.svg)
Egy olasz garabonciás, aki a magyar könyvei között él
– Mint egy garabonciás, úgy vonulsz végig most épp Kolozsvárott, Csíkszeredába, konferenciára menet. Igen érdekesnek találom azt a módot, ahogyan az irodalmat tanítod, nemcsak az egyetemen, hanem mindenhol, amerre jársz, ahogy felhívod a figyelmet az irodalomra, ahogy eltűnődsz egy-egy szerző életén, sorsán. Úgy tudom, a legfrissebb szenvedélyed Dsida Jenő. Miért éppen Dsida, mi fogott meg benne?
– Dsida Jenőnek a nevét sem ismertem tizenöt évvel ezelőtt. Fő kutatási területem a régi magyar irodalom, s csak nemrég, az utóbbi tíz évben kezdtem foglalkozni a modern magyar irodalommal is. Azon belül is főleg az erdélyi magyar irodalom érdekel. S ezzel, azt hiszem, be is fejezem a földi kalandomat. Annak idején a garabonciás alakjával foglalkoztam, ennek a mitikus alaknak a története érdekelt a magyar irodalomban. Kutatásaim közben elkerülhetetlen volt a Dsida-költészettel való találkozásom, hiszen a garabonciás alakja két Dsida-versben is felbukkan.
– Melyik ez a két vers?
– Az egyik az Arany és kék szavakkal, a másik, amely kevésbé híres, sőt egyáltalán nem szokás megemlíteni, A gyengék imája. Én indiszkrét ember vagyok, mindig is érdekeltek a költői titkok, az összefüggések, s ráadásul türelmetlen is, ha valami érdekel, azonnal akarom tudni a választ, telefont ragadok, levelet írok. Ezért sajnálom, hogy Dsidát kutatva Olaszországban élek, pedig itt, Erdélyben kellene lennem. Hiányzik a magyar közösség Monte Cassinóból, ahol lakom. Mert a könyvek nem mindig válaszolnak. Szóval elkezdtem Dsida-köteteket lapozgatni, s nagyon érdekesnek találtam a verseit, beleszerettem Dsida költészetébe. Ennyi. Aztán ahogy egyre jobban elmélyültem a Dsida-versek olvasgatásában, egyre nagyobb lett a költészete iránti érdeklődésem, s most, az utolsó években ő a legfontosabb számomra. Még mindig foglalkozom a régi magyar irodalommal is, de az „igazi” most már Dsida Jenő. Szerencsére mára kialakult valamiféle Dsida-kultusz Erdélyben és Magyarországon is, bár amikor magyar Erasmus-ösztöndíjas diákok érkeznek Nápolyba, nem mindenikük ismeri a nevét. Ennek is megvannak persze az okai, a szocialista Magyarországon Dsida nem lehetett divatos költő.
– Orczy Lőrinc azt írja, hogy „ma még a halottakkal sem beszélgettem”, azaz nem olvasott aznap. Ezek szerint te sem csak a halottakkal szeretsz beszélgetni. Talán tudsz róla, Kolozsváron Dsida síremléke afféle csöndes lázadásnak volt a helye a hetvenes években. Kimenni a temetőbe s ott ácsorogni, beszélgetni a síremléke előtt, szimbolikus jelentőségű volt. Magáról a költőről itt is elég keveset beszéltek, Láng Gusztáv írt róla monográfiát, s gyönyörű előadásokat is tartott róla az egyetemen. Kolozsvár nemcsak számodra szimbolikus város, hanem számunkra is, hiszen én még láttam azt a kanyart, amiről a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című vers szólt. Van egy világ, amelyben vannak olyan városok, ligetek, ahol művészeteket szerető emberek találkoznak és beszélgetnek...
– Dsida költészetén belül s a most készülő kötetemben főként ezzel a két verssel foglalkozom. A kutatásaim során olyan üsszefüggésekre derült fény, amelyek szükségessé tették, hogy ehhez a két vershez kommentárt fűzzek. De olyan hosszú lett a kommentár, hogy külön-külön helyet fognak kapni a könyvben. Ezekből kiderül, hogy szerintem Dsida Jenő költészete erős kapcsolatban van a magyarországi kortárs költészettel. De ez nem titok, tavaly volt egy Dsida-konferencia Miskolcon, Mózes Huba szervezte, s ott bemutattam észrevételeimet: Dsida költészetében főként a paronomáziát s egyéb retorikai alakzatokat vizsgáltam, ugyanakkor fontosnak tűnt a gyöngy és a göröngy szavak ellentéte is. Azért szép és azért szeretem ezt a kutatást, mert hatalmas szöveghálót fed fel, mindenütt megtalálható a magyar irodalomban, Vörösmartytól kezdve Márai Sándorig.
– Hogy lehet lefordítani olaszra azt, hogy gyöngy és göröngy?
– Az első, az könnyű, la perla, a göröngyöt viszont nehéz lefordítani, mert olaszul nem lehet egy szóval mondani: la zolla di terra, így nem lehet játszani a címmel sem. Párhuzamosan egyébként két Dsida-kötet is készül, bár elég lassan, mivel óvatos vagyok, nagyon nagy a tudatlanságom, főleg az erdélyi magyar irodalom terén. Ahhoz, hogy be tudjam mutatni az olaszoknak Dsidát, szükégem volt egy mankóra, afféle hasznos megoldásra, amelynek alapján be lehet mutatni Dsida költészetét. Mert hogy lehet bemutatni a Psalmus Hungaricust? Hát Bánffy Miklóson keresztül, Kuncz Aladár segítségével, felvillantani, hogy az a vers nem olyan botrányos dolog, s hogy le lehet Olaszországban is nyelni a vers tartalmát. Szegény Dsida olyan beteg volt a vers írásakor, hogy azt feltételezni: puskával ment volna vallatni, nevetséges. Más tennivalóm tehát nincs, ismerem az egész Dsida-szakirodalmat, vele alszom, vele ébredek, és készítek Stauder Máriával egy Dsida-bibliográfiát is. De ez nem hagyományos bibliográfia lesz, hanem a kutatásaim eredménye, amely nélkül nem tudtam volna haladni. Ebben szerepel minden szakirodalmi hely, ahol idézik Dsida verseit. Az egyes verseknél fel lesz tüntetve, az adott versről ki mit mondott. Itt van a pendrive-omon, itt hordom Dsidát magammal.
– Érdekelt Dsida katolicizmusa is?
– Persze. A Dsida szerelmi és vallásos költészete körüli viták érdekesek, de fölöslegesek. Nézeteltérések vannak az Arany és kék szavakkal című verssel kapcsolatosan is, hogy szerelmes vagy vallásos vers-e, de szerintem izgalmasabb kérdés az, hogy Dsida, bár eredeti volt, milyen forrásokat használt a vers írásakor. Én nem vagyok diplomatikus ember, elmondhatom, hogy Eminescunál is fellelhető ez a kettősség. Ezeket szeretném szépen, kereken bemutatni.
– A Dsidához való „elszegődés” nem valamiféle lázadás részedről? Ebben az irodalomtörténészi világban mindenkit besorolnak, beskatulyáznak. Neked a homlokodra az volt ragasztva, hogy Cristoforo Castelletti...
– Most a Szép magyar komédiáról beszélsz. Ez volt a szakdolgozatom témája, amelyből egy magyar nyelvű könyv is született. Talán egyszer még fogok foglalkozni Balassival is, mert sok mindent nem tudunk még Balassi kapcsán. Csak fel kellene frissíteni, amit ezelőtt negyven évvel mondtam.
– Mi az, amit nem tudunk, ami lényeges? Kikre gondolsz Balassin kívül? Zrínyire, Arany Jánosra? A Balassi-kutatásnak könyvtárnyi irodalma van, melyek lennének a fehér foltok?
– Én sem tudom, mi hiányzik még, de Zrínyi kapcsán nyugodtan lehet állítani, hogy az, amit Arany János híres tanulmányában, a Tasso és Zrínyiben [Értsd: Zrínyi és Tasso] lefektetett, vagyis az olyan típusú komparatisztikai munka még mindig befejezetlen maradt. Erről kétszer is tanácskoztunk ősszel Budapesten, a költő évfordulójára szervezett konferenciákon. Tervezzük a Szigeti veszedelem kritikai kiadását. Tehát sok minden kutatnivaló lenne Zrínyi kapcsán is.
– Jól tudom, hogy te horvátul is beszélsz?
– Igen, horvát szakos is voltam az egyetemen.
– Nem elhanyagolandó tényező a Zrínyi-kutatásnál...
– Hogyne... A Szigeti veszedelemnek van angol és francia nyelvű fordítása, most készítjük az olasz fordítást.
– Ha jól tudom, nem egyedül készíted, egy költővel együtt dolgozol.
– Pontosan. Nemcsak indiszkrét és türelmetlen ember vagyok, hanem szemtelen is. De nem akarok teljesen szemtelen lenni, így én készítem elő a nyersanyagot, s a költői formát másra bízom. Az Arany-féle tanulmányra is alapozva készül egy kritikai apparátus, amely fontos lesz a majdani kritikai kiadás számára is. Ez a munka tehát párhuzamosan folyik, mi bemutatjuk Zrínyit az olasz közönségnek (pontosabban az olaszországinak, mert ott is többféle nemzetiség van), s a forráskutatással segítünk a magyarországi kritikai kiadás elkészítőinek is. Nem haszontalan megemlíteni, hogy a Szigeti veszedelemnek van olyan versszaka, amely Seneca-idézetek átültetése. Talán nem haszontalan, ha ezeket feltárjuk.
– Negyven éve tanítod a magyar nyelvet és irodalmat a nápolyi egyetemen. Szerinted mi az, hogy magyar?
– Mi a magyar? Nekem kellene ezt kérdeznem. Mi a különbség a két kérdés között: mi a magyar és ki a magyar? Babits azt mondja, mi a magyar. Nagyon szeretem a magyarországi és az erdélyi légkört, de ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, kutatnom kellene, nem csak a könyvtárakban, hanem tanácsokat kellene kérnem. Lehet provokálni a fátumot?
– A magyarsághoz valahogyan azonban te is hozzászóltál, amikor elvállaltad a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnökségét. Sokat utaztál ennek az ügynek az érdekében, láttál mindenféle magyarokat. Olvasnak a magyarok?
– Azt merem mondani, hogy szerencsére igen, de hogy meddig, azt a mai világban nem tudom megmondani. Szép dolog volt látni a hetvenes években a pesti villamosokon, hogy utazás közben olvastak az emberek. Nálunk, Olaszországban nem volt és ma sincs így. Az olaszok nem olvasnak, főleg, ha költészetről van szó. A próza félig-meddig él, de a költészetet nem szereti az olasz közönség. A magyar kultúra felfedezése fontos volt, hiszen kulturálisan egyedülálló helyzet van itt, Közép-Európában. A magyar kultúra iránt mindig is volt érdeklődés. Nekem mélyebben kellett tanulmányoznom ezt a régiót, újat azonban nem tudok mondani, mert az új esetleg az, hogy valaki Olaszországban foglalkozik a magyar kultúrával. És még mindig szüksége lenne Európának ilyen típusú érdeklődésre, mert ez a mai Európából eltűnni látszik. Bizonyos fajta Európáról minden nap lehet hallani, de ebből a magyar kultúra hiányzik. És még sok minden hiányzik belőle. Például az igazi, valódi együttműködés a két, a nyugati és a keleti Európa között. Huszonöt évvel ezelőtt volt a rendszerváltás, s nem következett be az, amit vártunk. Nagyon lassan mennek a dolgok, az ember úgy érzi, haszontalanul élt...
– Szabad pesszimistának lennünk? Lehet, huszonöt év nem is annyira hosszú idő. Amikor én az egyetemre kerültem, te tananyag voltál. Szigeti József tanár úr feladta a leckét, s egy rongyos füzetből olvastuk a Balassi-drámát. Mindenki magában hordoz olyan személyeket, akik alakították a személyiségét. Te általában Szauder Józsefet szoktad megemlíteni mesteredként.
– Az ő alakja segít megválaszolni a kérdésed. Neki is lehetett mondani, hogy professzor úr, ne legyen depressziós, ne legyen pesszimista. De ő olyan típusú volt, hogy látta, miként működnek a dolgok. Én sem vagyok pesszimista, csak reálisan látom a dolgokat. Ha az ember bort vár és vizet kap, akkor ez érthető. Szauder is ilyen volt. Mellette-fölötte Klaniczay Tibor volt, ő mindig bort látott a pohárban. Szauder nagyon nagy ember volt, az ő irányításával írtam a Balassiről szóló dolgozatomat. A Szép magyar komédia nem egy elszigetelt epizód Balassi életében, kérdés, miért kellett az a műfaj Balassinak, és miért volt fontos a költészete számára. Ezt a kettőt nem szabad külön tárgyalni. Szauder főleg a felvilágosodás korszakával foglalkozott, de annyira nagy tudós volt, hogy Balassi terén is tudott nagyon hasznos tanácsokat adni. Sőt, Kosztolányi-tanulmányai ma is megkerülhetetlenek. 1975-ben halt meg, de munkája ma is aktuális.
– Követed a magyar tudományos életet, sokszor utazol Budapestre. Az utazás számodra – s itt visszakanyarodnék a garabonciás alakjához – életforma is, naponta, kétnaponta vonatozol Cassinóból Nápolyba…
– Köztudott, hogy Monte Cassinóban van egy igen szép bencés apátság, alatta viszont egy nagyon csúnya város, Cassino: abban élek. De hál’ Istennek nem ismerem a várost, annak ellenére, hogy lassan negyven éve lakom ott – de a magyar könyveim között élek, így nem érdekel, ami odakint van. A dolgozószobámban készül a két Dsida-kötetem, most már csak egy szót kell írnom, azt, hogy vége. Persze még mindig vannak kérdőjelek, kérdések a Dsida-kutatásban.
Amedeo di Francesco
1946-ban, Anagniban született. A „L’Orientale” Nápolyi Tudományegyetem professzora, magyar nyelvet és irodalmat tanít. A Miskolci Egyetem és a Debreceni Egyetem díszdoktora. 1971-ben a Római Tudományegyetemen szerzett diplomát magyar szakon. 1975-ben a Magyar Tudományos Akadémián szerzett kandidátusi fokozatot. 1994-ben kulturális tevékenységéért a Premio Internazionale Sebetia-Ter per la Cultura díjjal tüntették ki Nápolyban. 1995-től az Annali dell’Università degli Studi di Napoli “L’Orientale” – Studi Finno-Ugrici főszerkesztője. 1996-ban a Magyar Köztársaság művelődési és közoktatási minisztere a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet adományozta számára. 1996-tól 2006-ig a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (majd Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság) elnöke, jelenleg választmányi tagja. 2002-ben Magyar Köztársaság elnökétől a magyar–olasz kapcsolatok ápolásáért és fejlesztéséért A Magyar Köztársági Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült. 2006-ban Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság Lotz János-emlékérmet adományozott neki a hungarológia terén kifejtett nagy jelentőségű kutatói, oktatói és szervezői munkájáért. Több mint kétszázharminc publikációja van, olasz, magyar, angol, francia, német, horvát nyelven. Világszerte tartott tudományos előadásokat a hungarológia témaköréből. Legújabban Dsida Jenő költészetével foglalkozik.
