A zűr szerelmesei

Mostanra már minden kritikus és filmszerelmes eldöntötte magában, hogy a 2014-es év legőrültebb szkeccsfilmje az argentin Damián Szifron keze munkáját dicséri. Az Oscar-díjra is jelölt kétórás Eszeveszett mesék (Relatos salvajes) úgy ötvözi minden bosszúfilm stílusjegyeit, hogy mindvégig egyikre sem hasonlít, drámáit és helyzetkomikumát tekintve pedig egyaránt specifikusan argentin és globálisan általános. Úgy tud szólni az emberi erőszakosság ismeretlenül is ismerős őrületéről, hogy mindközben a gyors lélegzetvételű történetmesélés magasiskolájaként is figyelemre méltó, ráadásként gesztusra pontosan leképezi a mindannyiunkat körülvevő agresszív világ és a hétköznapokban sértett önmagunk legtöbb képzelt konfrontációját. Csak ne utánozzuk, mert az jóra nem vezet.

Hat apró történetből áll össze, kapcsolatot közöttük mindössze a bosszú elemében találni. A bosszú természetesen lehet pillanatnyi fellángolás, amely a bemutatott helyzetben bontakozik ki tulajdonképpen a nulláról, vagy lehet egy részletesen kidolgozott terv utolsó perceinek izgalma. Lehet ugyanakkor csak végső pillanata egy egészen másfajta történetnek, mint ahogyan lehet egy több napon keresztül építkező ellenérzés végső elkeseredésének gesztusa. Szifron a hat történet mindenikét a bosszúfolyamat különféle állapotából indítja, van, ahol a szkeccs kezdetén még semmink nincs, de a végén elszenesedett hullák jelzik a semmiből felfakadó erőszakot, van, hogy az egyik szereplő véletlen felbukkanása indítja el a bosszúszándékot, de a beteljesítés másra vár, és van, hogy a terv mindenki tudta nélkül beindult már, s a szereplők lassan ébrednek annak tudatára. És nyilván van olyan is, ahol az utolsó pillanat kalapácsütései előtt vitriolos társadalomkritikának voltunk tanúi, s a bosszú valójában csak a helyzet abszurditásának kidomborítására szolgál.

A társadalomkritika is egyfajta visszatérő motívuma Szifron munkájának, és úgy tűnik, fontosnak tartja a szituációk többségét az újgazdagok és a többiek találkozásának kontrasztos közegében kibontani, mintha egyúttal azt is sugallná, hogy mindez főként a new money rombolása lenne. Kétségkívül igaz, hogy ez a társadalmi réteg közutálatnak örvend – vagy nevezzük inkább irigységnek –, és biztos vannak részei a világnak, ahol ez hangsúlyosabb, de valamiért az argentin filmben mintha még inkább az lenne. Ezért azonban kár lenne elmarasztalni Szifront kimagaslóan iszonyatos ámokfutással jellemezhető figuráival együtt, hiszen amit a két vonásból meghúzott karakterrajz-tudásával és dinamikai érzékével létrehoz, olyan filmélmény, amilyennel mostanában borzasztó ritkán találkozunk.

Mindenki talál itt magának ismerős helyzetet, és nem is kell olyan mélyen saját emlékeinkbe nyúlni, elég, ha csak a Germanwings repülőgép-szerencsétlenségre gondolunk, a nyitóepizód kísértetiesen idézi egyik-másik körülményét, jóllehet a film korábbi keltezésű a márciusi zuhanásnál. A szülőfalu zsarnok politikusának rideg iróniája, vagy a kihalt országúton előttünk araszoló őrült iránti gyilkos szándék, vagy a tilos parkolásért elhurcolt jármű körül keletkező hivatali packázás és a szenvedő sofőr zsigeri ellenérzése az üveg mögött szenvtelenül elhangzó büntetésösszegekkel szemben, vagy akár az ünneplő család körében kirobbanó egyszemélyes forradalom, mind olyan életérzések, amelyekkel sajnos gyakrabban szembesülünk, mint ahhoz kedvünk lenne. Mindez az élet, és el lehet ezek mellett menni dohogva, de ha netán erőből reagálunk, annak lehetnek kérlelhetetlen következményei – kacsint Szifron, s ezzel bármelyikünk egyetérthet.

Gustavo Santaolalla jegyzi a hol thrillert, hol utazást, hol fergeteges táncmulatságot idéző hangsávot, a fusion rock klasszikus hangszerei és némi szintetizátor ötvözetében, oly fülbemászó és hangzásukban távol álló darabok mozaikját hozza létre, mely már-már Tarantino zeneválogatási módszerének is irányt mutathatna. Javier Julia kamerája is hasonlóan, szkeccsről szkeccsre más hangulatot teremt, folyton megújuló eljárásokban rögzíti a különféle helyszíneken, napszakokban és terekben zajló eseményeket. A fő karaktereket alakító színészek egytől-egyig az argentin filmipar nagyjai, elég, ha csupán Ricardo Darínra gondolunk, aki az Aura és a Szemekbe zárt titkok főhőseinek bőrében nem egy nemzetközi díjat hazaszállító színészóriása a dél-amerikai országnak. És ha már Tarantinót emlegettem, az országúti autós epizódban a hétköznapi tárgyak fokozatos átváltozása gyilkos fegyverré éppoly fergetegesen szürreális, ahogyan a Ponyvaregény bizományi bolti jelenetében válogat a vértől csatakos bokszoló a polcok kínálta őrületes felhozatalban.

Vígjátéki elemei lélekföldrajzilag ugyanott rejlenek, ahol a tragikusak. Mert ugyebár vicces, hogy valaki a sofőrjét kéri fel a fia börtönbüntetésének leülésére (némi utalással Nuri Bilge Ceylan Három majom című filmjére), viszont amikor ugyanaz a sofőr a hálapénze kétszeresét kéri, mert nem akar lemaradni az ügyvédnek és az ügyésznek ígértekhez képest, azt már túlzásnak tekinti a csődközeli üzletember, és megmakacsolja magát. De hát pont ez a tragédia is benne, ahogyan az apai szeretet előbb megaláztatást vállal, majd hirtelen felsejlik ugyanannak az atyai ragaszkodásnak a pesóban mérhető határa. Vagy képzeljük el azt a balhét, amikor az esküvőjén a menyasszony rádöbben, hogy hőn imádott vőlegényének a szeretője is ott ül a meghívottak között, így hát hirtelen elhatározással az első arra járó kukta karjai közé veti magát, amelytől viszont friss férje gyomra felfordul. De mi lenne erősebb szexepil és sírig tartó szerelem forrása egy domináns hím számára, mint az addig tenyérbesimuló csúnyácska nő meglepetésszerű metamorfózisa tomboló amazonná? Úgy tűnik, nincs dögösebb egy vértől pöttyözött, szétkent arcú és zilált hajzatú asszonynál, ki képes morális győzelmet aratni akár egy lakodalmas menet szétverésével is.

Nem véletlen, hogy a 2015-ös Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szervezői nyitófilmnek választották, az idei kínálatban nehéz ennél találóbb alaphangra lelni.

Eszeveszett mesék (Relatos salvajes / Wild Tales), színes, argentin-spanyol film, 122 perc, 2014. Rendező és forgatókönyvíró: Damián Szifron. Operatőr: Javier Julia. Vágó: Pablo Barbieri Carrera. Zeneszerző: Gustavo Santaolalla. Szereplők: Ricardo Darín, Leonardo Sbaraglia, Darío Grandinetti, Erica Rivas, Nancy Dupláa, Oscar Martínez.