„De legalább nem ismert fel az a bizonyos Jakab” – Varga László Edgár a 28. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

„a madarak ugyanúgy csiripeltek a fákon, az ősz pedig ugyanazokkal a félreérthetetlen jelekkel közeledett”

November 20-án, egy ködös kolozsvári estén, a Bréda-körön megállt az idő. Iepuraș Bélának nem nőttek tovább a fogai, Venus Ulrache és Szonja Serpekova rókát láttak az ablakaikban, az ajtók elé letett cipősdobozokban illatos hajfürtök, illetve egy kakas levágott feje hevert. A mikrofonok is furcsán működtek aznap, a hallgatóság egy homályos, magára hagyatott kelet-európai világ útvesztőjében barangolt.

Az est meghívottja Varga László Edgár, a Főtér szerkesztője, aki két verseskötet sikeres megjelentetése után ezúttal egy novellafüzéren dolgozik, a készülő anyagból hozott rövid, könnyen olvasható szövegeket. Az est két moderátora Nagy Zalán és Péter Blanka, vitaindítóval pedig Horváth Benji (előre!) készült. Az estet Blanka nyitja meg köszöntőjével, a játékszabályok ismertetésével, egyúttal bejelentve, hogy a legjobb hozzászólásért járó díj az E-MIL jóvoltából ezúttal Király László Bóják című kötete lesz.

‍

‍

A felolvasás kezdetével a résztvevők némán figyelnek, néha felnevetnek a fordulatok hallatán, Iepuraș Béla, Törülköző és Szonja Serpekova című szövegek kerülnek első körben felolvasásra, majd Horváth Benji vitaindítója hangzik el, melyben felhívja a figyelmet a novellák különleges idő- és térszerkezetére, a beszédes nevekre, melyek Bodor Ádám műveinek világát idézik meg; egy kelet-európai, magyar és román határvidékre lövi be az események helyszínét. Benji Gabriel García Márquez szövegeinek hangulatával, elveszett hőseivel is összeegyeztethetőnek találja Edgár szövegeit, illetve Wes Anderson filmjeinek sajátosságát említi még a szövegekkel kapcsolatban: „vörös rókák az ablakban”. Edgár szövegeiben a magunkra hagyatottság, a titkok, a bizonytalanság, a rejtélyesség körvonalazódik. Hova vezetnek a novellák? Egyáltalán fontos-e az a bizonyos hová? Mit mutatnak meg magunkról? – ezen dilemmákat veti fel Benji vitaindítója során, hozzátéve: „annyi talán elmondható, hogy Macondo és a Sinistra is valahol a közelben lehet”. Mindezek után Edgár a Nagy Medve és A bizonyos Jakab című szövegeket olvassa fel, készülve a hozzászólások némasági fogadalomban tett meghallgatására.

A szünet után Zalán megnyitja a hozzászólások körét, elsőként Sánta Miriám töri meg a csendet, a részletek és fordulatok finomítására hívja fel a figyelmet, a felolvasás közbeni automatikus szóbeli javítások tanulságosságát is kiemeli. Váradi Nagy Pál folytatja a beszélgetést saját észrevételeivel, problematikusnak tartja ugyanis a túlzott hasonlóságot és erős párhuzamokat Bodor Ádám szövegeivel, egyedibb megoldásokra buzdítja Edgárt. Fall Sándor a szövegekben érzékelhető „sötét fenyegetésre”, „láthatatlan borzalomra”, a szolipszista horror elemeire, az éjszaka misztikumára világít rá; a S.T.A.L.K.E.R. könyvsorozatot/videójátékot, illetve a Smallville sorozatot hozza fel a szövegek világának analógiájára.

‍

‍

Szántai János Edgár mondatíró tehetségét, a novellák mondataiban érzékelhető „ottliki egyensúlyt” emeli ki, a bodoros stílust és történeteket nem találja kifogásolhatónak. Egyed Emese egy potenciális „pszeudo-Bodor Ádám” stílust ajánl a szerző figyelmébe, ám még mindig problematikusnak bizonyulhatnak a hasonlóságok. Gál Hunor visszahúzza a hallgatóságot Bodortól ismét Edgár felé, működőképes, élvezhető és kifogásolhatatlan szövegekként beszél az elhangzott írásokról. Végezetül Nánia Hanna egy kis számmisztikával gyönyörködteti a résztvevőket, ezzel sikeresen elnyerve Edgár elismerését és a legjobb hozzászólásért járó díjat.

‍

‍

A szerző reflektál az elhangzottakra, megköszöni a javaslatokat, fontolóra veszi a látványosabb eltávolodást Bodor Ádám szövegeitől. Edgár elárulja, hogy a novellafüzérből szándékosan a legrövidebb szövegeket választotta, melyek egymással csupán csak véletlenszerűen függenek össze, az azonos névvel ellátott szereplők nagyon is különbözhetnek egymástól a szövegekben betöltött szerepük révén. A novellák mögött rejlő „láthatatlan borzalommal” kapcsolatban pedig annyit mond, hogy „mindannyiunkban van egyfajta fenyegetés önmagunk felé”.

A szerzőt hatalmas taps búcsúztatja, a kiürült poharak egyedül maradnak az asztalon, a fogasról lekerülnek a kabátok... és sosem tudhatjuk meg, hogy ki volt az a bizonyos Jakab.

‍

‍