Címzene

Esterházy Péter. A kép forrása: www.nlcafe.hu

„Réges-régen,” még a (mi kicsinyke) gazdasági válságunkon innen (vagy már túl? hogy is van ez?), egy „nagy magyar írónk” a következőket mondta a román tengerparti szélben (úgy képzelem, lobogott dús, őszes, göndör haja) Joszif Brodszkij szavaival: „A nyelv, és úgy gondolom, az irodalom is, ősibb, szükségszerűbb és tartósabb a társadalmi szervezet bármely formájánál.”
„Országaink változóban.” Mondta még, ugyanott. Elteltek azóta a kétezer-tízes évek. Elteltek, ahogy jöttek, de inkább: kinek így, kinek úgy, veni, vidi, veni, vidi... Milyen távolinak tűnik mindez már. Erre gondolok, sokat, meg arra is, hogy mit szólna ő, vajon, mindehhez. Persze nem szól semmit, amit szólni lehetett, meg is szólta. Vagy nem, de akkor ennyiben maradtunk. Ez van. Itt vagyunk magunknak. Jól nézünk ki vagy rosszul.
(Hülyeség. Most is szól. A napokban többször is megszólított. Tőle se lehet szabadulni.)
Nem tudom, hova akarok kilyukadni, honnan is tudnám. Szomorú, de mégsem az. Mint az idő, a farkas és a kutya között, de akkor Haneke jut eszembe, és meg is fordítom: a kutya és a farkas között. (A napokban mesélt nekem valaki egy képzőművészről, aki utoljára ezt a filmet nézte meg, és másnap, amikor rátaláltak, a zsebében a mozijeggyel...) Haneke a Völuspát idézi meg a címben, amely a világ teremtését és végét mondja el. Szépen, stílusosan átugorva a közepét. Oszcillálva (tangózva, szájában rózsászállal) farkas és farkas között. Uram, kegyelmezz, szomjan halok a forrás vize mellett.
És akkor itt vannak („hát megjöttek!”), egy bekezdésben, Esterházy a Hrabal könyvében, ahogy Cvetajevát megidézve mond valamit az időről, Haneke folytatja, amint a jósnő Ódinhhoz intézett szavait idézi a farkasokról, miközben Szörtsey Gábor nézi a moziban, ahogy a Ragnaroktól besötétül az ég, és Kendrick Lamar Comptonban a szenteltvízhez hívja a népet, Villon, Szabó Lőrinc, poszt-poszt-meta-metamodern satöbbi, és ennek a mondatnak se eleje, se vége. Mégse lett jobb. Rosszabb sem, igaz. Vagy igen? Nem tudom, de az ember mindenképp hibás egy kicsit.
Egyszerűbb mondatokat szerettem volna írni. Esterházy mindjárt 70. Zöld ág virít. Ne csüggedj, lelkem. Most kezdődik minden. Ég az erdő. Szabad a piac. A víz az úr. Királyságomat egy kicsivel többért. Szent a korona. Pór és mutáció. Imhol vagyunk. Bizonyos csak a halál. Megfordul minden - nem, úgy marad.
Brodszkijról van az az anekdota, hogy megkérdi a bíró: - Na és honnan veszi maga a verseit? Brodszkij kertelés nélkül válaszol:
- Istentől.
Megfagy a levegő, csak a párttitkár (egy párttitkár) fontoskodó szisszenését hallani, vagy azt sem. Botrány. Stáblista, zene. Na jó, még nem. Hátra van még nagyon sok minden. Úgy is mondhatnánk: de ügyesek vagyunk, hogy ide eljutottunk, akkor most jöhet is a neheze. Mert a nyelv többet tud mindannyiunknál.
Arról nem is beszélve, hogy visszatérjünk a Hrabal könyvéhez, és a fals szaxofonhanghoz: a szeretetről is valakinek gondoskodnia kell majd.
Mert, ugye, amellett, hogy magunknak, egymásnak is itt vagyunk. Én, én, én - az a többiek.
Mert ez még csak a címzene. Hogy erőt merítsünk. És még egy dolog: „Mindez akkor sem fölösleges, ha később fölöslegesnek bizonyul.”