Némán mennydörgő csillagjelzések mágiája

„sokszor repültem én is azon a

mennyei úton, az elért csodát

látva csak az elért egekben! és

gyermeki hittel várva, hogy az ész

egyszer lent is megszülje a csodát”

Szabó Lőrinc

Kisgyermek koromban, hetvenöt-nyolcvan évvel ezelőtt, a betlehemesek révén jutottam első „transzcendens” élményeimhez; pedig református létemre is el-elvittek, s majd magamtól is eljártam a Barátok-templomába és a plébániára is; ismertem az angyalok és szentek festett szépségét, borzongtam is tőlük, elrévültem az orgonaszótól és a gyertyák lángjától – akkor még voltak az oltárokon, meggyújtásuk meg eloltásuk ceremóniája, a csengetések és úrfelmutatás volt a „szentséges” misztikum –, be sajnálom, hogy unokáim már nem ismerhetik ezeket a hangulatokat, mert közben megváltozott a ceremónia, a liturgia is; – bár ünnepi felszerelésük nem olyan volt, amit a keresztény művészetek lexikonai vagy néprajzi lexikonok számon tarthatnának.

Volt a csillag és volt maga a betlehem. Nálunk felé, a Kisállomás környékén, a betlehemesek, azaz kántáló gyerekek szertartási eszközeinek a fő építő anyaga az a sötétkék borítópapír volt, amellyel a tankönyveket és a füzeteket be kellett borítani. A gyertyaláng fényében sejtelmes sötétlilás színezetet kapott. A róluk csüngő papírláncok az iskolai kézimunkaórák számára árult színes papírból készültek. És rövidre vágott vastag gyertyákból.

Vagyis: „Az iskolás tudás homályos hátterén a hit fénylő világossága.” És persze a kereskedelemből kikerült arany- és ezüstpapírok csillogása. Hogy honnét kerültek azok a pirinyó babák, amelyek egy gyufáskatulyában is elfértek? – mai napig nem tudom.

A „varázs”, „varázslat” szó a verés szó mély hangú párja (lásd szemmel verés). Csakhogy e szót annyira felhígította a rossz irodalom és a rossz művészetkritika, hogy az ember olykor a tekintélyesebb mágia szóval él. Érdekes az angol hit szó, ütést, csapást, belelátást, megrendítést jelent, és megfelel a magyar hüdés-nek (lásd szélütés!), és a híd szónak is, hiszen a hidat „verni” szokták! (A magyar hit szó viszont más családba – „hinni-hívni” – tartozik!)

A varázslás, a varázslat sajátossága, hogy összeköt jelenvaló tényeket távoliakkal, most végbenő történést régen megtörténttel vagy ezután történendővel. Az áldozásnak, vagyis az áldozati szereptartásnak éppen ez a lényege! Abszurd helyzet valóságosként való átélése. Sajnos nem is egyszer esik meg olyasmi, hogy hívő keresztények megbotránkoznak azon, ha vallásunk valamelyik motívumát ősibb hitrendszerek egyik-másik elemével állítják párhuzamba. Például, hogy a Boldogságos Szűzanya, karján a Kisdeddel, évszázadokkal azelőttről, egészen más világtájon is felbukkan, szobor vagy kép formájában.

Pedig még (vagy: már) a modern természettudomány is kaput nyit ebbe az irányba, vagyis a gnosztikusoknak arra a tételére, hogy mindaz, ami van, az volt már; ami lesz, az van már; sőt ebben a szélsőséges formában is, hogy: mindaz, ami valaha volt, az még mindig van valahol, és mindaz, ami lesz, kezdettől fogva létezett! Az atomalatti részecskék fizikája szerint, például ugyanaz a részecske, egy időben létezhet két különböző helyen! És máris el tudom képzelni, hogy ugyanaz a jelenség fennállhat az idő két különböző pontján – egyidejűleg is!?

Ám nem akarok elmélyedni abban, amihez én nem, és különben is, csak nagyon kevesen értenek, hanem egykori fizikatanárom dörgedelmét idézem: ha ugyanis feleltetéskor bizonytalanul azzal kezdtük, hogy „azt hiszem”, ránk csattant: „Vallásórán hinni kell, fizikaórán tudni kell!” –, imigyen megfordítva: történelemórán tudni kell, karácsonykor hinni kell!

A karácsonyi ünnepek szokásrendje – ez is igazi mágia! – az Emberiség történelmének utolsó tízezer évéből sok fordulatot kapturált, magához rántott, olykor át is hangszerelt. Például az angyal szó és fogalom eredete: szumír nyelven az An magasság, menny, Gal: nagy, „fő”, Angal: égnagy, azaz mennyei tiszt; ebből lett a görög angelosz: hírnök. És jellegzetes a pásztorokra való gyakori hivatkozás: új társadalmi réteg a földművesekkel szemben; az ember, mint „az állatok ura”: ahogy a Paradicsomkertben megbízták. Az első pásztor Ábel, a bárányt áldozó – maga is áldozat. Krisztus „Isten báránya”, Agnus Dei, innét a szent szójáték Ignis Dei: Isten tüze. (Szumírül Bar An: a magasság fénye, tüze!) Ám „Káin féltékenységből agyonüti a védtelen Ábelt: Ábel az első ember a földön, aki meghalt. Az áldozati bárányt tartó Ábel, akit saját testvére öl meg”, azaz „Ábel áldozata: a szentmise áldozata, a krisztusi áldozat előképének számított”.¹ És hová lett Káin?

A karácsonyfa, németül Tannenbaum, azaz csak „fenyőfa”, amely a XVIII. századtól kezd elterjedni, nálunk az arisztokrácia köreiből terjedt lefele, a XIX. század végén úgyszólván általánosan elterjedt és kedveltté vált, tulajdonképpen nem karácsonyra, hanem a karácsonyelőtti napra készült (Karácsony szombatja estéje vagy böjtje), december 24-re, amely Ádám és Éva napja, ennek megfelelően a paradicsomi Tudásfáját (vagy Életfáját) jelképezi! Ezért volt rajta eredetileg arany alma, és ezért tekeredik rajta az aranyos (vagy ezüstös) kígyó (a Szerpentin)! Ennek ellenére mégsem állítható, hogy ismeretlen, idegen volna bárhol is az a talaj, amiből kihajtott: azelőtt is léteztek, például az ősz folyamán vázába tett gyümölcsfaágak, amelyek karácsony napja körül kivirágoztak; vagy létezett az ősszel valamikor ládába elvetett búza, amely karácsonyra kihajtott és kezdett szárba szökni; és lakodalmak vagy nagy keresztelők alkalmából szerkesztettek asztalra állítható termőágat, életfát, amelyen hasonlóképpen gyümölcsök, sütemények, díszes szalagok csüngtek; sőt olykor mintázott, apró csípős paprikákból szerkesztett kisördög és bibrisznek nevezték. A karácsonyfa kultusza azonban ki tudja, milyen más szokásokat és mesés hiedelmeket is szoríthatott ki? Nyolcvan évvel ezelőtt szengericei nagyapám karácsony után arról faggatott: „Na mit hozott az aranycsikó?” Hogy ennek milyen néphagyományi háttere lehet, nem tudom. Szengericén kívül még csak egy tanulmányban találkoztam vele,amely az erdélyi Mezőség magyar népszokásairól szólt: karácsonyeste egy sárga pokróccal letakart valaki lép a házba, ide-oda ugrál, ágaskodik, táncol, s időnként almát, diót, apró ajándéktárgyakat hullat el, nyakláncot, bicskát, fényes gombokat.² Az utóbbi ötven-hatvan évben hírét sem hallottam.

Lásd még,³ hogy mennyiféle hagyomány torkollik ebbe az ünnepnapba, arra jellemző, hogy „hazánkban, a keresztény Európában” nincs egységes neve. A spanyolok, éppúgy, mint a világ másik végén az oroszok, a Születés ünnepének nevezik, a németek Szent éj-nek vagy Szentestének, a franciák Noel, az angolok Christmas néven ismerik. A legkülönösebb az, hogy magyarul és románul egyezik: Karácsony, Crăciun a neve. Egyesek szerint ez az incarnatio, latin megtestesülés szóból eredne. Ám a nyelvészeti problémáktól el is tekintve, marad a kérdés, mikor és hogyan? Az egyházszervezetek története ezt kapásból kizárja, mint a magyar kerecsenből (ennek jelentése: sólyom) való származtatást is, utóbbinak különben sincs nyoma a köznépi hagyományokban. Addig is, amíg a tudomány megoldja mindezt, tegyünk néhány fenyőgallyat vízbe, köréje almát, diót, énekeljük a Mennyből az angyalt – ha karácsonyfára és videóra nem futja –, és gondoljunk Ady bűnbánó soraira: „S nincs ott pokol és nincs ott Halál, / Ahol dalolni s szülni tudnak”, mert „Az Isten: Élet – halleluja – /S az Életnek nincs soha vége.”


Jegyzetek

¹ Jutta Seibert: A Keresztény művészet lexikona, Bp., Corvina Könyvkiadó, 1986.

² A dió kultikus vonzatú gyümölcs, lásd aranyozott dió; mindig is ünnepi étek volt, bár a neve nem hasonlít magyarul Isten nevéhez.

³ Lásd Makkay Endre és Nagy Ödön tanulmányait.