A pályakezdő méltóságáról

Helikon 1993/1
Pályakezdő nem mond nemet. Mondhat ugyan, de ritkán teszi. Legtöbbször nem is tudja, hogy ez lehetőség – legalábbis számára. Arra már elég sokan felkészítették, hogy a szerkesztői válaszra várni kell, méltósággal kell tűrni a kritikát vagy elutasítást, de ne csüggedjen, dolgozzon csak tovább. Minden lehetőséget meg kell ragadnia, elvégre szüksége van a tapasztalatra, a szakmájának pedig szüksége van a fenntartások nélkül elvégzendő pepecsmunkára. „Mindenki” „jól” „jár”.
Azért is különösen paradox ez a helyzet, mert három év a bölcsészkaron nagyszerűen megveti a nemet mondás elméleti hátterének alapjait. Egyszerű monoszillabikus szó, használni lehet és ajánlott is a következő helyzetekben: interperszonális vagy testi kapcsolatokban; telefonon, ha a felkínált ajánlat nem nyerte meg az egyén bizalmát; ünnepek előtt, amikor az online boltok sokadjára is a részletfizetés veszedelmes egyszerűségével kecsegtetnék az ünnepi stresszhez kondicionált fogyasztót. De ezeket már jól ismeri minden megérett bölcsészhallgató, „könnyű” a kapitalizmusnak nemet mondani, hiszen csúnya, habzó szájából rendszertelenül gyűjtött szemét és kongói szénbányák bűze árad – megtanulták. Szeretett szakmájában azonban a nemet mondás határai nem annyira nyilvánvalók egy pályakezdő számára: elvégre mindenki jobban ismeri a pénztárcája tartalmát, mint a saját szabadideje vagy mentális kapacitása határait.
Az idő láthatatlan mértékegység. Nem számít, mikor kerül megírásra egy szöveg – éjszaka, szünetben, egy másik elvégzendő megbízás ideje alatt –, a produktum a lényeg. Ha lassan készül el, a szerző hibája: nem elég olvasott, nem dolgozik elég rutinosan, más ezt a munkát negyedennyi idő alatt is elvégezné. A pályakezdő azzal se indokolhatná nemet mondását, hogy nincs elég ideje: a szakmabeli legfeljebb nosztalgikusan elmosolyodik, felidézi a régi szép időket, és tudja, hogy lesz még ennél rosszabb időbeosztása is. Ha személyes okokból mondana nemet bármilyen felkérésre, az nyílt támadás, egyenes út afelé, hogy ne is kérjék fel többé soha – elvégre vannak elegen. A pályakezdő mindig helyettesíthető elem, a legenda szerint pedig a szakma azoké, akik lehetőleg mindenre rábólintanak, amire a feletteseik nem.
Természetesen nem ennyire egyszerű a képlet. Valóban csak úgy szerezhetnek a pályakezdők tapasztalatot, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül dolgozniuk kelljen. A miértek és hogyanok körülményeit azonban mindig lehet és érdemes átgondolni. Szakmabelikként könnyítenénk az időhiány és túlterheltség nyomásán, ahelyett, hogy tovább örökítsük a szorongást. Elvégre mindenki volt már pályakezdő. „Múló” „állapot”.