Távolabb a Naptól

Amikor 1959 nyarán öt álarcos férfi és egy nő fegyverrel kirabolták a Román Nemzeti Bankot és elvittek másfélmillió lejt, valószínűleg nem sejtették, hogy két hónap múlva újra kell játsszák az eseményt, immár a Szekuritáté fogdmegjeinek szoros gyűrűjében. Arra sem számítottak bizonyára, hogy 2013-ban hollywoodias modorú játékfilm főhősei lesznek, amit még a multiplexek is műsorra tűznek. Azt viszont tudniuk kellett, hogy amennyiben a román állambiztonság kezére kerülnek, rövid úton a kivégzőosztag előtt találják magukat.

Ami a tényleges rablást illeti, korántsem biztos, hogy az elkövetők valóban Igor és Monica Sevianu, Ioanid Alexandru, Ioanid Paul, Muşat Saşa és Obodeanu Haralambie voltak – egykori zsidó illegalisták, Moszk­vában iskolázott értelmiségiek és káderek, akik a nemzeti kommunizmus kiépülésének folyamatában elveszítették vezető beosztásaikat, és fokozatosan félreállították őket. Talán emiatt, talán a cionizmus támogatása vagy a hegyekben ekkor már alaposan meggyengült, azonban még aktív fegyveres ellenállás pénzelése céljából, de talán sajátosan értelmezett forradalmi dacból raboltak. Az indíték azóta sem tiszta. A karhatalom állandóan elrettentő példák után kutatott, és nem esett nehezére megtalálni bennük a céljainak tökéletesen megfelelő bűnbakbandát, a rendszer ellenségeit. Nem elégedett meg hát annyival, hogy kirakatperben vallomást verjen ki belőlük és agyonlövesse őket, hanem egy szűk nómenklaturista körben forgalmazott propagandafilmet is rendezett, amelyben a hat (feltételezett) rabló percről percre újrajátssza tettét, a félszeg indoklás mellé harsány megbánást tanúsítva a rendszer ellen elkövetett merényletet illetően. Erről 2004-ben Alexandru Solomon készített dokumentumfilmet A nagy kommunista bankrablás (Marele jaf comunist) címmel, amelyet számos filmfesztiválon díjaztak. A fennmaradt propagandaanyag nyomán elindulva alkotta meg Nae Caranfil a maga játékfilmjét angolszász színészekkel, nemzetközi pénzforrásokból, nem veszítve egy percig sem szem elől a nemzetközi felvevőpiac követelményeit.

Nem vitás, a történetben valóban ott rejtőzik az általánosan emészthető nagyszerűség magja, elvégre egy olyan hallatlan eseményről van szó, amikor a vasfüggöny obskúrus oldalán a legvadabb kapitalista kalandfilmek egyik őstoposza zajlott le, egy fényes nappal végrehajott bankrablás, taxilopással, álarccal, fegyverrel, magasra tornyozott bankókkal, a nyugati értékrend szerint nemesnek számító céllal (ha ugyan tényleg), és a nőt leszámítva mindannyiukat ki is végezték. Globálisan értelmezhető és fogyasztható esemény tehát, amelynek pikantériája és felhajtóereje maga a mélyszocialista körítés. Caranfil látásmódjában az is külön varázzsal bír, ahogyan a lepattant, hidegháborús leheletű bukaresti helyszínek még őrzik némelyest a két világháború közötti román aranykor polgári életének elemeit, a kantinrendszer kontrasztjaként léteznek még luxuséttermek, a feszes kommunista prüdéria árnyékában lerobbant fogazatú prostituáltak működnek, az öreg zsidó házigazda pedig reggeltől estig édesdeden szidja a bolsevik rendszert. Azonban Caranfil vállalkozása a korhűség és a kifogásolhatatlan rendezés ellenére nem tud alapos korrajz lenni, s a cinikusan vigadó halálraítéltek rendszerkritikus attitűdjének játékos ábrázolása a piacosítást megkönnyítő nemzetköziségen bukik el. A kommunista lózungokkal sajátosan keveredő, összetéveszthetetlenül román életérzést nem tudja visszaadni egy másik nyelv, épp ellenkezőleg, lerontja és eltávolítja a nyelvhasználatból fakadó idegenszerűség érzete. Hiszen képzeljük csak el egy pillantra, milyen lenne mondjuk A tanú franciául, Pelikán József szerepében Jean Gabinnel?

A Caranfil szövegkönyvét langyos angolszász temperamentumban felmondó öt (itt mindössze öten vannak a rablók) értelmiségi ősforradalmár, az alkoholista rendező és a fiatal operatőr, a zordon szekus Holban, valamint a skót tájszólásban fröcsögve fenyegetőző kihallgató tiszt és az ámokfutó belügyminiszter tájidegen vérmérsékletű karakterei minden igyekezetük ellenére nem tudják hozni a román habitust. A forradalom szót minden mondatukban szajkózó értelmiségiek párbeszédei angolul redundánsak, műviek és hiteltelenek. Itt derül ki, hogy egy nyelv mily szorosan összefonódik a nemzet történetével. Például a román nyelvben a forradalom szó pozítiv érzelmi töltetet kapott, különösen 1989 óta, ám ugyanaz a fogalom az angolban inkább negatív, és így ha állandóan emlegetik, idővel nemhogy kiürül, de egyenesen röhejessé válik. Vagy ha csak a parlagi „kantin” szót vesszük, akkor is óriási az eltérés: ha románul hangzik el, rögvest kockás abroszok látványa, csörömpölve koccanó olcsó fémszékek hangzavara és a csülkös törtpaszuly vagy pacalleves illata kúszik be, angolul kimondva inkább a mexikói konyhát idézi. Nem szabad hát alábecsülni az összérzéki benyomások együttes élményét, különösen akkor nem, ha valami a megfelelő nyelven gazdag és nosztalgikus érzelmi tapasztalatot közvetít, viszont egy másik nyelven semmit nem idéz fel. Mindez talán csak nekünk jelent sekélyességet, egy – teszem azt – ausztrál bizonyára tanulságos kelet-európai kordokumentumként kezeli.

A neves román rendező által választott dramatizációs folyamat ellenben szimpatikus. A rablást eleve filmes álforgatásként játszatja le, s az egyik szemtanú, a fiatal Virgil (Harry Lloyd) az esemény hatására hivatást vált, elszegődik operatőrnek. Később ő lesz az újrajátszás kényszerű rendezője és a tízéves fiát továbbra is rejtegetni vágyó nő cinkosa és szeretője, végeredményben életmentője. A cselekmény keretét így hát a fiktív Virgil mikrotörténete adja, ezen belül, fejezetekre bontva kapjuk a rablást kitervelő Max Rosenthalnak (Mark Strong) és Alice nevű feleségének (Vera Farmiga) előtörténetét. Az újrajátszás fejezete a „film a filmben” narratív megoldás remek önreflexív példázata, mindezek szüneteiben pedig Virgil és Alice vonzalmának kibontakozását, valamint a valódi rablás folyamatának részleteit keveri és váltakoztatja Caranfil. A cselekményszálak így elmondva kaotikusnak tűnő összefonódását a rendező biztos kézzel vezényli le, rést vagy üresjáratot nemigen találni rajta, egyedül talán a filmcím indoklása sántít, ugyanis a Closer to the Moon, azaz Közelebb a holdhoz gondolata a folyamatban alig kap hangsúlyt, indoklása vérszegény. A játékidő körülbelül fele egyfajta határt képez a kevésbé sikerült és a komolyabban vehető filmkészítés minősége között. Ha a film második feléhez román színészeket képzelünk, s az így keletkezett felállást gondolatban kiterjesztjük másfél órára, Caranfil vállalkozása egy valóban ütős, a kommunista múlttal leszámolni tudó, őserejű alkotás lehetett volna, egy jellegzetesen román vérkomoly huncutkodás, nem ez a habókos, steril, idegen lelkű, balkanizált nyugati avagy „nyugatizált” balkáni hibrid, amely pár éven belül az újdonság varázsát elveszítve inkább lesz nevetséges kísérlet, mintsem jópofa akciófilm, amilyennek vélhetőleg szánták.

Closer to the Moon, színes, román-ame­ri­kai-olasz-lengyel film, 117 perc, 2013. Rendező és forgatókönyvíró: Nae Caranfil. Operatőr: Marius Panduru. Vágó: Larry Madaras, Roberto Silvi, Cătălin Cristuțiu. Zeneszerző: Laurent Couson. Szereplők: Vera Farmiga, Mark Strong, Harry Lloyd, Joe Armstrong, Tim Plester, Allan Corduner, Monica Bârlădeanu, Anghel Damian, Radu Banzaru, Ionuț Grama, Corneliu Ulici.