Történet egy puha térben

Botond Nagy az utóbbi időben egyre inkább a klasszikus szövegek felé fordul. Az idei évad sétatéri rendezésében pedig a lehető legklasszikusabb alapanyag után nyúl: a görög tragédiához. (Bár az előadás szövegrétege ezúttal is adaptáció, a Botond Nagy rendező – Kali Ágnes dramaturg páros ezúttal nem dekonstruálta szerteszét az alapszöveget, hogy aztán újra összerakják, Szophoklész szövege vörös fonalként mutatja az előadás útját.) A görög drámaszövegek esetén gyakran elfeledkezünk róla, hogy ez nemcsak az általunk idealizált, protodemokratikus athéni civilizáció terméke, egy szöveg, ami profanitásában is szakrális az európai kultúrával foglalkozók számára, hiszen a kultúrkör, a kultúrkörünk egyik legrégebbi színpadi szövege, az arisztotelészi Poétika pragmatikus kivetülése. Nemcsak ez, hanem a balkáni, legeltető népek ősi folklórjából kivirágzó, a Dionüszosz-kultuszban elmélyülő, valóban szakrális, megszületésének idején még a rítus vonásait bőven magán viselő szöveg is.

Az előadás indulásakor e két lehetséges hagyomány közül igazából egyik sem jut nézőként eszünkbe. A stúdió színpadának felénk eső, elvileg láthatatlan fala nagyon is látható, csomagolópapírral kitapétázott ácsolat, mely vasfüggönyként takarja el a játékteret. (Hasonlóan Nagy legutóbbi KÁMSz-es rendezéséhez, az Utas és holdvilághoz.) Oresztész (Kiss Tamás) már ott áll, mikor a publikum bevonul, egyelőre teljes inkognitóban, motorosruhában, bukósisakkal. A nyitójelenetben a csomagolópapír-tapétára aztán felkerül egy angol tételmondat is, filctollal. Ez egyelőre Botond Nagy színpadi világa, a megoldások ismerősek. Aztán a fal egy idő után elmozdul, kiderül róla, hogy szofisztkáltabb játékelem, mint elsőre tűnt (elemei forgóablakok), és felfedi a színpadot: a juhászok subáját idéző, gyapjas báránybőr(nek tűnő anyag) borítja az egészet, nemcsak a padlót, hanem a falakat is, a teljes játéktér mindhárom dimenzióját. Ez viszont már a kevésbé egyértelmű recepció felé terel, a balkáni rítusok víziója felé. Az előadás azonban meghazudtolja ezt a befogadói elvárást is, a keret pedig ennyi marad: egy szőrrel kibélelt keret. Egy puha, üres tér. És ebből leginkább a puha tér képzete az, ami erős marad: egy játéktér, ami egy groteszk, balkáni gumiszobaként (subaszobaként) letompítja, felfogja a sérüléseket, ütközéseket, hangokat, energiákat stb.

Azért beszélek ennyit a térről, mert ikonikusnak érzem az előadás egészének szempontjából. Olyan tér, ami egy báránybőrrel bélelt, leszigetelt dobozba zárja Szophoklész szövegét, és ilyen maga az előadás is: elszigeteli a mítoszt. Nem elidegenít, hanem eltávolít, lepuhít, idézőjelbe tesz. A set és a setting időn és téren kívül helyezi a mítoszt, és ezzel a gesztussal szembemegy a mítosz természetével: hogy a rítusban teret és időt öltve megtestesüljön. Nagy előadása antirítus. Hermetikusan lezárja a színpadi történéseket, a szavakat, bezárja a kortárs színház eszköztárának kibélelt játékdobozába. Ennek a világnak a számomra egyetlen lehetséges értelmezése az, hogy itt a tragédia paródiájáról van szó.

A paródiáról persze a humor jut eszünkbe. De itt nem feltétlenül a humoros paródiáról van szó, hanem arról a gesztusról, amikor kivesszük a dolgot a saját kontextusából, és ez a gesztus a groteszk esztétikai kategóriájához vezet. Egyébként van humor is az előadásban, különösen a Váta Lóránd által megformált Aighisztosz, illetve Oresztész nevelőjének (Kardos M. Róbert) karakterei komikusak. És ez megint a paródiára utal: ezek tényleg a (görög) komédia eszköztárából ismert megoldásokkal kidolgozott karakterek, tökéletesen tájidegenek egy tragédiában. (Oresztész nevelője egy adott ponton subába burkolt díszletelemként jelenik meg, és ez a suba visszakapcsol a térhez-díszlethez. Érdekes amúgy, hogy Nagy egyfajta shakespeare-i bolondot csinál Oresztész nevelőjéből, újabb tájidegen elem.) Az általam látott előadás során a közönség nem nevetett a humoros részeken. Mintha azt érzékelte volna, hogy ez a játék – a humor paródiája. De a nem komikus karakterek is kétdimenziósak. Klütaimnésztra (Györgyjakab Enikő) a ventilátor által keltett szélben lobogó hajú, hiteltelen tragikus hősnő, aki lépten-nyomon csak magát igazolja. Oresztész egy dühös, motoros szuperhős, aki megfeszült arcizmokkal tesz igazságot. Khrüszo­themisz (Román Eszter) a görög szoborszerű kistesó, aki elég naiv még ahhoz, hogy elhiggye a felnőttek meséit. Albert Csilla Elektrája a legelevenebb a szereplők közül, de az ő esetében is csak egy mangaszereplő őrlődései jutnak leginkább az ember eszébe. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a színészek nem játszanak elég jól. Sőt, egyértelmű, hogy ezeket a groteszk képregényfigurákat nem könnyű mozgatni egy üres, puha térben, miközben egy antik, verses szöveget is mozgatni kell ezzel párhuzamosan. Komplex színészi feladat. Az is egyértelmű, hogy ez a kétdimenziósság koncepció.

Nem akarom sem az alkotói döntések tudatosságát, sem a saját befogadói nézőpontomat megkérdőjelezni, csak utalni rá, hogy Szophoklész szövege is egy semleges, akár antropológiainak is mondható objektivitással dialogizálja a mítoszt. Az előadás idézőjele tehát valahol a szöveg által implikált idézőjel. És a szöveg végig, anyagiságában, zeneiségében is sodorja az előadást. A promóciós anyagok is hangsúlyozzák a zeneiséget: Botond Nagy koncertként metaforizálja az előadást, a műsorfüzet a zeneszerző és sound designer Claudiu Urséval készült beszélgetést helyezi fókuszba. Urse munkája, a zenei réteg amúgy meg is érdemli a kiemelést, nagyon erősen meghatározza az alkotás hangulatait, kiegészíti a szöveg ritmusát, lélegző, meghatározó eleme a sétatéri Elektrának. (Az antropológiai semlegesség ugyan áll a szövegre, de sajnos az előadás, azáltal, hogy nem tart igényt semmiféle, így kulturális kontextusra sem, elszalasztja ezt a lehetőséget, avagy esztétikai tartópillért.)

Botond Nagy Elektráját én a tragédia paródiájaként tudom értelmezni. Ezt erősíti bennem a játékidőhöz képest aránytalanul hosszú és ironikus tapsrend is. Felmerült mostanában, hogy a katarzis anakronisztikussá vált a mai színházban. A magam részéről nem értem, hogyan válhat a katarzis anakronisztikussá. Azt sem feltétlenül értem, hogy milyen tétje van egy antirituális kasztrációnak, a mítosz elszigetelésének. De a belülről szőrös játékdobozban jól dolgozott, dolgozik mindegyik társalkotó. Bennem elmaradt az összetevők reakciója, a reakció, ami lehet, hogy épp a katarzis, fene tudja.

Elektra. Kali Ágnes és Botond Nagy szövegadaptációja Szophoklész tragédiája nyomán. Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendező: Botond Nagy. Szereplők: Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Váta Lóránd, Kiss Tamás, Kardos M. Róbert, Román Eszter. Díszlet- és jelmeztervező: Dragoș Buhagiar. Dramaturg: Kali Ágnes. Eredeti zene és sound design: Claudiu Urse. Fényterv: Botond Nagy, Dragoș Buhagiar. Rendezőasszisztens: Dávid Helga. Előadásvezető: Zongor Réka.

‍