Te, én, testvér

Kölyök utca 1. szám, D13-as tömbház, 40-es lakrész – a gyermekkori emlékek mitikus tere, a csodák kiindulópontja, egy potenciális családi krónika meghatározó helyszíne, ahova Filip és Matei Florian felnőttkori énje egy közösen megírt önéletrajzi ihletésű regény erejéig lélekben visszaköltözik. Újból jelenvalóvá válik a rendszerváltás előtti Bukarest mindennapi utcai valósága, ahol a „cartier” legendáit a gyermeki képzelet akkora legitimitással szentesíti, hogy azokat húsz évvel később sem kérdőjelezik meg. A regény tétje azonban nem (csak) ez az emlékezés révén történő nosztalgiázó visszatérés; a kollaboratív írás szituációja olyan problémákat vet fel, amelyek az önkeresés, az identitás(re)konstruálás, a saját és a másik történetének az elbeszélhetősége körüli remények és kételyek újabb rétegzettségét mutatják meg.

A hihetetlen nagy lendülettel, többszörösen összetett mondatszövéssel előadott epizódok nem a kronológiát követik, hanem ötletek, asszociációk, a gyermekkorhoz kapcsolódó képzetek (például hegyes orrú cipő, vaksötét, túrószag, labodaleves) mentén bontakoznak ki. Szólnak ezek tömbház körüli játékcsatákról, verekedésekről, óvodai és iskolai történésekről, földrengésről, Dinamo-Liverpool visszavágóról, képzeletbeli barátokról, képregényhősökkel való azonosulásról, a szülők megismerkedésének és válásának történetéről, az édesanya új viszonyáról, a nagyapával való hegymászás élményéről – vagyis egy olyan életszakasz rengeteg részletéről, amely egy nyáron a család Kölyök utcából való kiköltözésével ér véget. Tér és lét szoros összekapcsolódását a román Băiuţeii szójátékra épülő cím is mutatja: a Drumul Taberei negyedbeli Aleea Băiuţ és a băieţeii (‘a fiúcskák’) összevonásaként jött létre, s ha ezt a játékos megoldást nem is, de a fesztelenség, közvetlenség hangulatát Lövétei Lázár László fordítása is tükrözi. A regényben háttérként ott a szocialista valóság tárgyi lenyomataival (kubai cukorkák, Flacăra roşie-bőrlabda, Rahan-képregények, a Hazát megtestesítő katonai sapka, „1100-as és 1300-as Daciák, Skodácskák, Trabantok, 650-es és 800-as Fiatok, Moszkvicsok, Wartburgok és Probedák” stb.), a máig kitartó fociszenvedéllyel (e sport személyiségei és eseményei viszonyítási pontként szolgálnak, például Mateiról megtudjuk, hogy ugyanaznap született, mint a később híressé váló Adi Mutu), a „Banka” ijesztő fenyegetéseivel, egy-két túlbuzgó tanár-elvtársnővel és „aprócska trikolóros pionír”-okkal együtt. Mindezek azonban inkább színezetként működnek; egy pillanatra sem válik mellékessé a szocializmus kontextusa, de mintha a visszatekintő lencse fókusza nem a szociográfiai háttérre lenne beállítva.

Ami a szerzőpárost foglalkoztatja, az a testvéri kapcsolatból adódó lehetőség kihasználása: a többnyire közösen megélt gyermekkor együtt történő elbeszélése annak ellenére, hogy Florian tizenegy évvel idősebb, tehát életének van olyan szakasza is, amelyre Mateinak egyáltalán nincs rálátása. Szólamaik egyértelműen elkülönülnek egymástól: a tizenkét fejezetet és a két befejezést demokratikusan elosztják, a páratlan számozású fejezeteket Matei, a párosakat Florian írja többnyire egyes szám első személyben. Nem párhuzamosan beszélnek, hanem folyamatosan visszautalnak egymás és a saját szövegrészeikre is, gyakran idézik és kommentálják a másik egy-egy mondatát, felkapják és folytatják az ötleteket, jellemzik egymás személyiségét. Ettől a barátságosan ugrató, finom iróniájú, de alapjában véve gyöngéd és szeretetteljes feleselgetéstől, illetve az olvasók felé történő sűrű kiszólásoktól („el tudjátok képzelni, ugye?”) lesz dinamikus, folyamszerű és szerteágazó a diskurzus, ami némileg leplezi a tartópillérként szolgáló precíz, átgondolt szerkezetet. A fivérek analizáló és rendteremtő-tisztázó hajlama bizonyos esetekben mégis felszínre kerül, például többpontos tételt fogalmaznak meg a kis-, illetve nagytestvéri státusról; az általuk tudomásul vett „csodákat” (a képzeletbeli lények, Ştim és Ştam mustárospohárban való megszületésétől a tömbházak tetejéről felröppenő fiúk legendáján át Filip vízbefúlástól való megmeneküléséig sok minden csodának számít) különféle jelzésekkel látják el, vagy akár fejezeten belüli „fejezetek” is tagolják a mondandót.

A társszerzőség, az elbeszélők egymással való dialogizálásának következménye egy olyan önreflexív szöveg, amely nem a múlt biztos rögzítését nyújtja, hanem folyton fölülírható egy másik perspektíva által. A hitelesítések-hiteltelenítések („Ha Matei azt állítja, hogy azon a napon én mentettem ki öt kölyök karmai közül, akik el akarták páholni, akkor biztosan úgy is történt. Higgyetek neki! (...) Van bennem némi kétely is, mikor arra kérlek titeket, hogy szó szerint vegyétek Matei történetét. Már nem egyébért, de egy-két dolgot túlságosan kiszínezett.”), valamint az írás pillanatának és az elbeszélt események idejének, a gyermeki és a felnőtti perspektívának az összecsúszása az emlékezést mint állandóan éppen végbemenő, egyszerre konstrukciós és rekonstrukciós folyamatot jelenítik meg, ami a kistestvér számára adott ponton nyugtalanítóvá válik. Bármekkora szeretettel is viszonyulnak egymáshoz, az idősebbik verziója potenciálisan érvényteleníteni tudná a kistestvér történeteinek hitelét: „Ki garantálja nekem mint kistesónak, hogy Filip nem keveri össze ismét a dolgokat (...). Hogy tudok majd védekezni, ha Filip egyszer csak azt állítja (s ha muszáj lesz, tanúként anyut is segítségül hívja): nem Ştim és Ştam beszélgettek, hanem bizonyára Matei motyogott magában. Mit fogok csinálni, ha ez a bizonyára egyszer csak kicserélődik valójában-ra?”

A védekezés módját Matei egy különös megkettőződésben találja meg, amelynek két hangsúlyos pontja Nagymatei Kismateinak szóló levele az 5., illetve Kismatei álma Nagymateiról a 11. fejezetben. A levél megírását egyrészt a múlt értelmezésének, a múltbeli igazság visszakeresésének szándéka indokolja: „kérem szépen, mondja el,/ mit fog csinálni holnap,/ mit csinált tegnap és tegnapelőtt/ és még azelőtt,/ hogy bátyám, aki Önnek is a bátyja, ne tudjon ellentmondani”. Hitelesen tehát csak Kismatei tudna nyilatkozni, de ugyanakkor az elbeszélőnek az a vágya, hogy az idő által különválasztott éneket az írás révén egy dimenzióba lehessen rántani („ahol te ismét én vagyok”). Ez egy pillanatra teljesül is a regény vége felé, amikor Kismatei az íróasztalánál ülő, éppen író Nagymateijal álmodik, s így a múlt- és jelenbeli én egyidejűvé válik egy egységesnek tűnő matei-i tudatban. Filip kevésbé utal magára mint „Kisfilipre” egyes szám harmadik személyben, csak egyszer vállalkozik röviden ilyen „szkizofrén kitérőre”; inkább „én, az egyetlen Filip” beszél, aki persze észrevétlenül vissza tud siklani az egykori nézőpontba.

Instabil tehát az a pozíció, amelyből szólni lehet a saját és a közös múltról. Az idősíkok és a testvérek közötti dialógus viszont a folytonos egyensúlyozásra nyújt lehetőséget, s így ha nem is egy egységes kép, de egy időben, térben és szemléletben körülhatárolható élményvilág bontakozik ki. A szocializmus kontextusa nem nyomja el a regény hangulatát, a Florian-testvérek inkább mintha azt próbálnák megmutatni, hogyan tud a jó és rossz tapasztalatokra való folytonos rácsodálkozás egy saját kölyökuniverzumot létrehozni.

Filip Florian – Matei Florian: Kölyök utca. Bookart, 2014. Fordí­totta: Lövétei Lázár László.