.svg)
A jóhiszemű mozgóképfogyasztó polgár joggal gondolhatná, hogy a máris hatalmas filmográfiával rendelkező második világháború és annak nyomasztó utóélete nem szülhet már új, eredeti történeteket, a cinikusabbja pedig talán azon morfondírozik, hogy vajon miért éri meg újból és újból felpiszkálni ezt a történelem hamuja alatt szunnyadó parazsat, ha nem tiszta díjkapzsiságból? Mindkettő téved, legalábbis részben: az Ida alkotói, ha nem is teljesen eredeti, de autentikus történetet vittek vászonra, s a hatalmas díj- és jelöléseső (Európai Filmakadémiától BAFTÁ-ig, két, igencsak beválthatónak tűnő Oscar-jelöléssel) ellenére a film katarzisa őszinte és megrázó, sőt, mi több, univerzális lesz, miután hamar túllépünk a zsidó/katolikus, náci/kommunista tematikán.
A hatvanas évek Lengyelországában járunk, ahol Anna (Agata Trzebuchowska), egy fiatal apáca éppen eskütételre készül. Előtte viszont le kell rendeznie valamit nagynénjével, ezért elhagyja a zárdát és a városba megy, hogy találkozzon Wanda „nénivel” (Agata Kulesza), egy kiábrándult, könyörtelen bírónővel/ex-ügyésszel, akinek egyetlen örömét a gyakran bevedelt alkohol és az alkalmi kapcsolatok jelentik. Hamar kiderül, hogy Anna igazi neve Ida, de nem ez a legsokkolóbb tény a múltjából: nem katolikus, hanem zsidó, akinek szülei a világháború alatt vesztek oda. A két nő elindul, hogy megkeressék a szülők sírját, s ahogyan ez a road movie műfajában lenni szokott, az autókázás egyben spirituális utazást is jelent, átalakulást, felnőtté válást. Az idősebb néző számára ismerős tájak és épületbelsők elevenednek meg a két nő keresgélése közben, a díszlet azonban nem sarkall nosztalgiázásra: a korabeli újhullámos filmektől eltérően itt pl. a „báli” jelenet ha nem is humortalan, de örömtelen marad, a falusi kitérők pedig a ragyogó napsütést mutató rurális képeslapok világa helyett elmosott, borús múltkutatássá változnak. A nyomasztó film a menzeli ihletésű stoppos fiú karakterétől kap némi keserédes színezetet, s később, az igazság feltárása után ez lesz az egyetlen kapocs Idának a külvilág felé. A kutatás mindenesetre nyomasztó eredménnyel zárul. A lengyeleket (nemcsak a lengyel zsidókat) mindenki szánja a világháború, a holokauszt miatt, de csak most derül ki a nagyvilág számára, hogy az ő jelenlétük sem volt makulátlan. Kényelmetlen érzés ezzel szembenézni, szült is a film némi ellenérzést otthon.
A múlttal márpedig meg kell békélni, s ezt teszik a német filmek immár lassan hetven éve, ezt teszik a posztkommunista országok filmjei is uszkve huszonöt éve – még a semleges Svédország fia, Bergman is csinált lelkiismeret-furdalásos filmet a második világháború miatt (Szégyen, 1968). Nehéz is teljesen újat mondani a témában, az Ida pedig az önmarcangoló Wanda nagynéni által teszi meg ezt a bravúrt. Az író-rendező Pawlikowski egy valós személyről, Helena Wolińska-Brusról mintázta meg az ügyészként vérszomjas, teljesen kiégett értelmiségi nő figuráját. Az igazi Helena zsidó családba született, sikerült megszöknie a varsói gettóból, ezután szovjet kirakatperek megrendezésével csinált magának „karriert”. Jó érzékkel lépett meg az országból ’68-ban: ha a rendszerváltás otthon éri, jó eséllyel börtön várt volna rá, a nép ellensége lett, a britek azonban (ahol az Ida rendezője tanult és szocializálódott filmesként) nem adták ki.
Ezt az enyhén szólva ellentmondásos személyiséget tompította és finomította a filmvászonra Pawlikowski, hogy egy végletekig megkeseredett nő portréjával állítsa kontrasztba a fiatal, hamvas és ártatlan Ida felnövéstörténetét. A két nő viszonya amúgy is megfelelően komplex ahhoz, hogy elvigye a filmet, végleges jelentést és átértelmezést azonban az utolsó fordulat, Wanda öngyilkossága után nyer, itt kap az addig sima múltban turkálós film poétikus jelleget. Ezt tetézi az a rendezői döntés, hogy soha nem látunk semmi igazán borzongatót: az egész keresgélés lényege, az erdőben legyilkolt és eltemetett hullák feltárása képkereten kívül marad, csak a dialógusból szerzünk tudomást róla. A háború borzalmai csak metafizikai valóságukban tűnnek fel tehát, nem szembesítésként, nem megmutatott realitásként, a lehető legtávolabb mindentől, amit „dokumentaristának” nevezhetnénk. És jó ez így: az unalmas nyomorpanelek után üdítő kivétel, hogy a nézőnek gondolkoznia is kell kicsit.
Nem véletlenül említettem Bergmant az imént: az Ida egyik legfontosabb jellemzője a mostani átlagtól igencsak elütő képi világa, amit (legalábbis részben) nyilvánvalóan Sven Nykvist, Bergman operatőre ihletett. Nemcsak a természetes fények mesteri használata utal rá, hanem a fekete-fehér nyersanyag is, amit tetéz a napjainkban már alig használt 4:3-as képarány, valamint a statikus, festményszerű beállítások. Az Oscarra jelölt operatőrök, Łukasz Żal és Ryszard Lenczewski azonban alaposan megdobják a klasszicizáló nykvisti hagyatékot azzal, hogy folyamatosan formabontó keretezést használnak: a fények szépségét állandóan aránytalan, nyomasztó kompozíciókkal ellensúlyozzák, ahol a fejek a kép alsó szélein kapnak helyet, mintegy „elszenvedve” a fentről rájuk nehezedő teret. Szinte mindegyik képen van valami, ami „nem stimmel”, néha akár odáig merészkedve, hogy arcokat vágjanak félbe – s a szépség/dekomponáltság esztétikai játéka is a két nő, a szép és ártatlan Ida, valamint a kiábrándult, szuicid Wanda közti kontrasztot erősíti. Szintén merész alkotói döntés a viszonylag rövid játékidő: egy olyan korban, ahol a nézők „minél többet”, orbitális eposzokat szeret(né)nek kapni a pénzükért, szinte rizikósnak tűnik épp csak annyit mutatni, amennyi a történethez kell.
Az Ida nemcsak egy sima hatvanas évekbeli káeurópai road movie, hanem az éteri szépségű Agata Trzebuchowska nagyszerű bemutatkozása. Nemcsak a lengyel önismeretet felkavaró szembesítésfilm, hanem egy rendkívüli odafigyeléssel megcsinált gyöngyszem. Nemcsak egy újabb zsidós-nácis „oscarploitation” mozi, hanem érzékeny, tényleg esélyes és megérdemelten elismert alkotás.
Ida, fekete-fehér, lengyel–dán film, 80 perc, 2013. Rendező: Pawel Pawlikowski. Forgatókönyvíró: Rebecca Lenkiewicz, Pawel Pawlikowski. Zeneszerző: Kristian Eidnes Andersen. Operatőr: Ryszard Lenczewski, Łukasz Żal. Vágó: Jaroslaw Kaminski. Szereplők: Agata Trzebuchowska, Agata Kulesza, Joanna Kulig, Dawid Ogrodnik, Jerzy Trela.
