A költői szó pulzusa

A pulzus az artériáknak a szívveréssel egyezően fellépő periodikus lüktetése, a periférián tapintható szívverések száma. Ennek a lüktetésnek a normalitását vagy attól eltérő ritmusát több minden befolyásolhatja. László Noémi könyvében az utazás. Utazás térben, három ciklusban (Béke van; Minden időben; Bábel): Romániában (Kolozsvártól Bukarestig, Segesvártól a Duna-deltáig, Nagyszebentől Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig), Budapesten (Bécsi út, Blaha Lujza tér, Jászai Mari tér, Margitsziget, Nyugati pályaudvar) és a nagyvilágban (Oxfordtól Berlinig, Rómától Sanghajig, Amszterdamtól Belgrádig, Helsinkitől Dublinig). Utazás térben, gondolhatnánk, de nem csupán. Mert bár felszínes megközelítésben lírai útinaplóként olvashatjuk a Pulzust, amelyben feltárul minden város(rész) dinamikája vagy statikussága, hétköznapisága vagy rendkívülisége, sajátos atmoszférája, ez az utazás többrétegű időutazás is – az adott hely egy-egy szegmensének mitikus időtlenségében, történelmi múltjában és jelenében, lehetséges jövőjében, a lírai énnek az emlékezés, a versbeszéd jelenéből felidézett emlékképeiben (versképeslapjaiban), az emlékképeken belül létrejövő többszintes, a múltat jelenné tevő otthonos-idegen tájékozódásában. Azt gondolom azonban, hogy a kötet verseinek puszta tér- és időutazásként való megközelítése, de még e kettőnek a kultúra különböző tereiben, időiben való kalandozásként való felfogása így, együtt sem adja ki a lényeget. A főként felsorolásokkal, megállapításokként, megnevezésekként funkcionáló mondatokkal és a részben párhuzamokkal, ellentétezéssel élő, valamint a rímekhez következetesen, ám néhol kínosan ragaszkodó versnyelv ugyanis egyrészt leárnyékolhatja az olvasói figyelmet, hogy csak a nyelvi mutatványosságra fókuszáljon, bár ez sem kevés, leszámítva az itt-ott antipoétikusnak ható, főként a rímbe hívott élőbeszédszerű fordulatokat. Másrészt – szintén a beszédmóddal összefüggően – lankaszthatja a befogadó érdeklődését, ha pusztán földrajzi-kulturális tér-idő konglomerátumok, azok atmoszférájának megjelenítéseként olvassa az imént felsorolt poétikai eljárásokkal alkotott és ezért néhol nagyon hasonló versvilágokat.

Úgy vélem, László Noémi verseinek összetettebb jelentésrétegei azok számára jönnek létre, akik ezen a „nagyon hasonló”-n túllépve vagy épp efelől, a különféleséget megközelítő én vagy ének felől tudnak közelíteni ehhez a lírai utazáshoz. Az értelmező számára ugyanis akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a horizontálisan megtett út az én(ek) belső tereibe, időrétegeibe, álmaiba, emlékeibe vezet. Mintha Baka István Vadszőlőjének sorai – „Ha kifelé bezárul minden út, / Itt legbelül lesz tágasabb a tér” – íródnának tovább, és annak részletező-kifejtő lírai nagymonológjával lenne dolgunk. Ahogy a Nyugodt szívvel. Kézdivásárhelyben ez tételesen meg is fogalmazódik: „Külső teret az idő összenyom, / belsőt kitágít.” Vagyis mindaz, amit a lírai én megfigyel, ahogyan értelmezi, amilyen nézőpontból és többszörös nézőpontváltásokkal („Válts nézőpontot, új ember leszel!” – Vég nélkül. Bécsi út) megközelíti az őt pillanatnyilag és átmenetiségében körülvevő, földrajzi, kulturális, tér-időbeli viszonylatban egymással összefüggő világ dolgait, olyan személyessé tett terek és idők, amelyekben az én különböző szerepeire, a létezéshez való viszonyulásának különböző módozataira, én és létezés bonyolult összefüggéseire pillanthatunk rá: „Ott fénylik / sötéten az életed kibonthatatlan / gubancaival” (Verőfény. Brassó). Mintha a sokszínű világ a többrétegű énnek lenne a metaforikus megjelenítője: „Vegyünk egy hagymát – / simul énre én. / Csúszkálsz a nappal síkos felszínén” (Kivet. Sepsiszentgyörgy). S ekként már nem egy-egy városnak, térnek, utcának van pulzusa, hanem az egyes terek világát szemlélve, megérezni akarva („érezni kell, és nem megérteni” – Kenyér. Nagyvárad) magának az én(ek)nek a pulzusváltozatai érhetők tetten az egyes versekben. Valójában minden bejárt mikrovilág aszerint lüktet, ahogyan és amilyen mértékben a megfigyelő annak részévé válhat, vagy attól idegen marad. Így lesz a kifelé figyelés, a kinti világ számbavétele a beszélő(k) számvetésévé, a lírai utazás létösszegzéssé. A versszólamok az artériák, amelyek által következtetni lehet, mi lüktet a mélyben, milyen intenzitással dobog ennek a poétikának a szíve.

Hát mi tagadás, orvosokat becsapó, azaz olvasót megtévesztő a látlelet. Mert ami az említett rímelés szintjén könnyedséget, néhol bántó könnyűséget s így problémátlanságot érzékeltet, az a költői nyelv önreflexivitásában a normalitástól eltérő szívritmusgörbét mutat, és épp ebben rejlik a többszintű utazás tétje. A folytatásban ezért a versek önértelmező alakzataira, a versnyelv önreflexív rétegére térek ki, mert úgy gondolom, ebben pulzál (ez az eredője) a könyv legtöbb opusának a katartikus hatása.

Már maga a születés és szülés a létbe dobottságból adódó sorsszerűség, amely az énben van, akárcsak az alantas idő múlása (Az idő bogárlábakon. Kolozsvár), amelyben kevésbé a világ, mint inkább önmaga változékonyságára és befejezhetetlenségére, egyben saját nyitottságára is ismer („Nem vagyok végleges”), mert meg-megnyílnak az utak befelé: „Szép, mint életem keresztútja” (Keresztút. Segesvár). Ez a szépség azonban inkább ironikusan értendő, hiszen minden „másképp sikerül”, nem irányíthatja sem a saját, sem a megszületendő gyermek létezését: „Megszülni nem tudom, / csak ringatom magamban tehetetlenül” (Másképp. Nagyszeben). Így válik a lét kiúttalansággá, a létezés sebzettség („nem lát előre vágyain, / hátra sérelmein túl” – Még egy hely. Marosvásárhely), „eleve / bűntudat” (Pulzus. Székelyudvarhely) és idegenség (Helyrajz. Csíkszereda). Mintha a beszélő a legtöbb hely szellemi-kulturális és antropomorf különbözőségéből-sokszínűségéből nemcsak saját maga különféleségeire, nyitottságából adódó sokszínűségére, hanem idegenségére és otthontalanságára ismerne. Az az érzésem, hogy amint távolodunk a gyermekkori és – talán épp ezért – a legmeghittebb várostól, Kolozsvártól, egyre nyilvánvalóbbá válik az én számkivetettsége. Otthont keres, nyugalmat, de minduntalan annak ellenkezőjét kell megtapasztalnia. Így lesz lényeges a különbség a „lakni” és a „vagyok” között: „Lakni lakom. / Nem érzem, hogy vagyok” (Anyavers. Bukarest). A „lakni” a léthiány kifejeződése, újabb ok a továbblépésre, amiből az is következik, hogy nincs meg Tamási Áron Ábelének a „valahol otthon legyünk benne” reménye, így hát a helyt keresés célja nem statikus végpontként, hanem állandó úton levésként gondolható el. Ez a mobilén ezért nem kompakt egészként, hanem szemlélődő-­értekező tudatmozgásaiban ragadható meg. Ebben rejlik az aggasztó belső történéseket számba vevő lírai magatartás derűje. Megkapó az a kiegyensúlyozottság, az állandó külső-belső változást és átmenetet figyelő lelki, szellemi stabilitás, amivel értelmezi és rezignáltan számba veszi világban való létének veszélyeit és apró örömeit. Mintha a tudatos szemlélődés lenne az egyetlen kapaszkodó számára, ami egyben a lírai attitűdöt meghatározó ars poetica is László Noémi verseiben: „Üljön le csendesen, mérje a pulzusát. / Nézzen magába, világítsa át magát” (Pulzus. Székelyudvarhely).

S ha már szóba hoztuk az ars poeticát, akkor föltétlen szólni kell a nyelvhez, a költői szóhoz való viszonyulásról. Az ugyanis a meglátásom, hogy a könyv ciklusokra bontásának indítéka nem csupán vagy nem elsősorban a földrajzi elrendezés szerinti felosztás, hanem felfogható úgy is, mint az én határátlépései. Noha az egyszerre kívülről szemlélődő és az értelmezettben mégis benne levő én elfoglalt pozíciójának állandósága, az ebből fakadó rezignált játékosság és hangnemazonosság okán egyfelől az lehet az olvasó benyomása, hogy amint haladunk előre a kötetben, és távolodunk Erdélytől-Romániától, poétikai fázisesés tapasztalható, mert mintha az első oldaltól valamiképpen ugyanúgy vagy nagyon hasonlóan mondaná ugyanazt az úton levési tapasztalatot, másfelől viszont mintha egyre határozottabban fordulna a költőként azonosítható beszélő a nyelv felé. S bár lehetne vitatni, hogy az előbbi miből fakad (talán a megidézett helyekhez kapcsolódó élmények és a verssé formálás közötti időbeli távolság, a bejárt városokkal, városrészekkel teremtett viszony elmélyültsége közötti különbség és/vagy annak nyelvvé formálási nehézségei, esetleg a konceptkötet egységes hangteremtési szándékából fakadó kifáradás), sokkal lényegesebb az, ahogyan a helyidegenségek felerősödésével összefüggésben szűkül, zsugorodik a külső tér, idő, és külső fogódzók hiányában a beszélő a nyelv felé fordul. Ez a gesztus az önreflexió egy másik szintje – ez már nem csupán a világban önmagára reflektáló, létével számot vető emberé, hanem maga a nyelv reflektál önmagára, az én mint nyelvi képződmény versuniverzumát építve keresi helyét a versvilágban. Így lesz az utazás az íródó (időtlenséget ígérő-szavatoló) versnek a metaforája: „mert aki itt sincs, ott sincs igazán, / annak ideje itt se, ott se fogy, / […] / és amikor már mindenét felélte, / a semmiből új mindent fabrikál, / új s új utakra indul szüntelen” (Lányvers. Budapest). Ebben a megközelítésben az alkotás folyamata, a nyelv az értelmiségi, a költőlétet élő ember hazája: „apám, anyám a címlap, a szövegtörzs, a jegyzet, / előszó és utószó horizontom, hazám” (Csoda. Arany János utca). Hogy aztán kiderüljön, nyelvhazájában is otthontalan. Mintha Ady kurucverseinek szellemi hazátlanságát tapasztalná meg, vagy mintha a költői szóban (is) árvaságára, Pilinszky Apokrifjére emlékeztetve a „Hazátlanabb az én szavam a szónál!” drámájára ismerne: „levegőbe vetített kép vagyok”, „A fent, a lent, a kint, a bent üres”. Nem csoda, hogy a teljesség elérhetetlenségének tudatában az egység csak vágy, képzet, helyette marad a töredékes, a rész meglétének (ön)ironikus tudomásulvétele: „Részleteimben rendre hazatérek” (Rend. Vigadó tér). Ez a felfogás már a nyelv általi létértelmezés metafizikai dimenziói felé mutat, amelyben maga a nyelv sem mentes a romlástól („rakoncátlan szavak végén a rag” – Minden időben. Margitsziget), nem csoda hát, hogy nem hoz megváltást: „Futó fohász / a feltámadáshoz itt / aligha lesz elég” (Vas. Nyugati pályaudvar). S ha a költői szó és kimondója nem is mentes a romlandóságtól, az elmúlástól, a költőszerepben megszólaló beszélő hitét mégiscsak a szó őrzi meg („London, szívem örökké / szoruló, táguló pitvara, / szavak, szavak, szavak” – Rózsa. London), mert amíg kimondja, vagy kimondódik általa, addig van. Még akkor is, ha ez a szó a véggel való szembenézés („régi siratóének indázik az égre, / ilyen az emberélet, ide jut” – Vízpart. Melbourne–Canberra–Sydney), és tragikus (nyelvi) játék, abszurd-groteszk párbeszéd a halállal. Utóbbi, mint a bejárt út összegzése, a könyv utolsó, egyben egyik legsikerültebb és legösszetettebb versében valósul meg, amelynek poétikai erejét nem elsősorban kompozíciós helye adja, hanem az a megszólalásmód, ahogyan a bejárt tér-, idő-, énutazást, a kultúrában és nyelvben tett kalandozást – mintegy a költői nyelv újabb határátlépéseként – visszamenőleg lét és nemlét peremvidékén zajló metafizikai versbeszéddé teszi, nyelv és nyelven túli köztesébe helyezi. Az Egy kör. Földben már nincs, nem látszik Kolozsvár, Budapest, Sanghaj, csak a halál és az én. A cím a világtól eltávolodó, egységben látást ígérő perspektívát sejtet, ugyanakkor közelképben válik láthatóvá az önmagával magára maradt, lemeztelenedett, a költői szóba, a rímbe kapaszkodó és a halállal szemtől szemben álló én. A befejezésben megfogalmazódó felismerésben és a halállal kezdeményezett, időhúzó dialógusban egyszerre van benne az élet- és költészetszeretet, valamint a fájdalmas elmúlás rettenete, és az, hogy amint a létezés eleve magában hordozza a halált, tehát a bejárt énvárosok, énterek, énidők is megszűnnek az én halálával, a költői szó is egyszerre mutat a nyelven túlira (üdvösség reménye?, örök hontalanság csendje?) és önnön felszámolódására: „Sorvég, szakaszvég, versvég, az öblös száj kimond, / szavak, szavak, szavak, itt-ott egy vézna tett, / mi tagadás, halálom is velem született. // Ihatnánk akkor erre, azt hiszem, úgy dukál, / ne múljon semmi tőlem! Egészséget, halál! / Nőj nagyra, élj soká, légy áldott, sokasodj, / míg poharunkból a nedű kifogy.”

Kérdés persze, hogy innen merre vezet az út, egyáltalán van-e út. Vajon mit jelöl ki önmaga számára a költő, a költőnek a nyelv? Akárhogyan lesz is, az utóbbi időben főként gyermekverseket író László Noémi ebben a könyvben nemcsak az emberélet felével kapcsolatba hozható számvetést végezte el, hanem az eddig bejárt költői utat is szintetizálta. Egységben láttat valamit, aminek a neve élet, a neve halál, a neve költészet – a lét teljességében soha át nem fogható dimenziói. Olyan költői testamentum, amely egyfelől tartja magát a klasszikus, rímes-ritmusos poétikai-poétai hagyományhoz, másfelől anélkül, hogy a lírai kódot felbontaná, a 21. század második-harmadik évtizedében egyre markánsabban érvényesülő epikai líra vonulatába íródik. Éppen ezért nem mindig érzem indokoltnak e kettő társításának egész köteten át kitartó állandóságát. A rímes beszéd (az élőbeszéd-szerűség, a köznapi, tételszerű vagy néhol túlságosan explicit megfogalmazás határozottabb kerülésével – ld. Verőfény. Brassó; Papír. Jászai Mari tér; Rózsa. London; Az őskor hajnala. Belgrád) éppen a nyelvi önreflexivitás és a versek többségében körvonalazódó epikai szál miatt, valamint a drámai hatás határozottabb érvényesülése érdekében variálható lett volna a szabad áradású, rímtelen versnyelvvel. Talán egy következő kötet ilyen típusú versbeszédére utalna, azt előlegezné meg az Egy kör. Föld („Fogalmam sincs, a rímről mit gondol a halál”)? Fogalmam sincs, mit gondol erről a szerző, vagy mit gondol a költői nyelv, milyen formában bízza rá magát László Noémire, hogy saját pulzusára hangolja. Nem tudom, de várom a folytatást!

‍

László Noémi: Pulzus. Prae–Lector, Budapest–Marosvásárhely, 2023.

‍