.svg)
Ha népkönyv, miért nem az?
Hogyhogy nem közkézen forgó népkönyv a Háry János még ma sem? Nem Garay János Obsitos című művére (1843) gondolok, hanem a Kodály–Harsányi–Jakubini-féle daljáték szövegkönyvére (1929). Az operák szövegkönyvei általában nem olvasmányosak, olykor semmitmondó szólamok sorozata vagy éppen mulatságos naivságok gyűjteménye csak az átlagos olvasó szemében. A Háry János azonban önálló mű gyanánt is megállná a helyét. Több előadáson is megfigyeltem, hogy még a népiesség eszmevilágától és ízlésétől távol álló nézők is milyen élénken reagáltak a szöveg csattanóira, és méltányló röhincseléssel fogadták őket. Ami végeredményben nem csoda, hiszen Harsányi Zsolt nagyon népszerű életrajzi regények szerzője, a széles olvasóközönség számára ma is kellemes hangú írónak számít, fülbemászó az ágaskodás nélküli, egyszerű stílusa; Jakubini Béla a 20. század elejének szorgalmas karikaturistája. Ám nemcsak ennyi az előzmény, hanem több évezred színjátszási hagyománya is, például Plautus Miles gloriosus (azaz: Dicsekvő katona) című műve is már görög előzményekre hivatkozhat, és azóta jóformán le se került a színpadról, és a népi alakoskodásnak is ilyen vagy olyan lecsapódásában örök életű szereplője maradt.
Ehhez azonban még hozzászámítandó lenne, hogy az egyetemes rokonság mellett Münchausen báró, sőt Gulliver vérvonalán kívül is, Háry János jellegzetesen magyaros, „az életből vehető” embertípus, nemcsak színpadi humunculus! Nemcsak bárki által, bármikor föllelhető örök maszk, amilyen létezik még legalább egy tucat.
Az obsit a német Abscheid magyarosított alakja, melynek jelentése búcsú, itten katonai vonatkozásban „leszerelés”, „nyugdíjazás” az értelme. Egy mai író ilyen címet adnak neki: Nyugdíjas baka mint ábrándhuszár... Amikor Garay Az obsitost írja, a huszárság mint fegyvernem és életforma történetének a végső szakaszába lép – a már egyszer rehabilitált történetének is. Az előkelő lovaskatona, a nemes lovag – és maga a lovagiasság –, a török háborúk idején s a kuruckorban eredeti színezetét és fényét elvesztette: a huszár és a „terrorista különítményes” között kezdett elmosódni a határ, íme egy akkor felirat egy akkori kard pengéjéről: Ez a kard kié volt? Kié most? Kié lesz? Ebé volt. Enyém most. Ebé lesz.
Ám következett Mária Terézia korszaka, a „szép királynő” délceg vitézei. Hadik, Szentteleki, Simonyi... A kemény, de lovagias hős: rajta üt az ellenség fővárosán, de az ellenség királynőjének megüzeni: Megállok kétórányi időre a város kapujában, tessék menekülni. És hadisarcban s saját királynőjének kiköt tizenkét pár selyemkesztyűt. Még a napóleoni háborúkban is ez a kép élt a huszárokról, nem csoda, hogy minden kiszolgált baka huszármúltjáról emlékezett, és a mese, a valóság, a szatíra és nosztalgia egybefonódott, akárcsak a János vitézben. Ám amíg a János vitézt mindenki olvasta, Az obsitost csak a műveltebbek. Érdekes, hogy az irodalmi közvélemény úgyszólván kikényszerítette a dramatizálást. Előbb a Nemzeti Színház készült a bemutatására, aztán átvitték az Operaházba. (Így azonban már kevesebbek számára lett hozzáférhető, mint a János vitéz.) Ám, ismétlem, hogy annál nehezebben érthető, miért nem lett belőle illusztrált népkönyv, hiszen Jakubini, mint befutott karikaturista és a Gyöngyösbokréta nevű „ősnépi-együttes látványtervezője” könnyűszerrel elérhette volna.
És az is csoda, hogy ma nem lesz belőle afféle népnemzeti „Comics”. Annak idején, noha annyi mindent átcsúsztattunk az Ifjúsági Könyvkiadónál a bukaresti cenzúrán, ezzel nem lehetett megtenni, mert a „császári őfelsége és a szegény magyar nép” viszonyát nem lehetett volna kihagyni.
Ehhez kapcsolódva: egy volt tanárom mesélte, hogy az 1930-as években Montpellier-ben vagy Lausanne-ban a Háry János szvitet egy zenekari hangversenyen a közönség kifütyülte, mert a Napóleon csatája zenéjének tételében felismerte a kivédhetetlen gúnyt, amely minden katonásdi ellen irányul.
Egyébként éppen a háború alatt filmesítették meg először, s mint hallottuk, bizonyos körökben némi „feszültséget” is keltett, hogy a darabban szereplő német tábornokok mindegyre a Rückwerst konzentrieren (Visszafelé összpontosítani) stratégiáját hangoztatták, miközben a keleti fronton éppen ezt gyakorolták. A háború utáni filmváltozatokban és színpadi előadásokban sok mindent kellett finoman retusálni – például határszéli jelenetet, ahol a jelzőtábla egyik irányban Muszkaországot, a másikban Magyarországot mutatott –, így javult ki Télország és Délország, és ez még be is illett a játék konvencióiba, mert a Sorompótól keletre jégcsapos tél, a másik oldalon verőfényes tavasz volt, ahová áthúzta Háry az orosz határbódét, a feltartóztatott előkelő utasokkal. De a kozák határőr karikatúrája érintetlenül megmaradhatott!
Kolozsváron a háború óta háromszor mutatták be. Az első az itteni Állami Magyar Operának tulajdonképpeni bemutatkozó előadásai közé tartozott. Nagy siker, de a címszerepet játszó személy énekesnek, színésznek is jelentéktelen volt, csupa hümmögés, torokreszelés, „hinnye az árgyélusát” göregáborkodás – de annál jobbak voltak a többi szereplők. Jó egy évtizeddel később újabb bemutató, már némileg rövidítve, ideológiailag már felülszerkesztve, de még elment az is. A harmadik bemutató, nem is olyan régen, azonban maga volt a téboly. Szó szerint: a rendező ugyanis egyáltalán nem értette a művet, Háry Jánost elmebeteg hazudozónak fogta fel, s amint egyik kritikusa egy nyilatkozatból visszaidézte rá: a bajuszpörgetős (!) nacionalizmust akarta leleplezni benne. És végül is, Peter Weiss modorában akarta megrendezni. (Marat halála marquis de Sade rendezésében, amit a charentoni elmekórház ápoltjai adnak elő.) Szóval, Háry János történeteit az elmebaj szüleményeinek tartotta, s e téren a leghitelesebb látomása az volt, hogy Bécsben a titkos császári ügynököknek két fejük volt, hogy nehezebben lehessen gyanakodni rájuk!
Valójában egy úgynevezett művészember nem jött rá, hogy mesejátékot rendez, és hogy a színjáték is játék. Gyakran elcsodálkozhatunk azon, hogy színházi emberek, dramaturgok, rendezők, amikor a prózaiság, a banalitás elleni harc jegyében érdekes játékteret kellene kiépítsenek, felesleges tárgyakkal vagy szobafestők által feldúlt üres lakásbelsőkkel akarnak hatni a nézőre, de amikor egy mesejátékhoz nyúlnak, legyen az akár opera is, csak tanácstalanul topognak előre-hátra, legfeljebb annyit merészelnek, hogy férfiakat pilléknek öltöztetnek, a nőket meg motorkerékpárosoknak.
Érdekes, hogy újabban mindenki szeretne operaelőadást rendezni, de senkinek sem jut eszébe a Háry János. Régen, úgy kétszáz éve, rengeteg operát vagy zenés mesejátékot a vidékies kisvárosokban egy, akkor roppant elterjedt módon adták elő: a zenekari számokat (nyitány, közjáték, gyászinduló, táncbetét s hasonlók) valaki zongorakivonatból játszotta, a kulcsszámokat (nagyáriát, kettőst, akárhányast pedig) három-négy, akár egy-két hangszeres kísérte.
Manapság ennek a tökéletesített változatai lehetségesek: a zenekari számokat bejátszani hangfelvételről; az áriák, dalok, énekelt dialógusok és hasonlók „natúrban”, egy-két hangszeres kíséretével. Sokan, a műveltebbek közül, nagyon ellenzik az effajta vegyes, felemás megoldásokat, pedig a szegény néző így hozzájuthatna olyan élményekhez is, amikhez különben egész élete során soha.
A Háry János erre különösen alkalmas volna. Szövege fordulatos, szellemes, az átváltás beszédről énekre különben így is van elképzelve e mesejátékban. És a közönséget is könnyű táncba vinni! Hagyománnyá lehetne növelni, hogy minden évadban a nyitóelőadás, és akár a záró is egy ilyen félig stúdiójellegű Háry János legyen.
Hiszen minden színész a lelke mélyén többé-kevésbé Háry János. És ha nem is várja el, hogy higgyünk neki, azt viszont joggal elvárhatja, hogy úgy tegyünk, mintha hinnénk! Legfeljebb néha prüszkölhetünk egyet, mint Háry ivócimborája, a diák.
Háry sikerének titka? Nemcsak Harsányi Zsolt volt újságíró típusú szépíró, aki nagyokról tudósít életrajzi regényeiben, hanem Garay János is újságíró volt! Még a világ legrosszabb magyar irodalomtörténetében is ezt olvashatni róla:
Garay János (1812–1853) […] az első hivatalos újságírók egyike […], Kossuth hírlapjának segédszerkesztője. […] Az újságíró – ma már ugye mediaman – lényege: a forgolódás a nagyok körül! A Háry János-féle figura lényege, hogy kisember létére kitűnik a nagyok között is. Ő a hivatásos kisember, ismétlem, kivágja a rezet az ámuldozó nagyok szeme láttára! És mint ilyent, a BENFENTESSÉG ígéretes légköre veszi körül, nemcsak a kicsik, hanem a nagyok szemében is. („Jó lesz vigyázni a fickóra; ki tudja, kikkel szűri össze a levet!”) Nem az a lényeg, hogy katonaként legyőzi a nagy Napóleont, hanem, hogy a hátára könyököl és kioktatja. A császárnénak a fenekére csap, a kis királyfiakat megénekelteti, és krajcárokat osztogat nekik, a királykisasszonyt pedig szépen leépíti, lebeszéli magáról.* Azonban a Háry Jánosok is mindig félnek valakitől, az ők alacsony világukból! Háry János nagyon tart Örzsétől, az Istenért le nem intené!
Mark Twain Tamás úrfija léghajón száll át barátaival a másik kontinensre, ez akkoriban világra szólóan merész és nagy tett, de a dicsőség tetőfokán jön a parancs: Poly néni azt üzeni, hogy azonnal haza kell menni! Minden Háry Jánosnak megvan a maga Örzséje, Poly nénije, akinek a duzzogásától az Isten őrizzen! (Most lett szegény igazán belőlem!) Rettegett médiatigrisek, akiknek látogatásakor kül- és belügyminiszterek leizzadnak, ugyanúgy izgulnak, ha a vénülő, csúf szerkesztőségi titkárnő az asztalához inti őket: Mi lesz már az elszámolással? Mások a házinénijükkel vannak így, vagy meglepő módon egy fiatal takarítónővel. Annál hitelesebb kisemberek azok, akik ennek ellenére meg tudják táncoltatni a nagyokat. És általában ott van mindig mellettük a diák, szinte afféle impresszárió, aki prüsszentéseivel meg tudja teremteni a való világhoz a biztonságos átjárást.
A Háry Jánosok közé nemcsak az úgynevezett egykönyves dilettánsok járják ki felvételüket, de többen a nagyok közül is. Bulgakov is ilyen figura tulajdonképpen a Sztálin-anekdotáival.
Minden idők legtöbb kalandot megélt Háry Jánosa, vagyis Gulliver diákjáról, Jonathan Swiftről tudunk egy nagyon érdekes, különös tudományos anticipációt, egy csillagászati felfedezést. Amikor a tudomány még semmit sem szól erről, ő a Gulliverben emlegeti a Mars bolygó két kis holdját. Az ő fantáziája különben valóban elképesztő: az emberiség összes háryjánosait lepipálja Gulliver… szinte azt mondhatnánk, hogy filozófiailag, társadalom-lélektanilag a mai napig nincsenek eléggé „kiaknázva”, pedig látszatra szokásos fantáziajáték: mi lenne, ha valakik oly kicsik lennének, vagy ha óriások lennének, vagy ha az állatok uralkodnának, vagy ha örökké élnének, vagy repülő szigetek léteznének? Ő azonban nemcsak nagyon valószerűen képzeli el mindezt, hanem megtölti saját kalandjaival is, igazi Háry Jánosként. Nos, egy helyen, amikor említi ezeket a holdakat, többen azt állítják erről; a képzelet nem képes ennyire konkrétan dolgozni: itt pontos értesülésekről van szó! És akkor arra gondolnak a kritikusai, nyilván bejáratos lehetett a nála úgy húsz évvel idősebb matematikushoz, Newtonhoz, és ott szedett fel valamit: mivel a nagy tudósok általában sokkal többet tudnak, mint amennyit megírnak! Lehet, viszont az a kép, amit a Laputai királyról rajzol, aki eltűri azt, hogy felesége nyíltan csalja egy öreg, részeges hordárral, ez nyilván a szerző hozzáadása; a Háry Jánosokat körülvevő pletyka „hangulat-köd” kelléke; mivel, mint tudjuk, Newton nem az a lágyszívű puhány értelmiségi volt, sok csalót juttatott akasztófára.
Ez a túltengő férfiasság felületi látszata mögött megbúvó anyámasszony katonája hozzátartozik a háryjánoskodáshoz, akár a „gulliverizmus” esetében is.
Ahány Háry János-típust ismertem újságíró kollégáim között, mindegyiknek, így vagy úgy, problematikus volt a „szerelmi élete”: hűséges férjek vagy udvarlók voltak, akik azonban olykor, gyáván, többnyire nevetséges kalandokba, félrelépésekbe bocsátkoztak; – és gyakran szenvedtek angélizmusban: a nő túlzott tiszteletében; és megközelíthetetlen nőkbe tudtak csak szerelmesek lenni!
Éppen ez a Háry János-típus „korunk egyik hőse”, de nem a kellemetlenebbik! Pedig ő is hazudozó, de a hazugságai nem agresszívek, nem irányulnak senki ellen; részben a „kisember”, a szegény ember, azaz a „szegény kis ember” ábrándjai, és önvigasztalásai, akik szeretnének többek lenni, mint amik, azonban minket szeretnének azzal megvigasztalni: hogy lehet szebben is élni! Ami az etikai vonatkozásokat illeti, a kérdés most is az, mint még annyiszor: van jó hazugság is? Lehet úgy hazudni, hogy az ne csak hasznos, de szép is legyen?
Ami a személyesen ismert háryjánosaimat illeti, abban különböznek az irodalmi mintaképüktől, hogy mind rosszmájúak, kajánok, de abban hasonlítanak hozzá, hogy nem rosszindulatúak; de azzá válnak, ha valamilyen személyes gyengéjüket bírálják. Legérzékenyebbek olyasmik, mint a nők: ha arra célzol, hogy mosdatlanok, ápolatlanok, mint ahogy a valóságban valóban azok! Ilyenkor sokáig bosszúterveken törik a fejüket. Egy tizenöt évvel idősebb, de sokkal többnek látszó kollégám, székelyföldi, fél szájjal hadarva, olykor a lófő származását is szóba hozta, földjei azonban fakanalas cigány felmenőiről tudtak, tehetetlen borívó, de sohasem részeg, például effajta történetekkel szórakoztatta az asztaltársaságot, pattogva: „Kinn vagyunk a fronton. Az első vonalban. Keményen lőnek ránk, de már unjuk. Elkezdünk kártyázni. Egyszer csak észreveszem, a tőlem jobbra ülő csal. Szájon akarom vágni. Nincs meg a feje!”. Volt színigazgató s moziigazgató is. Aztán egy havilapnál lapterjesztő. Felvétele után egy hónappal az első munkaülésen beszámolt: Az előfizetők számát százszázalékosan megnöveltem… Másnap kirúgták, ugyanis igazat mondott: az előfizetők számát kettőről négyre növelte.
Színigazgató korában meghívott sörözni, Bajor Andorral együtt. „Tudják, mi a különbség maguk között?” – kérdezte pattogva. – Bajor akkor írt színikritikát, mikor másodszor volt színházban. Szőcs meg akkor, amikor először! Ettől kezdve mindhárman nagyon jóban voltunk. Élete utolsó éveiben búskomor lett, szórakozni nem járt. Gyalázatos módon fel nem ismert vakbélgyulladásban halt meg.
Végül visszatérve magára a Háry-darabra: azzal kezdtük, hogy összehasonlítottuk a János vitézzel. Ám, kérdezhetné valaki, milyen alapon? A János Vitézben mesefordulatok vannak, irracionális elemek; visszatérés a halálból stb. A Háryban csak valószínűtlenségek? Ám hogyan is állunk ezzel a kérdéssel? Az nem elég irracionális, hogy az évszakhatár, az időjáráshatár egybeessék az országhatárral?
Az őrház átrándítása egyik országból s egyik évhajlati övből a másikba? A királylány a világvégén le akar ugrani a Nixbe! És így tovább: a valószerűtlenségek már a mesét is túlhaladják! Volt azonban eredetileg más is, amit a rendezők mindig elsikkasztanak. Van Kodálynak a Háry-zenéjében egy ilyen című darabja: Sárkánytánc. Egyik előadásában sem láttuk: már ez is elég misztikus…
S ha majd a kolozsvári Állami Magyar Opera, vagy akár az Ecsetgyár, vagy Parászkáék Csíkszeredában elhatározzák a Háry műsorra tűzését, előtte régi fényképek rajzba áttett sokaságával díszítve Harsányi szövegkönyvét; Ó és Új Ötödfél népkönyv címen megjelentetik, s benne még kottaidézettel a Sárkány-darabból, írják oda: „a tömegek kérésének engedve”; akkor is, ha az egész csak a kritikus képzeletének Hárytól ihletett tündérjáték…
Jegyzet
* Háry és Örzse szerelmi viszonya különbözik a mesék és színjátékok megszokott szituációitól. Jánosnak nem kell felfedeznie és megszereznie Örzsét; sem harcolnia másokkal érte; Ő eleve megvan; a János mesebeli nagy feladata: a megtartás! A hűség legyőzi a királylány képviselte hűtlenséget; az előkelő élet lidércfényeinek hátat fordítani; a legnagyobb hőstett: megmaradni „célszerű szegény embernek” és vállalni a hozzá hasonlókat… A régi cimborákat és persze a Diákot! A legnagyobb fantasztikum: az örök hűség!
