Nők piték és pudingok mögött – Séllei Nóra előadása a BBTE Bölcsészkarán

Egy nő megírhat pár illemregényt, de a költészetről végképp mondjon le? Milyen kihívásokkal járt a nőírói pálya a tizenkilencedik századi Angliában? Hogyan viszonyultak a női szerzőkhöz férfi pályatársaik vagy kritikusaik? Séllei Nóra, a Magyar Anglisztikai Társaság elnöke és a kolozsvári BBTE Bölcsészkarának idei vendégtanára tartott előadást január 11-én a Bölcsészkaron Írónők, a nyilvánosság, regényműfajok: a gótikus regénytől a bulvárregényig címmel. Az előadáson többek között a fenti kérdésekre kínált válaszokat a kor ismertebb nőregényei és szerzői életútjai alapján.

Különös érzés négy év után visszatérni a Brassai terembe: az illatok és padsorok változatlanok, néhány könyvespolc arrébb került, a Bodor-plakát eltűnt, de egy ügyesen rajzoló hallgató pótolta a hiányosságot. Mintha ismét egyetemista lennék, és ez némiképp igaz is: órán vagyok, Séllei Nóra előadását megnyitották a közönség számára, így az évfolyam hallgatóságán kívül doktoranduszok, tanárok, egykori bölcsészkarosok töltik meg a termet.

‍

Nőírónak lenni a 19. századi Angliában egyszerre áldás és átok: a domináns műnemek változásával egyre nagyobb népszerűség övezte a szépprózát, különösen a regényeket (a korábban regnáló hőseposszal vagy a verssel szemben), és ehhez a párbeszédhez – a regényműfaj nagyfokú kanonizáltsága előtt – sok nő is kapcsolódhatott. Ugyan becslések szerint a korban 300-400 nő publikálhatott (viszont nem tudni pontosan, hány férfiszerző használt női álnevet), az már önmagában státusszimbólumnak számított, ha egy nőnek maradt ideje írni vagy olvasni.

Az, hogy a korban erős kettős kritikai mérce dominált, ma nem kérdéses, az előadás első része ezt tette egyértelművé. Elvárt volt, hogy a nő maradjon a nőirodalmi keretek között (írjon románcot, illem- vagy szentimentális regényt), és nem meglepően ez egyfajta patthelyzetet eredményezett: ha kilépett a keretekből, heves bírálat érte, a keretek betartásáért blamázs járt (néha még a női pályatársak részéről is). Beszédes ebben Elisabeth Rigby kritikája a Jane Eyre-ről, melyben a kritikus a regény főhősének jellemvonásait magára a szerzőre vetítette (elvégre nő csakis önmagáról írhat): egyik sem lehet „jó társaság” vagy példakép, és a regény forradalmi narrátori hangjától is óva intette az olvasóközönséget. A forradalom mellőzése sem maradt bírálat nélkül: Jane Austen írásait azért kifogásolták, mert „a piték és pudingok között nem jut ideje a francia forradalomra”. Ha egy mű mégis nyíltabban vállalta az egyenlőtlen társadalmi viszonyok leleplezését, azért szintén a szerzőjét okolták: Anne Brontë Wildfell asszonya című regényének előszava épp ezt bizonyítja („én csak kitakarítom az agglegény otthonát” – reagál a szerző a regényt érő kritikákra).

‍

A legszembetűnőbb példa a nőírói kihívásokra azonban Robert Southey korabeli koszorús költő 1837 márciusi válaszlevele a huszonéves Charlotte Brontënak, aki elküldte a költőnek néhány versét. „Az irodalom nem lehet egy nő életpályája, és ne is legyen az” – írja Southey, azzal érvelve, hogy a nők nem bírnák az irodalmi élet nehézségeit, kevesebb idejük maradna pihenésre, és ­– feltételezhetően – a pitékre és pudingokra. Természetesen születtek női reflexiók erre a jelenségre nyíltabb formában (például George Eliot Butácska regények hölgyíróktól című írása 1856-ban), vagy apróbb metaszövegi utalásokban, ezeknek rövid szemléjét egy gyors műfaji kitekintő kíséretében az előadás második felében ismerhettük meg.

‍

Elsőként a gótikus regényműfajról esett szó. Az előadás alapos figyelmet fordított a gótikus regények helyszíneire (a „Nagy Házak”-ként említett felszámolt apátsági kastélyokra; azok nyugtalanítóan bonyolult belső felosztására, csapóajtóira és titkos szobáira), a regények visszatérő toposzaira, félelmeire, paranoiáira és tabuira (bigámia, illegitim házasság, erőszak, hatalmi visszaélések és minden, mi szem-szájnak ingere). Séllei Nóra példaként a kor legismertebb regényeiből merített: Jane Austen munkái közül főleg a Büszkeség és balítélet és A klastrom titka esik szóba, illetve a Brontë nővérek regényei (Jane Eyre, Üvöltő szelek, Wildfell asszonya, Shirley stb.), zárásként George Elliot Malom a folyón című kettős fejlődésregénye, amelynek gyors cselekményismertetője során a közönség egyszerűen felkacag (adott egy testvérpár: Maggie intelligens, Tom férfi).

Nagyobb lépésekben eljutunk a magazinkultúrával együtt népszerűvé váló bulvárregényig; a tartalmas bevezetés mellett azonban kevesebb idő jut a művek ismertetésére, viszont a közönség feltehetően ismer jó néhányat az említett művekből, ha nem is olvasta akkora mértékű tudatossággal, mint ezután fogja. Az viszont egyértelmű a diaképeken feltüntetett címekből, hogy rengeteg mű máig nem olvasható magyar nyelven. Az előadás lejártával Egyed Emese épp erre kérdez rá: mi lesz a sorsuk ezeknek a lefordítatlan regényeknek? Ugyan az angol nyelv népszerűségével nem teljesen hozzáférhetetlenek, kiderül, hogy Séllei Nóra nyugdíjaskori éveire tartogatja ezek lefordítását és publikálását. Megfogadom magamban, hogy otthon leporolom ezeket a könyveket a polcról, és mint inkluzívabb irodalmi közegben szocializálódott nőíró, újraolvasom. Pite és puding van a boltban, és ha a munkám mellett jól osztom be az időmet, még a nyugdíjaséveim előtt a lista végére érhetek.

‍