Răzvan Botiș
No items found.

Versek

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 11. (697.) SZÁM – JÚNIUS 10.
Răzvan Botiș
Răzvan Botiș

Răzvan Botiș


Hogy le ne essek

(Să nu cad)



Nyugodjon meg

végre

a kozmosz

nehéz keze

öt ujjával

melyek évszázadok óta

esnek csendben

a földre.


Nem én vagyok

az aki döntött

a dolgok állapotáról.

A létezés semmi-volta

megérint

az álomban maradva mindenkor.

Ő a szál

amely a mához köt

és nem hagyja

hogy leessek.



Most

(Acum)

Miután megengedtem magamnak


hogy módszeresen

bepólyáljam

lelkemet és szivemet

az olvasás szemetével

most szépen

kinyújtva fekszem

egyedül és megkékülve

es csepegek ebben az éjszakában.


Cseppről cseppre

A megfertőzött rétre.


Csak a homlokom

ráncosabb.

Csak a bokáim

Véresebbek.



Éjszaka

(Noapte)

Ez az éjszaka is


(mint megannyi más)

eltelik

a kezemmel

mely elhatározta, hogy írjon

nyitva

szemem

de papírlap nélkül.


Jó, nagyon jó ez

hiszen bármit írnék

bármit foglalnék

a papír ketrecébe

a következő pillanatban

már emlék.


A fekete láb

(Piciorul negru)

Az éjszaka


fekete lába

mellemre tapos

egész testemre

teljesen befed.

Becsukom a szemem

És megpróbálok védekezni

Nem-nézéssel,

Óvni magam.


Rám nehezedik

az éjszaka fekete lába.

Úgyu érzem,

Hogy kiáltok, üvöltök,

A szavak révén keresem a segítséget.


De minden eloszlik

A feketeségben.



Minden nap

(Fiecare zi)

A napok


mint az emberek

vagy a növények

megöregednek

elhervadnak

elszáradnak.


Mi a szellem?

Mi a test?


Mindegyik nap öreg

Mindegyik nap várja a halált

A szív csak gyertyatartó

csak a fájdalom

harangja!



Puszta tény, az élet

(Fapt pustiu, viaţa)

Sötét tekintettel


sötétséggel telt

szájjal

nézem

a jövő

sápadt húsát.


Megöregedett tekintetű

élet-adó vagyok,

megfeketedett mosollyal

látom

milyen puszta tény

az élet.



Miről beszélek

(Despre ce vorbesc)

Azt hiszem hogy átléptük a képzeletbeli vonalat,


a kijelölt látóhatárt,

és egy sötétfehér

világban vagyunk

amelyben mindenki és senki

verset ír,

nem olvas,

énekel,

különösen

egy csodálatos

fejhangon énekel.


Lehetséges-e

áthatolnunk a képzeletbeli falon

mit láthatatlanból,

anyagtalanból és érinthetetlenből emeltek,

félelem-

fagy- és éhezés-falon,

beteljesületlen vágyak falán

e sötétfehérbe.

Mögötte, senki sem kérdezi,

rémülten ráng

fuldokol az ember kit mindenki elfelejtett.


Minden fal:

a ház is, az ég is, az almafa is

a fal mögötti kertben.

Falak az emlékek,

amelyeket

az elmult évek szatyraiban hagyok

egy immár ismeretlen nyelven.


Fal – a szülők intelmei

de az összes érintés is.

A fal, amit mi emeltünk magunkban

hogy ellene szegüljünk

annak aki a ház alőtt,

az utca végében,

a város kijáratánál áll...

A halál fala.

A jövő is fal

a meggyengült pupillákban,

a megöregedett pulzusban

mindabban amit gondolok.


Csak a szó

ami feltétlenül viseli

az igazság magját,

az lehet a menedék.

Mert a fal is

csak szó,

nem?



Helyettem

(În locul meu)

Szürke


selyemlepedőkön

alszik az élet a helyemen.

Kezei

gyűrik a párnát

kiáltanak és sírnak.

Egyre lassabban

egyre ritkábban

fésüli fekete tincsét fekete vízzel

mossa az arcát.



CSORTÁN FERENC fordításai



Ileana Ursu (Nagybecskerek, 1954), költő és műfordító, a Vajdasági Irók Egyesületének tagja. Újvidéken végezte jogi tanulmányait. Két gyermeke van. Milan Nenadić, jeles szerb költő felesége. Első verseit a pancsovai Libertatea közéleti és kulturális hetilap közölte az  1970-es években. Több román és szerb nyelvű verseskötete jelent meg. Rendszeresen fordít román költőktől szerbre és fordítva. Jelentős szerb és román irodalmi díjakban részesült.


Összes hónap szerzője
Legolvasottabb