.svg)
Beethoven körül már négy hónapja nem csitul az áradozás a tomboló sikert aratott IX. szimfónia bemutatása után (szerzője életidejéből még szűk három év van hátra). A tizenegy esztendős fiúcska, Richard Wagner épp tragédiát ír, de nővérei éretlen vihogással fogadják a Leubald és Adelaidét. A Wagner gyerek sírástól csukladozva dobja tűzbe a művét, és elhatározza, hogy végképp felhagy a költészettel és a zene felé fordul. A Linztől délre fekvő Ansfeldenben ekkor születik – egész pontosan 1824. szeptember 4-én – Joseph Anton Bruckner. Kétszáz év múltán az egyik legjelentősebb karmester kortársunk, Herbert Blomstedt azt állítja róla: Beethoven után a legnagyobb szimfonista volt.
Gyenge lett volna a marketingje? Leginkább ez a kérdés merülhet fel, ha a szimfonistaóriás Bruckner viszonylagos ismeretlenségének okait firtatjuk. Nehéz rá válaszolni. Ő maga a legkevésbé sem volt extrovertált, egész életében gátlásokkal küszködött, fojtogatóan katolikus gyerekkori környezete – és aztán a maga valláslélektani beállítódása is – zárkózottá, túlfegyelmezetté, „belső világúvá” tette. Érett zeneszerző korában kapott hideget és meleget egyaránt: sokan voltak, akik a terjengősséget, a wagneriánus irány hódoló követését vetették szemére (igaz, inkább a klasszicizáló hagyomány és a brahmsi eszmények támogatóinak cikkírói fogalmazták ezt meg a Liszt–Wagner-tábor zenei publicistáival szemben), ugyanakkor általános volt a meggyőződés, hogy a korántsem lebecsülendő felső-ausztriai egyházzenei örökséget misékkel, motettákkal, zsoltárfeldolgozásokkal, egy rekviemmel, egy tedeummal gazdagító Bruckner aligha szárnyalható túl, ráadásul orgonaművészként, az improvizáció és harmonizáció mestereként sem igen akadt párja.
Szimfóniái közül kétségkívül a Negyedik (a „Romantikus”) és a Hetedik emelkedik ki. Bruckner egyéni stílusjegyei az 1874-re elkészült Negyedikben mutatkoznak meg először konzisztensen; mi több, itt egyféle program is meghúzódik a muzsika hátterében, amolyan történetszerű váz, amelyhez Bruckner még szöveget is alkalmazott – amelyet aztán visszavonhatatlanul törölt.
A II. Lajos bajor királynak ajánlott, 1883-ban elkészült Hetedik teljes elismerést hozott Brucknernek, sőt a mai napig ez a leggyakrabban előadott szimfóniája. A hatalmas műnek még magyar vonatkozása is van: a lipcsei Gewandthaus zenekarát a lébényszentmiklósi (vagy mosonszentmiklósi) születésű Nikisch Artúr (Arthur) vezényelte a bemutatón, 1884-ben. Számos erénye mellett leggyakrabban mégis a szimfónia második (lassú) tételét emlegetik leggyakrabban, amely afféle „Trauermusik” – vagyis a temetési szertartás zenéjére emlékeztet –, és amely valójában a Wagner halálát követő hónapok bruckneri gyászmunkájának tekinthető. De egyébként is világosan felismerhetők a wagneri zenére való utalások a kromatikus harmóniákban, az ún. wagnertubák (a franciakürt és a klasszikus tuba hibridjének) használatában, a láncszerkezetekben vagy a nagy operaszerző legszembeötlőbb „védjegyében”, az ún. végtelen dallam kompozíciós formájában. Ekkoriban, az 1880-as évek első felében írta Bruckner a Te Deumot is, aligha véletlen hát, hogy e második szimfóniatételben bizonyos hasonlóságok mutatkoznak tematikai síkon, illetve összehangzati folyamatokban a nagy oratorikus művel.
Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy az ötven évvel Bruckner halála után – a második világháborút követően – kiformálódott keleti tömb országaiban a „klerikális reakciót” és a monarchia kultúráját megtestesítő szerző művei gyakorlatilag szóba sem kerülhettek, talán az is befolyásolta a tőle való tartózkodást, hogy a maga rendjén a német nemzetiszocialista párt – Wagnerhez hasonlóan – némileg kisajátította Brucknert. Ennek előzményeiért leginkább a még szerzőnk életében erőre kapott militáns német nemzeti ébredésig kell visszamennünk. A sajtó által alaposan hangosított „kultúrharc” a wagneriánusok és a Brahms-követők közötti, egyre keserűbb hadakozást tematizálta át a nemzeti ideológia síkjára, márpedig tudnivaló, hogy a „Brahms-tábort” – amelyhez Brahmsnak magának édeskevés köze volt – konzervatív, értelmiségi és zsidószimpatizáns csoportként parafrazálták. Később, már a harmincas évek legvégén maga Hitler rokonította ismételten Bruckner Hetedikét Beethoven Kilencedikével. Mi több, a sztálingrádi csatavesztés (1943. február 2.) után a német rádióban a már említett második (Adagio) tétel szólalt meg a nemzeti bánat jegyében, mint ahogy ugyanezzel a gyászra hangoló zenével fejezte ki a rádió a maga etatizált döbbenetét Hitler öngyilkossága után.
