.svg)
Jószándék és hiba
– Mennyire fontos az irodalomban az irodalmin kívüli világ?
– Szimbiotikusan. Másképpen irodalmi Kaspar Hauserek leszünk, akiket túlélés hajt, ösztönök segítenek, de nem értünk semmit abból, ami körülöttünk történik, és a makogásunkat sem érti senki. Tanulni kell: a téli fáktól kezdve a szalonokbeli vergődésig.
– Milyen történeteket mondanak el a látvány, a mozgás apró részletei?
– Olyanokat, amelyekre fogékonyak vagyunk. Ha nem vagyunk fogékonyak, észre sem vesszük, hogy beszélnek. Az a szép, hogy egy nagy történet is, egy konkrét üzenet is mindenkinek mást mond, azt, ami segíti az őt foglalkoztató kérdések megválaszolásában vagy legalábbis megfogalmazásában.
– Lehet olyan bensőséges viszonyunk egy adott tárggyal, mint egy másik személlyel?
– Ha valaki képes a bensőségesség érzésére, akkor miért ne érezhetné ezt bármivel kapcsolatban? Minden érzésünk bennünket minősít, nem annyira a másikat. De ahhoz a tárgyhoz, helyhez, zenéhez ugyanúgy kötődhetünk, mint ahhoz, aki ezeken rajta hagyta a nyomát, ránkhagyományozta őket, akár szándéktalanul. Az is lehet, hogy ha elérünk egy szintet a bensőségesség megélésében, nem is kell a személyről tudnunk ahhoz, hogy kikoptatott székére ülve meghittséget érezzünk.
– Mivel foglalkozol mostanában?
– Készülök a hét szűk esztendőre. Tankolok. Remélem, hogy sosem jön el, mert nem fogom kiérdemelni. Persze, az ember mindig hibás kicsit (és ezt nem Közönnyel mondom). De az emiatt érzett otthonos lelkiismeret-furdalást is jó lenne már ledolgozni vagy legalább kiérdemelni (J.A.: „mért nincs bűnöm, ha van”).
– Mondj el egy történetet magadról – nem muszáj igaznak lennie.
– Miért ne lehetne igaz? Hazudni akkor szoktam, ha az igazság nem elég hihető. Első emlékezetes karácsonyomon kaptam ajándékba egy állatkertet. Kis, antropomorfizált gumiállatokból állt, mindegyikből kettő volt, csak egynek nem volt párja közülük. Akkor lett a kedvencem a vakond, és maradt az sokáig, az első angol rigmus is, amit a hozzánk járó skót lányok, Angela és Angela tanítottak nekem, róla szólt („I am a mole and I live in a hole.”). Ennek a vakondnak, tetejébe annak, hogy magányos volt, egyik lába hajszálnyival rövidebb volt a másiknál, kezeit ökölbe szorította, mint Rimbaud, de apró, fekete gombszeme – amely a szabvány ellenére mindegyik állatnál más hatást keltett (úgy láttam, nem csak a jellemük, de még az intelligenciahányadosuk is kiolvasható a tekintetükből) – olyan élénkségről, odaadásról, kíváncsiságról, értelmességről, szelídségről, bátorságról tanúskodott, hogy nem választhattam mást kiváltságosként, csak őt. Vakond Bicit, mert bicegése miatt ezt a nevet ragasztotta rá keresztanyja, nagyapám nővére, mindenüvé magammal vittem. Jól szeretni azóta sem tanultam meg, de már látom az összefüggést jószándék és hiba között. Vakond Bicit nem lett volna szabad mindenhová magammal vinnem, mert így vesztettem el: gyerekkorom gyakori családi autózásai során sokat hánytam, és egy útszéli árkot magunk mögött hagyva észleltem csak a hiányt, amely egyre elviselhetetlenebbé vált bennem, körülöttem, ennek azonban semmi köze nem volt a fizikai kiüresedés érzetéhez – mellőlem hiányzott valaki. Hiába próbáltunk meg ugyanoda visszamenni, hogy megkeressük az út szélén, ahová letehettem, soha nem láthattam viszont. Azóta már biztosan a Sánta Angyalok utcájában purpárlézik Habos Nyuszival, akit nem sokkal később loptak el a feltört kocsinkból – talán nem véletlenül: hiszen ő volt a következő, akihez gyerekszívemet hozzáláncoltam.
[Horváth Előd Benjámin A figyelem körei című villámkritikája Láng Orsolya verseiről itt olvasható.]
