Mindenki filmszigete Budapesten

Török Ferenc: Senki szigete

Volt egyszer egy Filmszemle: 1965 óta volt a magyar filmek legfontosabb fóruma, seregszemléje, versenye. Minden februárban, közvetlenül a Berlinálé előtt rendezték meg, aztán 2012-ben ez a hagyomány – sok másik filmes hagyománnyal együtt – megszakadt. 2011-ben volt utoljára versenyszekció, a 2012-es szemle már deklaráltan „fapadosra” sikerült, alig volt látnivaló a programban, 2013-ra pedig teljesen leállt az átszerveződésben lévő magyarországi filmipar. Legalábbis látszólag: filmek nem voltak ugyan, a gyártás ugyanis az új pénzosztó rendszerrel, a Filmalappal újraindult, noha teljesen más paraméterek mentén, és 2014 elején kezdtek megjelenni az „új rendszer” filmjei.

Idén őszre kezdett belőlük összegyűlni annyi, hogy valamiféle rendezvényt tudjanak neki kanyarítani, így szinte a semmiből, füst alatt – kissé felemásan, némi kesernyés szájízt hagyva – szervezték meg október közepére az első Magyar Filmhetet, így végleg pontot téve a „filmes rendszerváltásra”. Nyugatra könnyen kommunikálható volt a dolog, hiszen angolul a Szemlét azelőtt is Hungarian Film Weeknek hívták, így elég sok ismerős külföldi újságírót is lehetett látni a mustrának helyet adó multiplexmozi előterében tengeni-lengeni. Az áhított (de csakazért sem tolongó) magyar közönség felé viszont egy teljesen új koncepciót akartak mutatni, így sebtében összeszedték, amit össze lehetett (rossznyelvek szerint nagyon rossz kellett legyen a kisjátékfilmed, hogy ne válogassák be), és a régi Szemlékhez hasonló módon egy hétig vetítették az újabb magyar filmeket (illetve nem is kellett annyira új legyen, hiszen például megnézhettük ismét az amúgy kitűnő, legalább kétéves A vizsgát).

Miközben a Filmhét nyilvánvalóan hasonlít a régi Filmszemlére, pár dologban azért alaposan eltérnek: egyelőre például nem volt versenyszekció. Állítólag majd februárban oszt ki díjakat egy teljesen új szakmai szervezet, az amerikai mintára szervezett Magyar Filmakadémia – majd meglátjuk. A másik furcsaság a Szemléhez képest, főleg a Filmhét állami hátterének tükrében, a vetítési kötelezettség hiánya. Így történhetett meg, hogy alig akadt igazi megnéznivaló újdonság a Filmhéten: a várva várt, Torontót megjárt Hajdu Szabolcs-féle Délibábot nem vetítették, de nem volt a régóta ígért Liza, a rókatündér sem, Miklauzic Bence befejezett Parkolója sem, sőt, még a hamarosan debütáló Swinget se lehetett megnézni Törőcsik Marival és Ónodi Eszterrel. A legjobb filmek közül a nagyszerű VAN valami furcsát lehetett látni Cine- és Filmtettfeszten, s azóta már megy is a mozikban, a Szabadesés meg az Utóélet pedig már lassan ki is fut a filmszínházakból – egyetlen abszolút premier maradt, amit igazán várni lehetett, az pedig a Török Ferenc-féle Senki szigete. Hál’istennek nagyrészt beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Török Ferenc az a rendező, akinek – pech­é­re vagy szerencséjére – annyira sikerült a debütfilmje, hogy bármennyire is próbálja túlszárnyalni, úgyis azzal azonosítják a mai napig. Talán nem véletlenül: sem az Overnight, sem az Isztambul nem hozta azt a „generációs” vagy „nemzedéki közérzetfilm”-miliőt, mint a Moszkva tér (vagy nyomokban a Szezon). Így aztán úgy döntött, hogy szakít eddigi hagyományaival és a magyar film szerzői(eskedő) attitűdjével, és másvalaki (Szekér András) forgatókönyvéből készít filmet. Rizikós feladatnak tűnhet egy ennyire párbeszéd- és jelenetorientált, drámai feszültséget nélkülöző, szétesésre hajlamos könyv megrendezése, de talán pont ez tett jót Töröknek: operatőrével (Szecsanov Martin) és dizáj­nereivel brillírozhatnak a látvány megteremtésében, alaposan feltölthetik elegáns soundtrackkel, s arra koncentrálhatnak, ami összetarthatná ezt a se füle-se farka történetet: a fílingre, a filmszerűségre.

Kicsit francia újhullámosnak is tűnhet az, ahogyan a forma győz a tartalom felett a Senki szigetében, s ahogy fiatal szereplői látszólag különösebb cél nélkül sodródnak Budapest utcáin. Juli (egyszerre ebben és a VAN valamiben is debütáló Jakab Juli) az esküvőjéről szökik meg menyasszonyi ruhában, egy vonaton cuccot cserél, és beáll a lehető legnőietlenebb munkakörbe: egy hatalmas irodaház ablakait mossa kívülről, kötélen egyensúlyozva. Összehaverkodik egy taxisofőr lánnyal (Bánfalvi Eszter), aki mintha egy Luc Besson-filmből pattant volna ki (lop, verekedik és a pisztollyal is tud bánni), hamarosan össze is költöznek egy turkálós ruhabálákkal telve is kongónak tűnő, színes raktárhelyiségbe. Őket egészíti ki egy szintén csellengő srác, a kosaras Zoli (Mohai Tamás), akivel egyfajta definiálatlan, tisztázatlan hipszter ménage à trois-t hoznak létre, udvarlásokkal tarkított különböző kalandkákba bonyolódnak, és természetesen elvágyódnak egy meseszerű szigetre – mint Monica Vitti a Vörös sivatagban.

A „cselekmény” a felnőni képtelen/nem akaró, felelősség elől menekülő főhősökhöz hasonlóan csapongó és szeszélyes, már egy hét múlva is nehéz lenne teljes egészében felidézni, de nem is akar a film fő szervezőelve maradni: a Senki szigete sztorija totálisan megadja magát a látványnak, a stílusnak, a lazaságnak. Sajnos, legnagyobb erénye egyben legnagyobb gyengéje is: a sehová sem tartó, katarzismentes történet időnként jogosan frusztrálhatja a nézőt – de hát a megcélzott generáció élete nem ilyen sehova sem tartó? Néha a mellékszálak sem annyira izgalmasak (Zoli kitérője az örökséggel és a beteges anya-lánya viszonnyal), s a kisebb szereplőknek sem mindig egyértelmű a funkciója (az utcán apróságokat áruló kisgyerek tűnik ilyennek, habár a film egyik legszebb jelenete hozzá kötődik), az egészet viszont megmenti Keresztes Tamás felbukkanása, aki a menyasszonyát kereső, erőszaktól sem visszariadó, flúgosan szimpatikus hajóskapitányként brillíroz az utóbbi évek legjobb magyar mellékszerepében. És a sok laza szál valamiképp mégis összebogzódik a végére – mint a filmekben.

A Senki szigetével Török végre megtörni látszik az „átkot”, miszerint ő a Moszkva tér rendezője udvarlásdramaturgiára alapuló, esetlegesen hömpölygő alkotása ugyanakkor új utat is mutathat a magát túlságosan komolyan vevő, spleenes kortárs magyar filmeseknek: nem kell műfajszajhának lenni ahhoz, hogy az ember kitörjön a búskomor szerzői skatulyából; nem kell butusnak lenni ahhoz, hogy színes és stílusos maradjon az ember; nem kell szégyellni azt, hogy végre a díszlet- és jelmeztervezők is kreatívak; nem kell feladni a filmszerűséget ahhoz, hogy megszólítsuk a fiatalokat; valamint igen, ezredszerre is bebizonyosodik: a casting minden.

Mondhatni már csak ezért a hibás gyöngyszemért is megérte a Filmhétre látogatni, de hazudnánk: elkelt volna még egy-két igazi, nagybetűs Film ahhoz, hogy megérje értük „újratölteni” a szemlés hagyományt. Meg aztán ideje lenne rájönni: a magyar filmek életciklusa nagyrészt már nem a moziban zajlik – az csak a kezdet. Valószínűleg a Senki szigete sem fog tarolni a plázákban, hanem apránként lesz belőle kultuszfilm (márpedig minden esélye megvan rá), mint elődjéből, a Moszkva térből.