Tájkép menekülő disznóval

‍Csiki László: A Crow-Creek-i indiánrezerváció látképe 1884-ből;
A Crow-Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután¹

‍

William Fuller vadnyugati ácsmester a világtörténelem azon ácsai közé tartozik, akikről viszonylag keveset tudunk. A mintegy hatezer lelket számláló írországi halászvárosban, Kinsale-ben született 1842. március 18-án, Amerikába vándorlását követően állítólag dolgozott a Union Pacific vasútnál is 1867-ben, majd a Crow Creek-i indiánrezervátum és ügynökség megalapítása után pár évvel ő lett a helyi ács. „Az ügynök mellett más fehéreket is foglalkoztattak az ügynökségnél, hogy az indiánok számára szolgáltatásokat nyújtsanak. Az alkalmazottak között voltak tanárok, kórházi dolgozók, egy kovács és egy ács. A Crow Creek-i ács, William Fuller egyben művész is volt” – értesülünk Jan M. Dykshorntól a South Dakota History 1976. őszi számából (fordítás itt és a továbbiakban tőlem – M. H. M.).²

William Fuller vadnyugati ácsmester negyvenévesen vágta fejszéjét a festészetbe, s kettős hivatását csak úgy tudta gyakorolni, hogy minden második évben kivett két hónap szabadságot az ügynökségtől, hogy a művészetnek hódolhasson – Dykshorn szerint az első alkotását 1882-ből ismerjük, az utolsót 1893-ból, egy-egy képét pedig mintegy tíz héten keresztül festette.³ Életművének számszerűsítő becslése innentől már egy kellően egyszerű képlettel elvégezhető. Ami viszont ennél most fontosabb, hogy fennmaradt képei közül az egyik jelenleg is az Amon Carter Amerikai Művészeti Múzeum tulajdonában van, amelynek címe a Crow Creek Agency, D. T. (Crow Creek-i ügynökség, Dakota-terület), s amelyet ez a drága mesterember éppen 1884-ben festett.

És bár a romániai magyar sajtó ezúttal nem tud a segítségünkre sietni, a román nyelvű publicisztikákból kiderül, hogy az az 1974-es, Vestul american című kiállítás, amelyet a bukaresti Dalles-teremben mutattak be az Amon Carter Múzeum szervezésében, a helyi közönség elé tárta a Crow Creek-i ács fent említett festményét is. Ráadásul azt is megtudhatjuk, milyen címen állították ki Fuller képét, hiszen Adrian-Silvian Ionescu és Ciprian Radovan beszámolói egyetlen betűhibától eltekintve ugyanabba az irányba mutatnak: előbbi „Rezervaţia Crow Creek, Dakota”,⁴ utóbbi „Rezervația Cron Creek, Dakota”⁵ címen hivatkozik rá. Az angol „Agency” tehát román szabad fordításban „Reservația” alakot öltött, ám Fuller festménye így vagy úgy, ott lógott a falon.

Csiki László pedig ezt a festményt testközelből látta.

És ezt nemcsak amiatt lehet kijelenteni, mert az Igaz Szó 1977. áprilisi számában megjelent egyik versének címe éppen Fuller képének keletkezési évét jelöli, és nemcsak amiatt, mert Csiki László 1974-ben a Kriterion Könyvkiadó munkatársaként éppen Bukarestben élt, és nemcsak amiatt, mert a verscímben a „rezervátum” helyett használt „rezerváció” alak már asszociatív távolságban van a román „Reservația”-hoz, hanem amiatt is, mert A Crow-Creek-i indiánrezerváció látképe 1884-ből elsősorban egy ekphraszisz.

Fuller festménye közkincs, bárki számára hozzáférhető az Amon Carter Múzeum honlapján, ahogyan a műhöz kapcsolódó alapvető háttérinformációk is. Ez a 62,5 x 131,5 centiméteres, fekvő tájolású, vászonra festett olajkép egymástól jól elkülöníthető kompozíciós elemekből tevődik össze, s mintha ezt regisztrálná Csiki László is versének első szakaszában: „Fölosztva, számozva a táj, / mint hentesek ábráin a disznó – / egy menekülő állat / rózsaszín, piros és kék mezőkből.”

Kérdés, hogy a bukaresti kiállításon mennyi tudnivaló szerepelt a kép mellett, mindenesetre a „számozva a táj” s a vers további építkezése meglehetős összhangban áll azzal, ami a festmény verzióján olvasható – ott ugyanis a mű minden egyes részlete komoly lajstromba van szedve: „1. Fehér Szellem, törzsfőnök / 2. Sodródó Lúd […] / 3. Wizi / 4. Mark Wells, félvér tolmács / 5. Wallace Wells, főgazda / […] / 7. Csavargó és sziú szűz (udvarlás) / 8. Tipik / 9. Episzkopális templom / 10. Plébánia / 11. Fiúkollégium / 12. Kormányzati iskola / 13. Lánykollégium / 14. Táboriskola” – s az épületek felsorolása egészen 35-ig tart, a börtönnel, a kórházzal, a malommal s az egyebekkel.

Fuller képének felső felét a felhős égbolt foglalja el, míg a maradékot egy folyóval, földutakkal és kerítésekkel elmetszett geometrikus táj, épület- és sátorcsoportok, veteményes kertek és legelők síkidomjaival. Vagyis nemcsak a dakota földek korabeli felosztásának kontextusában, de mértani értelemben is „Fölosztva […] a táj”, amelyet Csiki László verse tehát teljes rezervátumként kezel. Ezt a felosztott rezervátumot hasonlítja egy védjegyszerűen váratlan bárdsuhintással a disznót részeire tagoló hentesrajzhoz. A hasonlat váratlansága viszont korántsem egyenlő annak esetlegességével, a disznó ugyanis Kolumbusz előtt nem volt honos Észak-Amerikában, ahogyan a rezervátum intézménye sem (vö.: Magyar Autonóm Tartomány sem létezett a történelmi Magyarország idejében). És van ebben a ledisznózásban valami dacos önostorozás is, ha figyelembe vesszük, hogy a disznó tisztátalan állat (3Móz 11,7–8), mi több, a démoni jelenlét hordozója (Lk 8,27–33), vagyis nagyon hasonló narráció tapad hozzá, mint amilyet a fasisztoid hajlamú hatalomgyakorlók alkalmaznak a kisebbségeikkel szemben.

És ez a disznó menekül. És emiatt menekül. És itt nyer némi többletjelentést, hogy a verscím nem a „rezervátum”, hanem a „rezerváció” utótagot alkalmazza, hiszen a -ció képző nemcsak egy cselekvés eredményét, hanem magát a folyamatot is jelölheti, annak minden mozzanatosságával – itt éppen a hatalmi elnyomás, az asszimiláció, a feldaraboltságból fakadó karaktervesztés, vagyis a hentesvégzet elől menekülő disznó alakjával. (Mindez Csiki szavaival: „Lám, lám, / a hentesek hasznos művészete: / a térkép-kép.”)

Fuller festményének bal alsó sarkában helyezkedik el a tulajdonképpeni előtér, mely a kép cirka hatodát foglalja el, és egy valós személyek portréiból álló tablót tár elénk, egy szekérrel, egy tűz fölött rotyogó edénnyel, valamint három tipivel kiegészítve. Utóbbiakat Csiki verse ugyan wigwamként írja le, de a zárójeles betoldás már egyértelműsíti a valóságreferenciát, hiszen a wigwamnak a tipivel ellentétben nem gúlaalakja van: „Az 1-el jelzett: wigwam / (esetleg álcázott puskagúla)”. A fegyverek álcázásának említése egyszersmind a disznó iménti menekülését is relativizálja, fellibbentve annak a lehetőségét, hogy ez a megfutamodás mindössze egy manőver, egy hadi csel volna.

Csiki László versének folytatása a festmény néhány fentebb említett részletét veszi leltárba: „a 2-es legelő, / a 3-as szekér, a 4-es felhő (bárány)”. Ismét zárójelben, mintegy mellékesen érkezik az olvasatot alapvetően meghatározó hozzátoldás, ezúttal egy áldozati állat képében (pl. 2Móz 29,38–42), aki aztán Krisztus alakjában mint bűntelen áldozat jelenik meg (1Pt 2,21–25). Ennek a körülménynek pedig a verszárlatban lesz majd jelentősége.

Most azonban még csak a dramaturgiai tetőponthoz érkezünk el, ahogyan a Csiki-mondat modalitása is mutatja: „Az 5-össel jelzett, az az indián!” Hogy aztán újfent egy zárójelezés adjon megfelelő nyomatékot: „(Köcsögkalappal, nyírott szakállal / egy szerkesztő barátom leköpött mása-őse.)” A szójáték vérre megy, a szerkesztő barát „kiköpött” helyett „leköpött”, vagyis megvetett, megalázott, megszégyenített másáról van szó. Filológiai szempontból sem mellékes a sor, hiszen az Igaz Szó 1977. áprilisi száma és a Szombat. A búvár hazamegy című, ugyancsak 1977-es Kriterion-kötet is a következő szövegváltozatban hozza: „egy szerkesztő barátom mása-őse”. A „leköpött” jelzőt csupán a romániai cenzúrától megszabadult, 1986-ban a Magvető Kiadónál megjelent Kísértethajók című kötet ultima manus-verziója tartalmazza.

Ki lehet ez a leköpött, kalapos, indián szerkesztő? Az értelmezői kényszeresség akár a ’70-es évek elején szintén a Kriterion kötelékében dolgozó Páskándi Géza felé is terelhetné a figyelmünket (akinek egyébként a Szombat. A búvár hazamegy egyazon kötetrészében Csiki László stílusparódiát is ajánl), különösen annak fényében, amit Páskándi A megvallás címen megjelent emlékirataiban olvashatunk: „Mikor a börtönből kijöttem – kopaszra nyírva –, úgy döntöttem, jól megnövesztem a hajam. […] Hajmegnövesztésem nem ugyancsak »priusz-eltüntető« mozzanat volt, amikor a kopaszság jelentette a börtönt? Egyik kollégám megjegyezte: »olyan vagy, mint egy öreg indiánasszony«.”⁶ (Páskándinak különben kalapos portréfotói is fellelhetőek.)

Ha pedig inkább nyitva hagynánk a szerkesztő kilétét illető kérdést, akkor sem veszítünk sokat a költői kép tartalmasságából. Fuller festményének kalapos indiánjáról Dykshorn is említést tesz: ő Wizi, Fehér Szellem törzsfőnök unokatestvére, „aki elfogadta a fehér ember életmódját és vallását. Úgy tartják, hogy közvetítőként működött, minimálisra csökkentve a rezervátumon belüli nézeteltéréseket.”⁷ És hogy ez az együttműködési hajlandóság mégis mire volt elég, arról a korabeli amerikai lapokat leporolva tájékozódhatunk. Például a washingtoni The Evening Star (utóbb: The Washington Star) konzervatív napilap 1896. december 25-ei és 31-ei számainak rövid híreiből, melyek Fehér Szellem és Wizi fővárosi delegációjáról számolnak be. Előbbiből megtudjuk, hogy a dakota elöljárók azzal a céllal érkeztek Washingtonba, hogy az indiánügyi biztostól a földjeikért cserébe járó 187 000 dolláros tőke egy részét megszerezzék⁸, utóbbiból pedig kiderül, hogy még csak az egyébként is esedékes 9000 dollárnyi kamatot sem fogják megkapni, csupán annak a felét, ami dakotafejenként mindösszesen 5 dollárt tesz ki. Ennek okát természetesen el kellett nekik magyarázni, mégpedig, hogy a többi pénz jó helyen van: az államkincstárban gyarapszik. A Crow Creek-i sziúk meg fogják kapni a kamatjaikat – vonja le a konzekvenciát a hír cinikusan harsogó címe.⁹

Wizi alakja ebben az összefüggésben válik a kisebbségi megaláztatás szimbólumává: az őslakosé, aki népe érdekében törzsi vallását félretéve elfogadta a protestantizmust, aki bivalybőr és tollas fejdísz helyett vászonzakót és köcsögkalapot hordott, aki tehát kulturális identitásáról a köz javára lemondva az asszimiláció ösvényére lépett, aki viszont a hatalmi hierarchiából még így is kitaszíttatott, s aki mindezért cserébe még jogos jussát sem kapta meg. Vagyis Wizit voltaképp leköpték. S bár ez az olvasat jelentősen eltér a romániai magyar szerkesztő barát lehetséges kontextusaiban elképzelhetőtől, mégis létezik olyan perspektíva, amelyből a kettő egylényegűvé válik. Hiszen bármerre is nézzünk, akár a valóságreferencia, akár a szimbolika végpontjaiba, tekintetünk beláthatja azt az értelmezői horizontot, amelyen a „leköpött” jelző a Román Szocialista Köztársaságban finoman szólva is problémásnak bizonyult volna.

És itt keletkezik igazi tétje az allegóriának, s talán ennél a pontnál is lenne érdemes szóba hozni Csiki László alteregóját, Al New amerikai költőt, akivel a szándékosan félrevezető információk szerint Csiki „egy párizsi bisztróban” ismerkedett meg, ám aki valójában egy bukaresti kocsmában, Király László társaságában, egy sörözés során látott napvilágot. Király több helyen is említi a saját alteregó, Al. Nyezvanov és Al New ikertestvérségét, a felhajtóerőről viszont a legegyértelműbben Csiki László ad számot egy 1994-es interjújában: „A lényeg: azért találtuk ki ezt a két költőt, hogy ott és akkor, Romániában, abban a helyzetben, amelyben éltünk, valakire rálőcsöljük a véleményünket. Mert mint a magunkét, nem mindig mondhattuk, írhattuk. […] Egyszerűen ki kellett találni valamit, aminek segítségével elmondhatod, amit gondolsz.”¹⁰

S hogy mi is az a nyelvi tartalom, amelyet A Crow-Creek-i indiánrezerváció látképe 1884-ből című vers valóban kénytelen volt az amerikai Al New mondvacsinált szájába adni? Mindenképpen az utolsó szakasz: „Lőjétek az 5-öst, / mikor szalad a 2-es mezőben, / s leng felette a fehér 4-es.” Csiki László egyetlen kurta sorban kiüríti az iróniatárat: arra a személyre ad kilövési parancsot, aki tehát az ő megalázott szerkesztő barátja s talán az egyetemes kisebbségi lét szimbóluma is egyben. Az irónia mögötti hatalomkritikát pedig nyilvánvalóan nem lehetett a Román Kommunista Pártnak vagy a Szekuritáténak címezni, legfeljebb csak amerikai katonáknak és milicistáknak. Ebből a nézőpontból az Al New-verseket tartalmazó ciklus itt éri el csúcspontját, itt mutatja meg valódi súlyát – ebben az önmagában semmit sem jelentő mondatban.

Egy dehumanizált világ kellős közepén találjuk magunkat, ahol már nemcsak a szülőföld egyes elemei, de az őslakosok is tárgyiasultak: kategóriákká, számokká váltak. A matematikai adatként kezelt áldozat egyszersmind az erőszak normalizálódásának is praktikus előfeltétele, amennyiben „az 5-öst” lényegesen könnyebb megölni, mint az embert – mintha csak egy sakktáblán szednénk le az ellenfél parasztját. A versszöveg azonban nem felejt, így nem csupán a kalapos indián alakja, hanem a „2-es mező” és a „fehér 4-es” is könnyedén beazonosítható. Utóbbi a felhőt jelöli, vagyis a bárányt, melynek krisztusi ártatlansága árnyékként vetül az alatta szaladó indiánra, aki ebben a képben egy metonimikus mozzanattal a henteskés elől menekülő disznóvá válik. A téridő-koordinátákat illetően pedig tovább fokozódik az irónia: Fuller képét széltében szelik át a versbéli 2-essel jelölt lehetséges legelők, valamint a 4-essel jelzett bárányfelhők, vagyis a sakkfeladvány végső soron a következőképp oldható fel: lőjétek le az indiánt bárhol és bármikor!

William Fuller vadnyugati ácsmester festményét Adrian-Silvan Ionescu fent említett kiállításismertetőjében az 1876-os Little Bighorn-i csata megtorlásával hozza összefüggésbe¹¹, noha a tablón elhelyezett törzsi elöljárók egyike sem vett részt az ütközetben. A történelmi hűtlenségnél viszont most egy fokkal érdekesebb a festőművész Ciprian Radovan észrevétele, aki Fuller képét „naiv festői bája” mellett dokumentarizmusa miatt is kiemeli.¹² Még akkor is, ha ez egy rezervátumbeli ácsból festővé avanzsált alkotó esetében evidenciának tűnik, hiszen Jan M. Dykshorn is hasonló következtetésre jut: „William Fuller valamennyi festménye értékes, pénzbeli és történelmi jelentőség tekintetében egyaránt. […] A festmények a XIX. századi rezervátumok életének pontos, színes dokumentációját nyújtják.”¹³ Csiki László verse a lehetőségekhez mérten, a maszk mögött ugyancsak pontos kordokumentum, Fuller és Csiki között azonban alapvető különbség, hogy utóbbi enyhén fogalmazva sem privilegizált pozícióból szólalt meg. Ezért hát tekintse is bármelyik műkritikus esztétikailag másodlagosnak egy alkotás dokumentarista jellegét, azért mi ne feledjük annak egyik legfőbb sajátosságát: tudniillik, hogy életbevágó.

Mint ahogyan nem kevésbé életbevágóak azok az események és körülmények sem, amelyek mentén Csiki László hat év múltán megírja a folytatást: egy hasonló című, öt számozott versből álló ciklust. A Crow Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután utolsó szerzői változata az 1989-es Elhallgatások című kötetben jelent meg, a legelső a Kortárs 1985/12. számában (1984. decemberi keltezéssel), időközben pedig a már említett Kísértethajókba is bekerült. Mindez arról árulkodik, hogy Csiki László kitüntetett figyelmet szentelt a költeménynek, többször is kisebb javításokat eszközölve rajta.

„A Crow Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután című szerepversében, amely az észak-amerikai indiánok szomorú históriájának egy különösen végzetes pillanatát, tudniillik a múlt századvégi nagy éhínséget, a rezervátumokba szorított indiánok tömeges pusztulását idézi fel, szinte himnikus szavakat szentel a szülőföld iránt érzett ragaszkodásnak” – írja a ciklusról múlt századvégi recenziójában Pomogáts Béla.¹⁴ Ez a „végzetes pillanat” persze csak egy történelmivé tágított pillanatként képzelhető el, még akkor is, ha csupán a Crow Creek-i rezervátumhoz kapcsolódó eseményeken belül maradunk. Hiszen már maga az 1862-es dakota háború is az őslakosok éhezése miatt robbant ki: „Az egyik minnesotai rezervátumban uralkodó, éhhalál közeli állapotok miatt a szanti dakoták fellázadtak, és kitört az 1862-es […] szanti-felkelés.” Ennek leverése után pedig a vesztes törzseket egy újabb rezervátumba kényszerítették: „1863-ban Fort Thompsonban […] létrejött a Crow Creek-i ügynökség. Az indiánokat ekkor földművelési technikákra tanították, és arra ösztönözték őket, hogy a terméketlen talajon gazdálkodjanak.”¹⁵

Hogy az embertelen bánásmód a mintegy ezerháromszáz deportált dakota közül hány halálát okozta rögtön a kezdeti időkben, arról John Poage Williamson az indián törzsek helyzetével foglalkozó washingtoni bizottságot már 1865-ben tájékoztatta. Beszámolóját Colette A. Hyman idézi a Crow Creek-i rezervátumban uralkodó korabeli állapotokról írt részletes munkájában: „Miután megérkeztek Crow Creekbe, hat héten át naponta átlagosan három-négy ember hunyt el. Ez idő alatt tehát százötvenen haltak meg, az első hat hónap alatt pedig kétszázan, és úgy gondolom, hogy legalább százan közülük a rossz bánásmód miatt”.¹⁶ Hyman kitér arra is, hogy az északnyugati indiánügyek főfelügyelője, Clark W. Thompson ezredes jelentései szerint a rezervátum természetesen jó talajjal, remek fákkal és sok vízzel volt megáldva, illetve hogy Thompson „soha nem készített tervet a Minnesotából eltávolított indiánok élelmezésére, és később az éhezésüket az ő lustaságukra fogta, valamint arra, hogy nem voltak hajlandóak megművelni a földet.”¹⁷

Csiki László ciklusa az éhezést több esetben témájává emeli. Az I. vers elején olvasható két sor („akkor már nem volt emberünk ételünk / egymást ettük már akkor s a hitet”) a zárlatban is visszaköszön: „amikor már nincs emberünk ételünk / egymást esszük már akkor s a hitet”. A II. darab aztán az alábbi két szakasszal kezdődik: „áll az asszony két iker kölkével / egy-egy mellét szopják / két féladag // áll az asszony háttal a jövőnek / dajkálja a kis friss / halottakat”. Az V. vers élén is az éhhalál áll: „a csúcson állsz testvérem és éhenhalsz egyedül”. Később ugyanitt szintén a gyermekek éhezése jelenik meg: „hat gyereked földet eszik akár a farkas”.

Első olvasatra különösen az emberevésre vonatkozó kijelentés a meghökkentő, még ha az éhezés miatti kannibalizmus az észak-amerikai őslakosok között nem is volt jellemző. Annál inkább a kolonialista propagandában, amely az erőszakos területfoglalás és az elnyomás igazolására olyan narratívát hozott működésbe, mely szerint az őslakosok civilizálatlan, barbár, kannibál vademberek volnának, következésképp nem lehet őket integrálni, hiszen hát idegenek. Ez a stigmatizáció már nem is áll olyan távol attól a megbélyegzéstől, amelyet a romániai magyar kisebbségnek kellett elszenvednie a Ceauşescu-rezsim alatt – a kormányzati intézkedések okozta rezervátumbéli éhínség pedig akár a román gazdaságpolitika következtében kialakult általános élelmiszerhiányra is ráirányíthatja a figyelmet, mely épp a nyolcvanas években hágott tetőfokára. Itt érdemes megjegyezni, hogy A Crow Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután a címét leszámítva sehol sem említi az indián szót, Fuller festményétől is elszakad, és szerzőként sem Al New nevét szerepelteti (utóbbira a költőnek cenzori okokból nem is lett volna szüksége, tekintve, hogy 1982-ben áttelepült Magyarországra). Mindhárom körülmény az allegorikus olvasatot segíti elő, illetve közelebb is viszi a ciklus lírai megszólalójának alakját Csiki László személyéhez és valóságpercepciójához.

Ennek mentén az „egymást ettük” képének is egyre inkább a metaforikus jelentései érvényesülnek, akár Markó Béla Kannibál idő című versében, s főképp abban az interjúválaszában, amelyben elmondja, hogy miért éppen ez a költemény adta válogatáskötetének címét: „olyan korban születtek a kötet versei, amely mindannyiunkat emésztett, morzsolt, torzított, ezért tartottam találó, egyben beszédes címválasztásnak a Kannibál időt.”¹⁸ Ha Markó itt végső soron arra céloz, hogy nem az egyes egyéneket, de a közösséget magát morzsolta a kor, akkor nemcsak szóválasztásában, hanem mondanivalójában is nagyon közel áll a Csiki-vershez, melyben a „szülőföld morzsaléka” „egy fekete homokszem”, melyhez a lírai beszélő azokat a „szinte himnikus szavakat” intézi. A túlélésért vívott harc ebből a nézőpontból felmorzsolja, felszámolja a közösséget – a belső bomlásra utaló „egymást ettük már akkor s a hitet” tehát a transzilvanizmus erkölcsének kritikájaként, kudarcaként is olvasható. Csiki László verse azonban ennél is tovább megy, és a családi közösség széthullását is megjeleníti: „asszonyból is csak az anyatej érdekelt”. Ez az egyetlen, bár később ugyancsak megismételt sor pedig nem kevesebbről tesz vallomást, mint a fennmaradás iránti kétségbeesett vágy kizárólagossá válásáról. Hogy aztán ez a vágy és ez a harc mennyire is van bukásra ítélve, arról a IV. vers szarkazmusa igyekszik számot adni: „nem kell ide puska kés / végez a penész is velünk / rézbőrünk rozsdája sápad // ágyúk voltunk haranggá lettünk / öntöttek jobbra s harcra / végül levesestálnak”.

A ciklus másik zavarba ejtő epizódját a III. vers nyújtja, amely egy veréb élveboncolását emeli középpontjába, s amely a következőképp indul: „gyerekek ők és mindig többen vannak / és nem tanulnak az élve felboncolt madárból”. Ha maga a mozzanat nem lenne elegendő a hatalmi viszonyok érzékeltetéséhez, a második szakasz már egyértelműsíti a többségi erőfölényt, egyszersmind az áldozati madár szerepébe is beköltöztetve a megszólalót: „gyerekek ők a nagyobbak a többek és én madárként / adom kezükre szerveimet”. Hamarosan pedig tovább árnyalódik a helyzet: „gyerekek ők valóban még szeretik a kést / és mindig szeretik társát a madárnak / akit élve feldarabolnak s még csak meg sem eszik”. A hat évvel korábbi vers feldaraboltság elől menekülő disznója, illetve az áldozati bárány képe köszön vissza ebben az élve feldarabolt verébben, az éhínség alatt elképzelhető egyik legsúlyosabb vétek társaságában: „még csak meg sem eszik”. Mégis, a záró szakasz minden eddiginél egyértelműbb empátiával fordítja feléjük tekintetét: „gyerekek ők valóban válogatott könnyük elered / s megrándul a kibontott madár szíve a sós / az ősi fiziológiás oldat permetében és / a konyhaasztalról elszáll a holt veréb gyerekek ők”.

Hogy az elnyomók a késimádó kegyetlenség ellenére mégsem egy rezervátumi Stockholm-szindróma tüneteként részesülnek ilyen érzékeny versbéli bánásmódban, azt Csiki László életművének azon adottsága támaszthatja alá, hogy a veréb felboncolásának témájához többször is visszatér. A Hamueső című novellában a boldogságot kereső házaspár ebbéli sikerét a feleség kibeszéletlen gyásztraumája hátráltatja. Az elbeszélő, a férj egy ponton azt fogalmazza meg, hogyan hatott rá fürdőszobába zárkózott feleségének sírása: „Éreztem a szorítást a mellemben, de nem az volt, mint amikor boldog voltam. Inkább ahhoz hasonlított, amikor verebet készül boncolni egy gyerek a poros fáskamrában.”

De gyásztrauma a szabadság elvesztése is, amit az 1849 őszén játszódó, Álkulcsok című kétfelvonásos darab három raboskodó szereplője, az Őrnagy, az Ifjú és a Költő próbálnak kibeszélni. A Költő érvelésének egyik alapját az a premissza adja, mely szerint a szabadságharcot nem csupán az eszme, hanem legalább annyira az agresszió iránti vágy is táplálta: „Szép volt az eszme, de mészárszéken akartak érvényt szerezni neki.” A forradalmi hevülettől még mindig lázongó Ifjú erre odaveti, hogy jelenleg a Költőt sem az eszme feszíti, hanem a bilincs. És ekkor érkezik a költői válasz: „Kicsi gonosz fiú… Lefogadom, maga is nemrég még verebeket boncolt, élve, valami koszos fészerben. Itt egy volt a kérdés – s nem a szabadságé. Hanem hogy megérdemeljük-e a szabadságot. Méltók vagyunk-e rá?”

Ez a párbeszéd amellett érvel, hogy a szabadság nemcsak politikai vagy társadalmi fogalom, hanem egyben morális kérdés is: képesek vagyunk-e akár önnön bűneink beismerése mentén is méltóvá válni rá? Ugyanakkor a saját közösségen belüli kritikagyakorlás (különösen, ha az egy szabadságszimbólum megölésére vonatkozik) a felkelést leverő erők tetteit is relativizálhatja – még akkor is, ha Csiki László ciklusának III. versében éppen a többségi elnyomók boncolják fel élve a jelképet. Az a tény pedig, hogy „nem tanulnak” belőle, egyúttal a szabadság anatómiájához kapcsolódó paradoxont is elénk tárja: hogy megértsük a működését, uralkodnunk kellene rajta.

Idekívánkozik egy másik novella, a Gondolkodni jó filozofikus alkatú főhőse is, aki jóról és rosszról lamentálva jut el a verébig: „Végül is, talán egyszerűen arról van szó, hogy élni kellene a jót és a rosszat. Vagy a jó és a rossz szerint kellene élni. Igen, mindkettő szerint és mindkettőt… Egyik nélkül nem is lehet tudni, milyen a másik. Élni, ez az. Mint gyermekkorában élt az ember. Segített ebéd után elmosogatni, aztán kiment a kertbe, és verebeket boncolt, nem gondolva arra, hogy fáj nekik. Nem tudta, hogy rossz. Mert jó volt.”

Ebben az összefüggésben A Crow-Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután III. versének beszélője fölött ugyancsak ott lebeg a krisztusi ártatlanság korábbi fehér bárányfelhője, és ebből a látószögből már nem lehet véletlen az elnyomók gyermeki énjének kidomborítása sem. Hiszen a gyermeki tudatlansághoz a külső szemlélő nagyon is hasonló megértéssel és megbocsátással viszonyul, mint amilyet a keresztre feszített Krisztus tanúsított: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Csiki László versét újra- és újraolvasva mintha az lenne az egyik végső tanulság, hogy létezik az a kegyelmi állapot, amikor az embert a saját szenvedése olyannyira megvilágosítja, hogy képessé válik az őt mégoly kíméletlenül megnyomorító hatalmasokban is meglátni és megszeretni az embert. Bárcsak ne kellene senkinek ezt átélnie. Bárcsak mindannyian átélhetnénk egyszer.

‍

Jegyzetek

 1       A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

 2      Jan M. Dykshorn: William Fuller’s Crow Creek and Lower Brule Paintings. ­South Dakota Hystory 1976/4, 412–413.

 3           Jan M. Dykshorn: I. m., 413.

 4       Adrian-Silvian Ionescu: Vestul american. Luceafărul, 1974/10, 8.

 5         Ciprian Radovan: Imagini sugestive ale unei istorii intrate în legendă. Marginalii la expoziția „Vestul american”. Drapelul Roşu, 1974. április 28., 2.

 6       Páskándi Géza: A megvallás avagy: Van-e lélekröntgen? Nap Kiadó, [Budapest,] 1999, 230–231.

 7       Jan M. Dykshorn: I. m., 418.

 8        Sioux Indians Here. The Evening Star, 1896. december 25., 10.

 9       The Crow Creek Sioux Will Receive Their Interest. The Evening Star, 1896. december 31., 5.

 10        Tóth László: Amit a tudomány sem tud. Beszélgetés Csiki Lászlóval. Új Forrás, 1994/9, 52.

 11       Adrian-Silvian Ionescu: I. m.

 12       Ciprian Radovan: I. m.

 13        Jan M. Dykshorn: I. m., 420.

 14       Pomogáts Béla: Tények és káprázatok. Csiki László: Elhallgatások. Új Írás, 1990/2, 111.

 15        Jan M. Dykshorn: I. m., 411.

 16       Colette A. Hyman: Survival at Crow Creek, 1863–1866. Minnesota History, 2008. tél (61/4), 153.

 17        Colette A. Hyman: I. m., 153–154.

 18        Parcsami Gábor: Kannibál időben éltünk. Beszélgetés Markó Bélával. Új Magyarország, 1993. április 14., 8.

‍