.svg)
Igényesebb olvasók többnyire felszisszennek, mindahányszor olyasféle banális értékminősítéssel találkoznak, hogy „a világ legjobb” hegedűművésze, optikusa, falramászója stb. Ilyenkor rendszerint nem is a minősített kiválóság értékessége után ágaskodik a kérdőjel, inkább a mércét vagy éppenséggel a minősítőt magát illetheti kétség, hiszen az értékelés mechanizmusa óhatatlanul szakmán-kívüliséget is feltételez. „A világ legjobbsága” azoknál kerülhet egyáltalán szóba, akik kiállnak – sőt jelentkeznek – a megmérésre, akiknek tehát nem pusztán a szakmai perfekcionizmusa, művészete, szakmai hatékonysága vagy eredménye számít, hanem az önmenedzselés is legalább annyira. „A világ legjobb” művésze, tudósa stb. már egyféle prekanonizáció kegyeltje egyúttal, akinek kiválasztódása és kiválasztottsága nem pusztán önmagán és önnön teljesítményén múlik, hanem a sajtóján, a személyes wikipédia-szócikke terjedelmén, díjai számán, szakközleményei presztízsén, lájkolóinak táborán – és ki tudja, még hány más tényezőn – is.
Ezért zavart az elmúlt hetekben a Horváth Kornélt ért nagy megtiszteltetést vulgarizálócímekkel közreadó több cikk és poszt. Alkalmasint Horváth maga is egyetért avval, hogy bár a Dörnyei Gáborral alkotott tHUNder Duo ütőseként csakugyan a szakmai világ egyik legtekintélyesebb „címét” kapta meg a brit Rhythm Magazine jelölése, majd közönségszavazatai nyomán, ettől még ő nem a világ legjobb perkusszionistája, pusztán abból a meggondolásból, hogy ilyet nem lehet mondani.
Ez azonban mit sem von le az örömből és elismerésből, hogy a magyar zenei kultúra egyik emblematikus alkotó-előadója világhírnevében újabb konfirmációt nyert. Horváth Kornél eddig is interkontinentális tekintély volt, aki nemzetközi szakmai kapcsolatai és együttműködései mellett a magyar zene felminősítésében is egyre nagyobb részt vállalt. Aki az ütőhangszer-muzsikát korábban – akaratlanul bár – periférikusnak vagy pusztán kiegészítő-járulékos zenei megnyilvánulásnak érezte, Horváthot hallgatva nézetei felülvizsgálatára kényszerül. Mert ő képes meggyőzni hallgatóját arról, hogy idiofon vagy membranofon hangszereire tévén a kezét nemcsak páratlan technikai performativitása – másként: virtuozitása – elámító, de épp úgy képes hangszerein érzelmeket, gondolatokat, tartalmakat, talán még történeteket is megformálni. Bizonyítékul elég csak a youtube-on könnyen hozzáférhető, Alegre Corrêaval közösen adott Müpa-koncertre hivatkozni (amelyet a magam részéről szívből ajánlok e sorok olvasóinak). A konga, a bongo, a chekere, a gatham, a gatodrum, az udu vagy a hang (steeldrum) úgy szólal meg kezei között, hogy jóformán észre sem vesszük, mennyire szellemének-lelkének természetes meghosszabbításai ezek az instrumentumok. Ráadásul egyéni ütéstechnikájával követők egész raját indította útnak (játéka során nemcsak tenyere belső felülete aktív, hanem a külső kézfej és a körmök is, a játék elsősorban a ki- és visszafordításoktól lesz speciális, pergő, a hangszer másképpen szólal meg. 2008-ban épp egyedülálló stílusáért és technikájáért, de kimagasló magyarországi és nemzetközi sikereiért is megkapta a Kossuth-díjat).
Vélhetőleg sokan emlékszünk még a Trio Stendhalra, amelyet Horváth a gitárművész Snétberger Ferenccel és a szaxofonista Dés Lászlóval alapított 1987-ben, s amelyről ha azt mondanók: dzsesszegyüttes, banálisan keveset állítanánk, minthogy együttzenélésükre messzemenően ráillett a kamarazenélés nemesen klasszikus fogalma is. De feltétlenül említést kíván neve mellett a László Attila Band, az ESP Group, a Mirrorworld Quartet, a Black Sea Trio vagy a Percussion Project, sokszor zenélt együtt Szakcsi Lakatos Bélával, Lukács Miklóssal, Lantos Zoltánnal vagy a már említett Alegre Corrêával. A legrangosabb európai, amerikai, indiai fesztiválok és klubok meghívottjaként Tommy Campbellel, Randy Breckerrel, Carlo Rizzóval, Stoyan Yankulovval, Stanley Jordannel, Enver Izmailovval, Al Di Meolával zenélt együtt.
Az Egyesült Államokban egyre gyakrabban igényelt tHUNder (Horváth Kornél és Dörnyei Gábor) felállása erősen behatárolja, milyen rétegekhez jut el zenéjük. „Kevés ütőhangszer-dob duó van a világban – mondta ezzel kapcsolatban Horváth –, és amelyik ismertté vált, abból még kevesebb, mi azonban tíz éve csináljuk, és úgy tűnik, a nemzetközi szakma is észrevett minket. (...) Tulajdonképpen mindenkiben, aki színpadra áll, van egy óriási adag exhibicionizmus. Nekünk a visszajelzés jelenti az egyik legfontosabb inspirációt. Egyrészt a közönség részéről: amikor élőben játsszunk, mindig érzem az oda-vissza közlekedő energiát, ami a zenész és a közönség között kialakul. Ez nagyon fontos dolog. Ugyanakkor pedig az ilyen szakmai sikerek olyan mozgatórugót jelentenek, amik óriási lendületet adnak a folytatáshoz, ezáltal úgy érezzük, helyes úton járunk.”
