Tobzódás. Kolozsvári koncertprofilok

A minden igények kielégítésére vonatkozó s a kommercialitás zavartalan működését szavatoló elv (egyfelől) s a komolyzenei kuriózumok és értékek megbecsülése (másfelől) nemrégiben egy akaratlanul összeálló „trilógiát” eredményezett Kolozsváron. A komolyzeneileg megszólíthatók ennek jegyében három egymást követő estén három intézmény – előadóilag olykor kissé átfedődő – produkcióját kísérhette figyelemmel a tudományegyetem Auditorium Maximumában. Izgalmatos „triduum” volt, már csak a koncertprofilok egymásmellettisége és kontrasztossága miatt is.

1. Young Famous Orchestra (Vlad Agachi vezényletével) és Dan Grigore zongoraművész. A koncert egyértelműen a fiatal karmester önpromoválásáról szólt, aki szerény próbált lenni és udvariasan előzékeny Dan Grigore nagysága mellett, hangsúlyos jelenlétét mégis rámenősen és folyamatosan biztosította. A koncert a kulturális menedzsment valóságos hőskölteménye volt. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem épp úgy szereplőjévé vált a produkciónak, mint a szünetet kínáló („pauză oferită de…” – így írja a műsorlapon) három kereskedelmi cég, kiállításmegnyitóval, borkóstolással. A hangversenyzenekar alkalmilag toborzott együttes volt, ami egyfelől nagy szervezői teljesítmény, másfelől meg garancia arra, hogy Kolozsvár zenészeinek másodvonalából egy összeszokatlan és könnyen megbillenő hangszeres együttes produkcióját kísérelhesse meg kézben tartani az ambiciózus karmester. A ráadásokat nem számítva két standard – és megérdemelten népszerű – művet adtak elő: az Egy kiállítás képei-sorozatot (Musszorgszkij–Ravel) és Rahmanyinov II. zongoraversenyét. A koncert műsorának része volt továbbá egy hosszas litánia, amely a támogatókat és médiapartnereket sorolta, és maga a karmester interpretálta, természetesen kottából – juj, nehogy kimaradjon valamelyik firma! –, némileg kizökkenve az erőltetett közvetlenkedésből. Ez utóbbit a maroktelefonok elnémítására vonatkozó, leitmotiv-szerű esdeklései határozták meg.

A közönség színe-virága természetesen nem megrögzött koncerthallgatókból került ki, így hát a zene élvezetét tél-túl a hangversenyterembe beszabadult, agyonillatszerezett félműveltek intermezzói árnyékolták be. Az ország talán legelismertebb zongoraművésze rutinosan „nyomott” egy Rahmanyinovot. (Legolcsóbb jegyár: 40 lej)

2. A kolozsvári Zeneakadémia Antonin Ciolan szimfonikus zenekara, az Ensemble San Felice kamarazenekar és a Transilvania Filharmónia kórusa adta elő Mozart Requiemét. Köztudott, hogy a nagyívű kompozíciót Mozart már nem fejezhette be, ezért a zenetörténet során meg-megújuló lendülettel lépnek elő azok a komponisták, akik Mozart-tiszteletből vagy zenei „sportból” kiegészítik – a liturgiai szövegkomplexum teljességét figyelembe véve – a gyászmisét. Ez alkalommal nem a közismert Süssmayr-féle toldással, hanem a koncert karmestere, Federico Bardazzi kiegészítéseivel hallhattuk a Requiemet. Szólóénekesek: Adriana Gheorghişor, Ramona Peter, Sangtaek Oh (Dél-Korea) és Matteo Loi (Olaszország). Badazzi mester a kamarazene professzoraként elsősorban a barokk kor muzsikájára szakosodott, de a muzikológiának és a zenetörténetnek a középkori liturgikus zenét illető fejezeteiben is erősen otthon van. Dinamikus, olykor lélegzetelállító tempójú Mozart(-Bardazzi)-interpretációja azért volt sikeres, mert a kiváló olasz kamarazenekart és a zeneakadémistákból álló – érthető módon még kevéssé profi – muzsikusokat biztos kézzel és persze türelmes próbák árán tudta egységbe fogni. A koncert közönségét nyilván sokkal inkább toborozta a Mozart-Requiem ismertsége és közkedveltsége, mint az alkalmi előadói sajátosságok. (A koncert ingyenes volt)

3. A kolozsvári Filharmónia kórusa és zenekara harmadnap egy kevéssé homogén – de vállaltan eklektikus – koncertprogrammal állt elő. Horváth László kolozsvári születésű, Olaszországban élő kamaramuzsikus ezúttal karmesterként állt a zenekar és a közönség elé. A hangverseny első részében egy-egy Salieri- és Süssmayr-szimfóniát (vagyis Mozart-kortárs kismesterek műveit) szólaltattak meg, a második részben pedig Pergolesi közismert Stabat Materének a 19. század közepén négyszólamú vegyeskarra és szólistákra átírt változatát (Otto Nicolai munkája; a szólisták: mint fent, a 2. pontnál). Különösen a második koncertfél volt esemény, a zenekart és a kórust érezhetően fűtötte a Pergolesi-mű „feldúsított” változatának feladata. A közönség számára pedig – meghatározóan a kolozsvári törzsközönségről van most szó! – a rövid életű német operaszerző, Nicolai alakja kerülhetett a figyelem középpontjába, nemcsak a Stabat Mater-átdolgozás, de A windsori víg nők című operájának most megszólaltatott nyitánya miatt is. Igazi zenei csemege volt.