogynem.
Hány és hány krumpliemberkém kelt útra
a napnyugta felé, mert azt mondtad nekik,
az egy kapu az ösvény végén a kertben?
És hogy ácsingóztak a paradicsomok, a túlsúlyosak,
mintha tokás kisfiúk irigykednének rájuk?
Hány torzszülött répa csüngő péniszét törted le,
nehogy megrontsanak a sziámi iker-gyökerek?
Igen, ez lett belőlem, édes lányod, így is
hívhatnál, de csak akkor, ha szidsz.
Mifelénk egyedül én propagálom
a szókimondást, miközben a kukoricaangyalok
haját fésülöm, szálakra szaggatom a csuhét,
micsoda szőke lobonc, hogy szikrázik,
amikor tűzre vetem, a játékok így végzik mind.
Nagy Márta Júlia: 1982-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Kötete: Ophelia a kádban (JAK-füzetek, Budapest, 2014).