Antik irodalmon felnőni fokozatos horrorképző? – Csehy Zoltán és Polgár Anikó Kolozsváron

Körbeülhető asztalok, gyertyafény, kávé és ropogtatnivalók, az irodalmi rendezvényekre káros frontális elrendezés abszolút felszámolása: így indult az Erdélyi Múzeum-Egyesület Művészkávéháza január 6-án, délután hat órától az EME dísztermében. A Művészkávéház első meghívottjai Csehy Zoltán és Polgár Anikó voltak, az eseményt az EME Nyelv- és Történettudomány Szakosztálya, valamint az Interkulturali-THÉ műhely szervezte.

A Művészkávéház meghívottjainak fellépéssorozata korán megkezdődött: reggel nyolctól a BBTE Bölcsészettudományi Karán tartottak előadást elsőéves magyar-komparatisztika szakos hallgatóknak és az antik irodalom iránt érdeklődőknek. Polgár Anikó Philosztratosz és a képleírás műfaja az antikvitásban című előadása nyitotta a sort, melyben a képleírás különböző műfajairól, az ekphrasziszról valamint annak előadásszerű „rokonáról”, az epideixiszről beszélt, amelyeknek köszönhetően olyan képzőművészeti alkotások „maradhattak fenn”, amelyek talán nem is léteztek a szerző képzeleténél valósabb formában. Mindezek mellett kitért a képleírások hatására a befogadókra (illetve az utókorra – ezt különösen a Héraklész és a pigmeusok című darabbal szemléltette, amely előzménye lehet a Swift-féle Gulliver-állomásnak). Felmerültek továbbá a képleírások pedagógiai célzatai, valamint Philosztratosz jól ismert művészetszemlélete, mely szerint minden művészet mimézis, „a puszta utánzás művészi-produktív mimézissé emelése” azonban már szophia.

Csehy Zoltán Marcus Valerius Martialis rendkívül termékeny epigrammaköltő életművéből kiindulva tárta fel a római epigrammaköltészetet kultúráját, hagyományát Az antik epigrammaköltészet alakváltozatai című előadásában. Bár Bajza József szerint „az elmés epigrammák Martiálban hágtak a tökélynek azon fokára, melyet még senki felül nem haladott”, kiderült, hogy a mai napig bizonytalan helyük van Martialis provokatívabb jellegű epigrammáinak, ugyanakkor fordíthatóságukban is számos kérdés vetődhet fel, például az, mennyire lehet körülményesen átültetni azokat, és mennyit veszítenek így eredeti formájukból vagy értékükből. Ennek kapcsán Csehy Zoltán felhozta példának az Odi et amo (Szeretek és gyűlölök) című verset, amely több generációnyi műfordítót tettek próbára, ha csak egy-egy szó megváltoztatása, jelentésének árnyalása erejéig is – ugyanakkor pár erősebb epigramma-fordítás serkentette fel a koránkeléstől bágyadt közönséget. A műfordítások kötelességei és lehetőségei mind az egyetemi előadások, mind a délutáni Kávéház-beszélgetés fontos csomópontját képezték, akárcsak az örök dilemma: mennyiben művészet és mennyiben szolgálat a műfordítás, illetve mennyire kell segíteni az olvasónak a mű megértésében?

A délutáni Művészkávéház már oldottabb hangulatban zajlott, mint az akadémiai előadások: az Egyed Emese által „alkotó tanárok”-ként bemutatott szerzők saját fordításaikból és verseikből olvastak fel a résztvevőknek: Polgár Anikó gyermekversekkel kezdte a nagyszerűen elnevezett Paleocsontevés című kötetből, majd Csehy Zoltán olvasott fel készülő kötetéből pár rövidverset. Mindenekelőtt Egyed Emese arra kérdett rá, honnan származik ez az „élenjárás” a humor és a morbiditás között, kérdésére legalább ennyire humorosan morbid válasz érkezett: „az antik irodalmon felnőni fokozatos horrorképző”, hisz rendkívül halálközeli tapasztalatokat ragad meg, amelyek (részben) a szerelemben vagy a humorban oldódnak fel. Polgár Anikó ismét Héraklész példáját hozta fel, aki talán a legközismertebb tragikus és egyben komikus mitológiai alak. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a tragikum „sosem önmagában van a mitológiában”, ennél sokkal összetettebb. Elképzelhető ugyan, hogy ezt az élenjárást a mitológia megismerése és kutatása során sajátították el, a meghívottak azonban egyetértettek abban, hogy alkatilag is efféle kettősséggel viszonyulnak ezekhez a problémákhoz.

A fordítások visszatérő problematikája kapcsán Csehy Zoltán kihangsúlyozta, szerinte fontos, hogy ne muzeális értékeket termeljenek ki, azt például különösen érdekesnek tartaná, ha egy antik vers fordítása egy kortárs lapban jelenne meg, például a Jelenkorban vagy az Alföldben (hasonlóan a kortárs angol irodalom fordításához, recepciójához). Úgy véli, igenis vannak olyan kérdések, amelyre bizonyos Ovidius-részletek adhatnának választ. Ugyan akadtak erre a gyakorlatra korábban is példák: amikor Esterházy Péter Egy nője megjelent, a „már a görögök is”-jelmondattal rendkívül felkapottakká váltak az erotikus epigrammák, Nemes Z. Márió poszthumán vonulatával pedig mintha az átváltozás-téma élné reneszánszát, de sosem késő túlmutatni ezeken a szembetűnő kapcsolódási pontokon. A délelőtti előadás margóján pedig elhangzott a végszó az olvasói megértést illetően: „ez nem a finom részletek kora”, így ha a fordító azt szeretné, hogy elolvassák a művét, mindenképp olvasmányosabbá, befogadhatóbbá kell azt tennie (természetesen úgy, hogy az érthetőség ne menjen az eredeti szöveg vagy forma rovására).

Felmerült a kérdés, hogy egy ideális világban, amelyben a támogatás vagy a kiadói elvárás nem akadály, milyen művekhez fordulnának először. Csehy Zoltán Ovidius teljes életművét látná szívesen egybefoglalva, magyar fordításban, Polgár Anikó pedig Pindaroszt érzi hiánycikknek, mert ugyan Csengeri János fordítása nagyon fontos volt számukra és többen azon nőttek fel, mégis kevésbé érthető manapság. A fordítások „kortárssá tételéről” többféle elképzelés született, Csehy Zoltán szerint például egy ovidiusi csatajelenet adaptációjába érdemes lehet belevinni az akciófilmek jellegzetes látásmódját és lendületét – ajánlott párhuzamokat húzni már meglévő, mögöttes vizuális mintázatokkal. Petronius Satyriconja (amelyet maga Csehy Zoltán is lefordított) különösen kortárs lehet, hiszen egy végtelenül szatirikus szöveg egy újgazdag ember pszeudokulturális szükségleteiről ma is sokak számára aktuális lehet. Polgár Anikó kiemelte, hogy ez messze nem annyira lehetetlen, mint amilyennek hangzik, elvégre nem mi vagyunk az első generáció, akik az antikvitáson nőttek fel, így ez az időbeli szakadék sem annyira tág, mint amekkorának tűnik – bár az est kissé lehangoló momentuma volt felidézni, hogy sok fordításra méltó mű még mindig a „beszorul a gettóba”, továbbá a klasszikus tanszékek is kezdenek meggyengülni.