Precíz kísérletek

Gondos Mária-Magdolna verseiről

Összesen tizennégy verset számoltam, amik megjelentek az Irodalmi Jelenben, a Nappali Menedékhelyen és a Helikonban, és még egyet, amit az én kérésemre küldött el, ezeken kívül tudtommal nem írt több verset. Nekem már nyár óta, amikor először olvastam a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) táborának versműhelyén, határozottan a kedvenc költőim közt foglalta el helyét. Tudom, erre felvonná szemöldökét, na persze. Nem mintha kérte volna. Örömteli meglepetés volt.

Nehéz dolgom van – ezekre a szövegekre csak reflektálni tudok, a magam módján, szakszerűtlenül, kissé elfogultan. Először is azért, mert tizenöt vers még egy kezdő költőnél is édeskevés. Másodszor azért, mert ebben a tizenöt versben is annyi tartalom, éleslátás, formai és nyelvi játék, referencia és önállóság lelhető fel, hogy ahhoz háromezer-ötszáz karakter az, ami édeskevés. Harmadszor pedig azért, mert Gondos Mária-
Magdolna lehet, hogy kezdő költő, de korántsem kezdő szerző, és szakmai tudása minden bizonnyal messze meghaladja az enyémet. De mielőtt szégyenkezve és sűrű bocsánatkérések közepette elhagyom a termet („Félek. Kérem a köpenyem.”), inkább belevágok.

Azaz belevágnék, de mibe is? Mert itt rengeteg minden van. A világ leképezhetetlensége, megfoghatatlansága tizenöt versben. Leképezve, megfogva, szinte sunyi módon. Mintha mi sem történt volna, hopp, bezárattunk a versbe. Hiába mentegetjük magunk, dadogunk, ami meg volt írva (fogva), az már nem mosható le. Elvégeztetett: „pedig te vagy az akiről/ életem következő tíz percében/ (ha sok a piros akár tizenöt)/ szeretnék tiszta szívvel/ nem venni tudomást”

Gondos Mária-Magdolna érez minket, olvasóit, érzi a világot, érzi tárgyait, szinte kellemetlenül közel férkőzve hozzájuk. Közösséget vállal, és mégis távolságot tart. Megfigyel, és hidegen vesz tudomásul: „Tulajdonképpen azt akartam mondani,/ nem mindegy, ha száraz fa/ az égő házad gerendája,/ amelyben átalszod édesanyád halálát./ Sercegnél a lucskos ébredésben. (…) Hiába akarnád, hogy/ tetteidet szeretet égesse ki,/ amikor rájössz, egyáltalán nem mindegy,/ hogy a száraz fa égő házad gerendája/ vagy kalodád.”

Minden versnek tárgya van és tétje, súlya. Mindenikük önálló, egyszeri, úgyszólván csakis önmagáért való, és mégis van bennük valami közös. Esettanulmányok, precíz kísérletek ezek versjelmezbe bújtatva, ahol a nyelv környezetté válik, tájjá, amiben mozgunk („hosszas tétlenség alatt/ szűnt meg a dolgok tétje/ először reggel aztán tél lett/ nem jött már világos/ válasz a kérdéseimre” vagy „Nem mondta, hogy a városi galamb/ viselkedését kellene tanulmányozni,/ amelyik az imént a vállamra szart,/ ahelyett, hogy az erkélyen bagózva próbálok/ felfogni valamit abból, ahogy a szél alulstilizál.”).

A versek témaválasztása igen változatos: a Sally Mann testfotográfiájára nyelvi viszonylatokban reflektáló verstől a híres-neves klónozott bárányon, Dolly-n keresztül a hétköznapi, ismerős és mégis ismeretlen szituációkig. Ráadásul ezekben a versekben a téma, a forma és a nyelv mintha folyton egymásba folyna, toldozná-foldozná egymást. A költői én egyrészt belső résztvevője, szereplője a versnek és ugyanakkor külső megfigyelő is. És mindez úgy, hogy pillanatra sem válnak mesterkéltté a szövegek.

Nincs mit tenni, Gondos Mária-Mag­dolna első, árva tizenöt verse messze jobban sikerült, mint a legtöbb tehetséges költő első kötete. Ki tudja, talán még egy-két sunyi kísérlet, és kötetté dagad az első tizenöt. Én örülnék neki. És szerintem nem lennék egyedül.