.svg)
Túl vagyunk március idusán is. Nem volt hóvihar. Slammeltünk többek közt forradalomról (is), volt nagy vidulás, akik még nem tudták, most megtanulhatták, hogyan mulat a nép.
Ottlik feleleveníti egy egypercesében (A nyomdában – in: Próza) az 1848. március 15.-ei eseményeket, nevezetesen azt, amikor „egy szerdai napon néhány fiatalember nyitott be” a Landerer és Heckenast nyomdájába, hogy kinyomassa Petőfi Nemzeti dalát és a Tizenkét Pontot. „Lehetetlen, uraim - felelte Landerer szenvtelenül. - Nincs rajta a cenzor engedélye. – A küldöttség tagjai zavartan néztek össze. Hamarjában nem tudták, mitévők legyenek most. Ekkor Landerer egy lépést tett Irinyi felé, és ezt súgta: – Foglaljanak le egy sajtót! – Irinyi rátette kezét a legnagyobbik sajtógépre, és Landerer fejet hajtott: – Az erőszaknak nem állhatok ellent. – Habozás nélkül munkába fogtak.”
Landerer odasúg. Finom, halk kis részlete ez ennek a nagy, hangos napnak. És mélységesen emberi. Amikor először hallottam ezt a történetet, zsigerből úgy könyveltem el Landerert, mint aki menti a bőrét. Nem gondolkodtam rajta sokat. Csinált magának alibit. Jöttek a fiatalok, és erőszakkal lefoglaltak egy sajtót. Ha kérdőre vonják, megmoshatja kezeit. És van ebben némi igazság. Jól ismerjük az ilyen mozzanatokat, az ilyesfajta árnyalt kis jeleneteket mi itt Kelet-Európában, egy posztkommunista országban. Tudjuk, mindennel el tudunk számolni, mindenről számot tudunk vetni a megfelelő papírokkal, számlákkal vagy alibivel. Tíz évvel ezelőtt még szinte minden kis butikban lehetett szálra venni cigarettát (van ahol még ma is – el nem árulom, hol), és kiskorúként jártam olyan kocsmába, ahol volt egy titkos egyezségünk a kocsmárossal: csak akkor iszom alkoholt, ha van velem nagykorú, és majd azt mondom, ha kérdik, hogy azt ő vette, de nem tudta, hogy kiskorú vagyok – a kocsmáros majd moshatja kezeit –, ha pedig egyedül ülnék ott, arra az esetre figyelmembe ajánlotta a teákat – aztán amikor sörözni látott, mindig cinkos mosollyal megkérdezte, ízlik-e a tea.
Ám a nyomdász esete igencsak különbözik az előbbi példáktól. Az ő gesztusában van valami kifinomult elegancia. Ottlik olvasatában szóba se jön a kézmosás: „Figyeljünk csak: erre az összejátszásra, a nemzetnek erre az öntudatos cinkosságára. A művelt, higgadt, ötvenéves nyomdatulajdonos súg a forradalmároknak. Jól érzi ő a jelenet nagyvonalú színpadiasságát; pusztán szerénységből súg, nem óvatosságból, hiszen ezt a súgást még Bécsben is tisztán fogják majd hallani. De Landerer nem kíván tolakodni, beéri a halk szereppel, a mellékességgel – és mégis megtesz mindent. A Pilvax gyerekembereinek lázas a feje, olykor súgni kell nekik, mégsincsen zökkenő, a csodálatos összjáték viszi előre az óramutatót, mert valami módon egyet gondolnak mindannyian...”
És valóban, mennyivel szebb történet ez így, mintha a fiatal forradalmárok nem várták volna meg, hogy a nyomdász súgjon, és tényleg erőszakkal foglaltak volna le egy sajtót. Landerer egy apró láncszem a történetben, egy szabadágharc első mozzanataiban. És milyen elegáns tud lenni egy láncszem. A forradalom a fiataloké. A megújulásról szól. Tudta ezt a nyomdász nagyon jól. Nincs forradalom fiatalok nélkül. De mostmár azt is tudjuk, hogy öregebbek nélkül sincs. Oda kell néha egyet súgni a forróvérűeknek. Kellenek ezek a láncszemek. A lázas fej, nemes célját tekintve bármily tiszteletre méltó is, nem nevezhető elegánsnak. Az elegancia nyugodt, bölcs, és általában a háttérben marad. Az új idők őskáoszában nem árt egy-egy sugallat a régiektől. A tavaszba néha egy-egy hóvihar, hogy ne hamarkodjuk el a dolgokat. Ne vesszen el a nép a nagy mulatásban.
Mert előbb-utóbb minden rendszer elromlik, és meg kell újítani, haladni a korral, függetlenül attól, hogy a régi tudomásul veszi magáról vagy sem, hogy lejárt az ideje, az új pedig, hogy eljött az övé. Alakul a molekula, mondja Petri. Ovidius ír ilyeneket még az Átváltozások egyik utolsó énekében, ami igencsak elüt a többitől. Akkoriban Róma megkövetelte a költőitől, hogy a császár és a birodalom dicsőségét propagálják. Ekkor írta Horatius a Százados éneket, ami Augustus császár kedvenc isteneihez szólt. Ovidius az Átváltozásokkal kiverte a biztosítékot – ebben a bizonyos énekben kifejti, hogy minden mulandó, minden átalakul, átváltozik, a régi helyére beül az új: Róma isteni és örökkévaló virágzásának idilli képébe ez azért már nem fért bele – mennie kellett, száműzték a birodalomból. Ám a birodalom végül mégiscsak őt igazolta. Landerer pedig, ez a bölcs, régi nyomdász, úgy hiszem, tudta mindezt.
