Délután van, még új a városSzokom az utcák célirányoshangulatát
„Tudod ugye mit mondott a kutyaAmikor látta hogy a malacHáromszor kap enni egy napŐ viszont csak egyszer?
éjjel léptem hozzá.a sarkában jártam:neonfényű utcákon
csend illatakönyököl rá a délutánra,sétál a faluban, majdfel-alá a lakásban,
A lombjukat vesztett fákatnem sürgeti a múltjuk,engedelmesenbevárják az időt.
Hallod? Ez a rémületbelső lármája.Lapoz benned a félelem.
El ne feledd, hogy minden csak jelenség,Tűnékeny ábra, ideiglenes…Dsida Jenő
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon.
A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.
ott ülnek és szavakat írnak / gondterhelten az élet nehézségeitől / miközben szinte őrületesen zavarodottak.
A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik.
A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik.
.svg)
