.svg)
Rajtad sűrű sárga fellegek…
Írja az újság, hogy szeptember 21. A magyar dráma napja, mert 1881. szeptember 21-én mutatták be először Pesten az Ember tragédiáját. Madách e Drámai Költeménynek nevezett művét nagyjából 1859-ben írta, és először 1862-ben nyomtatták ki. Két esztendő várakozás normális, huszonhárom már kevésbé – ám nem lehet csodálkozni. Ez a fajta „drámai költemény” valójában egy teljesen új műfaj volt! Madách ugyanis elsőként, több évtizeddel megelőzve a mozi feltalálását, tökéletes forgatókönyvet írt!
Hozzá kellene persze tennünk, hogy: „legalábbis nálunk”… Azonban úgy tűnik, hogy nem legalábbis. Mert a műfajnak azon előzményei, amelyekhez a Tragédiát hasonlítani/viszonyítani szokás, tulajdonképpen a színpad dimenziói közé ihletődtek, mint például Goethe Faustja, ellenkező esetben fő mondanivalójuk nem ölt testet a látvány szintjén is! Madách művének színjei pedig tökéletes filmjelenetek: lényeg és keret azonosul, és ütemesen váltakozik a monumentálistól a meghitt apróságokig, a grandiózustól a köznapisági. Egyszóval mindaz benne van, amit felsorolni szokás a jó filmeknél.
Olvasgatom a Tragédia előadásainak a történetét és nem kapom, amit keresek: a filmváltozatokat! Pedig biztosan tudom, hogy legalább egy van: Huszti Péter tévéfilmváltozata, 1969-ből. Biztosan tudom, mert láttam. És azóta is állítom, hogy a legérdekesebb, legélvezhetőbb Tragédia-előadás volt, amit valaha is alkalmam volt megnézni – beleértve a filmre felvett sablonos vagy erőszakosan tarkított-gazdagított (felfújt és lelaposított) előadásokat is; valamint az itthoniakat: Várad, Kolozsvár, Vásárhely, megint Kolozsvár.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a rendező, illetve filmre alkalmazó akkor csak huszonöt éves pályakezdő, s az eszközök, amit a tévé a kezéhez adott, szűkösek, minimálisak – szegény ember vízzel főz ( vagy ahogyan Gy. Szabó mondogatta: Szegény ember vizel, s főz) – és mégis a film pergő, lüktető ritmusú, a jelenetek pregnánsak, végig hivatkoznak egymásra, nem egymás mellé rakottak, hanem egymásból bontakoznak ki. Talán éppen kezdő mivoltából fakad, hogy nem alkalmazta a magyar filmezés fő sablonjait; például, hogy a hős mindig „nézve néz”, sokáig és „menve megy”, szintén sokáig. Talán egyedül a Krasznahorkai-filmek rendezőjének és operatőreinek sikerült ezt a vidékiességet átszellemíteni, áthevíteni.
Huszti másik (számomra) meglepő fogása volt, hogy nemcsak Ádám, Éva, Lucifer alakja megy végig az előadás összes színein, de más szereplők is „ismétlődnek”, például, aki Péter apostolt alakítja, az lesz a tudós a falanszterszínben stb. És végül: ez az előadás érzékelteti, hogy mindegyik szín valakinek valamilyen „paradicsomkert” és ezért kell elbukniuk.
Még ha ez a Huszti-változat kevésbé sikerült is lett volna, mint amennyire az adott keretek és filmgyártási szegényesség mellett lehetett, akkor is illene emlékezni rá! Még az interneten is csak oly kevés fanyalgás olvasható róla, hogy az világosan jelzi: a „bús feledékenység” sárga felhői az irigység ingoványaiból szálltak fel! Mert ha igazán rossznak találták volna, évekig csipkedik és piszkálják!
Érdemes volna egyes elképzeléseket visszájára fordítani: a főalakok minden színben más-más művész megformálásában lépjenek fel, tizenöt Ádám, s ugyanannyi Éva és Lucifer – természetesen csak egyetlen díszelőadáson! Igazi emlékjelet akkor adna a színház a Madách-albumba. Persze, egyetlen színháznak, legyen ez akármekkora, szinte megvalósíthatatlan lenne. Ám tízévenként, öt-hat színháznak nem! S ha filmre vennék, talán a sárga fellegek is eloszlanának?
