Jambustalan emlékeim

„Éld át újra ezt a napot”, mondja a telefonom, miközben kidobja a tavaly ilyenkor Jordániában készült fotókat. Nem túl költői megfogalmazás, márpedig a jordániai sivatagban, a Rum vádiban vagy a Petrában készített fényképek nézegetéséhez, így, négy fal közé zárva, elkelne néhány, ennél poétikusabb mondat is. De a mai telefonok a gépiesített költészettanhoz nem sokat értenek. Mennyivel szebb lenne, ha a telefonunk mondjuk a Kiberiáda Elektrubadúrjához hasonlóan verslábakba szedve idézné fel emlékeinket. Igaz, nehéz lenne felülmúlni Elektrubadúr kiberotikus versét, tudják, azt, ahol öt sorban kell szerelemről, árulásról, halálról beszélni, érintve a négerkérdést és a nimfomániát, a bonyolult női lélek meghasonlását a feudális viszonyok közepette, mindezt alliterálva és rímelve. A verset, Murányi Beatrix zseniális fordításában, nem lehet elfelejteni:
„Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében.Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!”
Nyolc hete ülünk a négy fal között, nem csoda hát, ha már a telefonnal is kötekedem. Mentségemre szolgál, már maga Elektrubadúr is kifogásolta, mért nem beszélnek a programozók a géppel jambusokban. Ha másra nem is jók, hát ahogy József Attila írta, kapaszkodni: „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom”.
Nekünk azonban csak Siri jutott, a maga lényegtelen információival, szikár, unalmas nyelvével. Meg a fotók sokasága, melyekbe pillanatnyi boldogságunkat igyekeztünk rögzíteni. Emlékeink mennyisége telefonunk/internetes tárolófiókjaink kapacitásával egyenlő. Ha több emlékre vágyunk, fizetnünk kell. Átélem hát azt a napot, időm, mint tenger. Néhány percre az ötven négyzetmétert a sivatag marsbéli tágasságára cserélem, az ott „hallott” síron túli csendre, amelyet addig és azóta sem tapasztaltam. Az elmúlt nyolc hétben a csend szabadságunk fokmérője. Befele menekülünk, a kifele vezető utak zárva. A nagylányom a könyveken keresztül lógott meg ebből a világból s előlünk is, mi meg... jambustalan emlékeinkbe: pár pillanatig a forró homokdűnékbe, a hideg, csillagos éjszakába.
Naplót kellene írni, gondoltam a minap Láng Orsi jegyzetét olvasva. Minden nap egyforma. Vagy inkább fotókat készíteni, mert mi lesz, ha jövőre nem tudom újra átélni ezt a napot? Nem lesz, ami emlékeztessen a lelassult időre, a csend hiányára, bezártságunk fokozataira. Lefotózom hát az ablakunk előtt virágzó szilvafát. A tavasz első, hamisítatlan, hófehér tündöklését, idén csak az ablakból nézve, távolságot tartva. Készítek egy képet a kisbácsi naplementéről is. Nem épp a holt-tengeri vagy a sivatagi élmény, igaz, de legalább jelzi, hogy lassan este lesz. Csend. Már csak jambusok kellenek, lefotózom hát egyik kedvenc versem. Kapaszkodom.
Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagokS hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.
Pedig eltűnik majd belőle a szem (s véle a látomás),Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.
Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok,Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.
(Székely János: Hiánytalan)