.svg)
Cerebrális nimfománia
– Mi indított arra, hogy prózát írj? Mit csináltál előtte?
– Nem sok mindent csináltam azelőtt, csak úgy voltam. Középiskolás koromban basszusgitároztam, majd felkerültem Kolozsvárra, egyetemre jártam, ilyesmik. Aztán szakot váltottam, pszichológushallgatóból újságíró lettem. Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy talán többet is csinálhatnék, mint a tudósításírás. Megtörtént dolgokat papírra vinni – én akkoriban legalábbis úgy gondoltam – sokkal egyszerűbb, mint kitalálni valamit. S mivel fogalmazni valamennyire tudtam, meg a Bretter-körökön megtetszett ez az egész írósdi, úgy döntöttem, megpróbálom én is.
– Honnan veszed a történeteidet, Laci?
– Igazából mások történetei inspirálnak. Sokaknak túlságosan kíváncsinak tűnhetek, mert mindenről kérdezek, talán olyan dolgokról is, amikről nem kéne. Mondhatni, koldulom a történeteket, a mai napig nagyon szeretem, ha mesélnek nekem. Király Farkas barátom cerebrális nimfomániának nevezte ezt a „kórtünetet”, miután egy kétszer egyórás autóúton egy percig se hagytam, hogy némán figyelje az utat, ehelyett egymás után sajtoltam ki belőle a jobbnál jobb sztorikat. Szóval a legfontosabb szerintem egy írónak az, hogy ne csak tudja beszéltetni az embereket, de szeresse is a történeteiket. Másképp lehetetlen felfejteni a különböző lélektani rétegeket. A kész történetek mellett ugyanakkor minden inspirál, amit az utcán látok: elég, ha valami picit elindítja a gondolataimat, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem.
– Szerinted segíthet az irodalom az olyan nagy dolgok megértésében, mint a halál vagy a születés?
– Szerintem semmi sincs a világon, ami a halál megértésében segíthetne, hisz minden koncepció személyre szabott. Ez egy olyan dolog, amit mindenki saját maga rendez le a képzeletében. Össze lehet olvasni róla akármit, a végeredmény úgyis teljesen személyes lesz. És ez alatt a személyesség alatt kérdésfelvetést értek, mert a halál kapcsán szerintem igazából nincsenek válaszok. És ettől olyan ijesztő: a sok kérdőjeltől. A születés kérdésköre egyszerűbb, mert bármiről is legyen szó, a végeredményt van időnk tanulmányozni, megérteni. A halálban nincs idő a halálról gondolkodni.
– Kik a kedvenceid, kiktől tanultál a legtöbbet?
– Klasszikusok közül Hemingway, Zola, Cortázar, Ottlik stb. Kortársak közül Tar Sándor, Bartis Attila. A legtöbbet viszont Gáll Attilától tanultam, az első könyvem szerkesztőjétől. Nagyon sokat faragott a szövegeimen, mintha érezte volna, hogy mit szeretnék összehozni. Rendkívül sokat „tisztultam” neki köszönhetően. Habár nem ment egyből, úgy érzem, két novelláskötet után végre megtaláltam a hangom. A regényemben már ez szólal meg. Nem tudom, mennyire fekszik majd másoknak, de A tanú bölcsességére támaszkodva a lényeg az, hogy legalább az enyém, saját fejlesztés.
– Mikkel foglalkozol mostanában? Mit várhatunk még tőled?
– Mostanában pihenek, nem csinálok semmi különöset. Nagyjából befejeztem az Élest, a regényemet. Most már csak aprómunka van hátra, amit Darvasi Ferivel, a kötet szerkesztőjével fogunk elvégezni. A könyv, ha minden jól megy, a következő Könyvhétre jelenik meg a Magvetőnél, és remélhetőleg elindul a saját útján. Újabb terveim egyelőre nincsenek, legalábbis szakmai téren. Élni kell és élvezni.
– Mesélj egy történetet magadról. Nem muszáj igaz legyen...
– A fikció mellett sok saját sztorim is benne van az Élesben, úgyhogy ezeket most nem lőném le. Jelenleg egy egész jó történetben élek, de inkább önző leszek, és megtartom magamnak a részleteket.
[Horváth Előd Benjámin Kudarcból lett katarzis című villámkritikája Potozky László novelláiról itt olvasható.]
