No items found.

Ahol szerencsére nincs új a nap alatt

XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 01. (903.) SZÁM – JANUÁR 10.

Vajon miért ez ünnepi díszes mente? Netalán önmagukat kívánják ünnepelni a mostaniak, kik a Helikont szerkesztik éppen? Igen – egyszerű a válasz. Hosszabb a magyarázat.

Ünneplünk, mert minden okunk megvan rá. Bizony mondom néktek, így van ez. Csakhogy az előbbi formulát, annak változatait Heltai Gáspár fabuláinak végén találhatja meg könnyedén bárki, itt pedig rögtön a mondandó elejére helyeződik, miként a Helikon is előbb volt, van, előbbre való is, mint a mindenkori létrehozók. Ezt tanultuk az előttünk járóktól, hogy eszközei, éveken, évtizedeken át előmozdítói kell legyünk annak, amit a Helikon jelent, amit a lapelődök is célul tűztek ki, amit a lap alapítói is egyértelmű tényként kezeltek, az utolsó: még Utunk-, és az első, már Helikon-­lapszámtól kezdve.

Az alapítás pillanatában a mai szerkesztők idősebbje túljutott ugyan a Már tudok olvasni könyvsorozat egyes példányain, ha a kezébe kerülhetett, talán már nem Nagyapó mesefájáról próbálta leszedni a kommunizmus éretlen gyümölcseit (lásd: zölden beszerezhető banán). Mégis, a további években elsősorban azon nőtt fel, amit a ’89 előtti erdélyi irodalmi élet értékeiként tarthatunk számon, a Kriterion világirodalmi sorozatától kezdve el egészen azokig a meghatározó irodalmi művekig, melyeket éppen a korábbi Utunk-szerkesztők és Helikon-alapítók létrehoztak, már 1989 előtt is.

A fentiekből már felsejlik, de jó (nem először) egyértelművé tenni: a Helikon sajátos arculatát a kortársi újdonságokra és a hagyományokra való odafigyelés a kezdetektől meghatározza, és ugyanez mondható el a lapelődökről, az Utunkról, az Erdélyi Helikonról és az Erdélyi Múzeumról is. A mindenkori kolozsvári magyar szépirodalmi folyóirat erdélyi magyar lapként tekint magára, és ez már a gyűjtőszenvedélyben is megnyilvánul. E gyűjtőszenvedély pedig azt jelenti, hogy a lap minél szélesebb írói és olvasói csapatot kíván maga köré gyűjteni, és szellemi műhelyként érvényesülni – melynek célja az értékteremtés, a régi és az új értékek felmutatása, elemzése, a létrejövő alkotások megszűrése a kritika rostáján. Nem csupán a szépliteratúra vonatkozásában.

Mert a Helikont mindig is foglalkoztatja a társművészetek világa. Az első lapszámok hasábjain ugyan az olvasható, hogy folyóiratunk a szépirodalmat tekinti elsődlegesnek, de már a kilencvenes években gyakoriak a képzőművészetekkel, színházzal, filmmel kapcsolatos esszék, kritikák, interjúk, fesztiválbeszámolók. Ennek okán is elmondható, hogy a Helikon olyan tér, ahol nincs új a nap alatt – mert, szerencsére, a lapelődök vagy a mostani folyóirat korábbi szerkesztői már régóta mindent kitaláltak. Szerencse és felelősség ez egyszerre.

Az elmúlt néhány évben rendszeresekké váltak a tematikus lapszámok, szigetek, kocsmák, írói életművek, más nemzetek irodalmai kerültek más megvilágításba. Újdonság ez? A gyakoriság okán igen, no de már a kilencvenes évek elejétől számos tematikus összeállítást közöltünk, Adyról, a Gulagról – és folytathatnám a sort.

Az Utunknak, majd kezdetben az (akkor még hetilapként megjelenő) Helikonnak is meghatározói voltak a napisajtóhoz közelebb álló műfajok – a riport, a tudósítás. A nyomtatott lapban egyre ritkábban láthattunk belőlük, hogy aztán a honlapunkon váljanak rendszeressé a különböző erdélyi helyszíneken zajló irodalmi eseményekről született tudósítások. Éveken át ritkaságszámba mentek az interjúk a Helikon hasábjain, most a nyomtatott lapnak és a honlapnak is meghatározó elemei az interjúk, villáminterjúk.

A kilencvenes évek elején oly markáns (mikro)esszé műfaja, gondoljunk csak Lászlóffy Aladár vezércikknek és Terényi Ede komolyzenei elemzésnek álcázott írásaira, egy időre búvópatakként eltűnik, hogy aztán önálló rovatba rendezve tűnjön fel ismét.

Időről időre, már-már kiszámítható, ám titkos ritmus szerint személyre szabott rovatok, sorozatok is felbukkannak, lapszámok egymásutánjában közölt versek ciklusai, novellafüzérek, világirodalmi kitekintések – és e folyamat a világhálós oldalunkon is megfigyelhető…

Az első és legfrissebb számok közötti társalkodás is a Helikon „titkos”, első pillantásra nem nyilvánvaló történetéhez kapcsolódik, hogy az első számok egyikében kiemelt helyen jelennek meg Franz Hodjak versei, tavaly ősszel pedig egész lapszámot szenteltünk neki…

Olyan folyóirat vagyunk tehát, ami folyamregényként is olvasható – mindegyre felbukkanó, ismétlődő, szikáran pontos vagy túlbúrjánzón lendületes változatokban ismétlődő témák, formák, motívumok egységgé formálódó hálózataként.

A szép, szerencsés, meglepő és mégis természetes az, ahogy az első 35 év egységes egésszé szerveződik, a múltat magához vonja és a jövendőre tekint. Jóslatokat vált valóra, még ha átvitt értelemben is, miként az Mózes Attilának a Serény Múmiáról írott cikkében olvasható, terveket valósít meg… az alapítók 1994-ben írják le a Kemény Zsigmond-díj megalapításának szándékát, és meg is valósul másfél évtized múlva. Mert az alapítók céljait az újak nem felejtik el.

 

 

*

 

Az induló lap hetedik számában, mintha csak véletlenül, mégis keretben, kellően kiemelve egy Széchenyi Istvántól származó szövegrészletet közölnek, ennek idézem most első mondatát, mintegy a jövőből: „Boldog jövő nemzedékek! A ti nagyobb és általánosb ismereteitek titeket toleránsabbá, szelídebbé, erélyesebbé s így boldogabbá fognak tenni, mint mi vagyunk.”

Idézetbe burkolt időkapszula ez, az akkoriaktól, úgy érzem: a mostani csapatnak címezve, hogy újabb 35 év után, az akkoriak is erélyesebbek és boldogabbak lehessenek. S ha e Széchenyi-­mondat nem elég, javaslom, tegyék, javaslom, tegyétek mellé ezt a Szilágyi István-mondatot: „Ne felejtsd el, azok most magadfajták, kötelességed közöttük állni, ez most már mindennél fontosabb.”

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb