Egy szinte egyedi duplikátum

A kanadai Denis Villeneuve neve csak mostanában kezd ismerős lenni errefelé, pedig első igazán nagy sikere, a 2010-es Felperzselt föld (Incendies) előtt is készített filmeket, szinte húsz éve van már a pályán. Említett filmje egy pár évvel ezelőtti TIFF-en robbant nálunk először (hogy a címre reflektáljunk), azóta már az imdb.com 250 legjobb filmje közé is bekerült. Nem mintha ez bármit is jelentene egy alkotás minőségére vonatkozóan, viszont elég nagy teljesítmény egy kortárs, nem amerikai, francia és arab nyelven beszélő függetlenfilmtől, egy olyan közegben, ahol szinte csak klasszikusokkal és agyonpíározott blockbusterekkel kell megküzdenie. Ráadásul témája is kényes, a közel-keleti agressziók utóéletét követi nyomon egy archetipikus, ödipális történetben.

Pár évvel később már Hollywood kapujában kopogtatva találjuk a rendezőt a Fogságban (Prisoners) című thrillerrel: olyan amerikai sztárokat irányít benne, mint Hugh Jackman vagy Jake Gyllenhaal, a rendezés szintén precíz és mesteri tempójú, a történet pedig ismét a családi kötelékek erősségéről (is) szól, Villeneuve pedig megint meghódított kritikust, közönséget egyaránt. Ráadásul úgy, hogy kitört az ördöginek tűnő „szerzői filmes” kalitkából: filmjei forgatókönyvét nem feltétlenül ő írja, csak jó érzékkel választ témát. S úgy tűnik, nem hiába döngetett kaput-falat: Sicario című következő, újfent hollywoodi filmjét máris forgatja, jövőre lehet megnézni.

Addig is itt van az Ellenség (Enemy) című talányos munka, amit még a Prisoners előtt forgatott le, José Saramago portugál író Az embermás című regényét adaptálva kanadai helyszínre. Az Incendies és a Prisoners sikere miatt azt hihetnénk, hogy a forgalmazók kapva kapnak, hogy egy újabb Villeneuve-filmet hozzanak az európai mozikba, de ez valamiért akadozva történik, nálunk például csak az idei TIFF alatt lehetett látni. A filmet végignézve azonban egyből érezzük, hogy miért: a nézőfrusztráló filmek közé tartozik, olyan, amely több kérdést vet fel, mint amennyi megnyugtató választ ad, ráadásul kevés szereplős kamaradráma, így cselekménye is lassan (de meggyőzően) hömpölyög. Adam Bell (Gyllenhaal) egy magányos történelemtanár, akinek élete az egyetem és az időnként felbukkanó, majd lelépő szőke barátnő (Mélanie Laurent) között oszlik meg. Egyik kollégája javaslatára megnéz egy filmet, amelyben egy statiszta kísértetiesen hasonlít rá. Felkutatja a színészt, elmegy a munkahelyére, majd a lakásához, fel is hívja, de egyelőre csak annak felesége (Sarah Gadon) veszi fel a kagylót. Később sikerül kapcsolatba lépnie a színésszel, Anthony Claire-rel (szintén Gyllenhaal), s megbeszélnek egy találkát. Kiderül, hogy teljesen azonos másolatai egymásnak – a személyiséget leszámítva. Az impulzív, rámenős, néha gyerekes, nem teljesen becsületesnek tűnő színészt már nem csak a kíváncsiság hajtja, amikor egyfajta replikaként maga is ellátogat a csendes, visszahúzódó, jóindulatú tanárhoz: megkívánja (felebarátja? klónja?) nőjét, és elhatározza, hogy él is a lehetőséggel.

A sztori úgy beszél az identitásról, hogy identikus emberekről szól: az eredeti Saramago-mű inkább a klónok problematikáját járta körül, az adaptáció viszont inkább egyfajta skizofrénia-történet. A baj az, hogy ez a doppelgänger-tematika olyasmi, amibe sokan belevágtak már az irodalom-, színház- és filmtörténetben, ráadásul jellege miatt az effajta történeteknek limitált számú végkifejlete lehet, így aztán elég nehéz igazán nagy meglepetéseket okozni velük. Ilyenkor sokkal inkább a megvalósítás finom nüanszaira megy ki a játék, a rendezés ritmusára, a színészi játékra, illetve a feszültségkeltés módozataira. Villeneuve éppen ezért nagyon keveset magyaráz meg a sztoriból, a nézőt jórészt kétségek között hagyja. (A kritikust pedig még inkább, hiszen szinte lehetetlen erről a filmről úgy beszélni, hogy ne interpretáljuk, ami viszont elvesz egyrészt a film majdani élvezetéből, másrészt a film utóéletének élvezetéből. Mert ezt a filmet igazából utána lehet élvezni: amikor megpróbáljuk kiköbözni a mellettünk ülővel, hogy pontosan mit is láttunk, amikor összekapunk azon, hogy akkor most édestestvérek, klónok, vagy csak őrült a főszereplő.) Az eredeti, egész regényre való sztorit alaposan leegyszerűsíti, kulcsfontosságú apróságokat hagy ki (miszerint a két szereplő egy félóra eltéréssel született), viszont beemel teljesen eredeti és meghökkentő elemeket is, mint például a pókokat és a hozzájuk kapcsolódó vizuális elemeket, vagy a prológusban látható, Tágra zárt szemekre emlékeztető „erotikus műsort”. Ettől aztán az amúgy is hitchkocki módon bemutatott kafkai alapsztori kap még egy lynchi színezetet is.

Nem feltétlenül eredeti történet tehát az Enemy (ha nyitott és csavaros is), s nem is a sztorija miatt fogjuk szeretni a filmet, hanem Villeneuve ráérős, de nagyon erős mesélőkedve és -tehetsége miatt. Úgy épít feszültséget, hogy a szereplők mellett a környezetre is tud koncentrálni: a felhőkarcolókkal tűzelt Toronto egy fojtogató, szürke, szinte disztópikus város lesz, ahol már-már logikusnak tűnik, hogy egy óriás tarantula vonszolja lomha potrohát az égen; a film vizualitása a sárgás színek ellenére is hideg és minden pillanatában vészjósló, s a kevés párbeszéd minden egyes szava fontos, ami kellemes meglepetés a mai, előszeretettel túlfecsegett függetlenfilmes közegben. A rendező ráadásul az annyira gyűlölt CGI-vel is mesterien bánik: a számítógéppel utólag generált képelemeket csak ritkán, de akkor fajsúlyosan használja, s nem hagyja őket eluralkodni a filmen.
Az Enemy ügyesen ellensúlyozza az alapanyag ismerősségét a rendezés kigondoltságával és precizitásával – nem lesz a rendező legjobb filmje, de tehetségének egyfajta kirakatdarabjává válhat. Denis Villeneuve neve alig néhány filmmel egy olyan markáns rendezői hozzáállás és kézjegy garanciája lett, ami egyre ritkább a mai auteur-ök és jellegtelen hollywoodi bérdirektorok közt polarizált világban. Egy olyan név, akinek fimjeit innentől kezdve izgalommal lehet – és illik – várni.

Enemy (Ellenség), színes kanadai-spanyol film, 90 perc, 2013. Rendező: Denis Villeneuve. Író: José Saramago. Forgatókönyvíró: Javier Gullón. Operatőr: Nicolas Bolduc. Vágó: Matthew Hannam. Zeneszerző: Danny Bensi, Nicolas Bolduc. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Mélanie Laurent, Sarah Gadon, Isabella Rosselini.