Szereti ön Weinberget?

2006 őszén kezdte az ARC, a torontói Királyi Zenei Konzervatórium állandó kamaraegyüttese a Music in Exile (Zene a száműzetésben) című koncertsorozatot, amelyen a harmincas években Németországból elűzött zsidó zeneszerzők műveit és olyan nem zsidó komponisták darabjait adták elő, akik ellenállókként hazájukban maradtak és „belső emigránsokká” váltak. Természetesen számos komponista munkásságát törte derékba a háború és az utána következő időszak a Szovjetunió (kultúr)politikai kirekesztései miatt is. Az akkori, igen hosszú életű mesterséges csend áldozataira emlékeztetett az ARC kilenc évvel ezelőtti koncertsorozata (London, Róma, Varsó, Poznan, Berlin, Budapest, New York, Washington és Los Angeles). A hangversenyeket lemezkiadások is kísérték. Az ARC az On the Threshold of Hope (A Remény küszöbén) című lemezzel akkoriban Mieczysław Weinberg műveire is ráirányította a figyelmet.

Weinberg (1919–1996) egy varsói gettóban született vándorszínészek gyermekeként. Tizenkét éves koráig tanult a varsói konzervatóriumban, a második világháború kitörésekor Minszkbe szökött és beiratkozott a konzervatóriumba. Vaszilij Zolotarjovnál, Rimszkij-Korszakov tanítványánál tanult. Onnan a náci inváziót és szülei halálát követően Taskentbe költözött. 1943-ban elküldte első szimfóniájának zongorakivonatát Sosztakovicsnak. A mestert annyira meglepte Weinberg művének eredetisége, hogy meghívta a fiatalembert Moszkvába. Ezzel vette kezdetét a két komponista barátsága és Weinberg vegyes előjelű és korántsem megszakítatlan oroszországi karrierje. 1953-ban letartóztatták, és csak jóval Sztálin halála után, 1956-ban szabadult ki. Műveit nem tiltották ugyan be, de hivatalos körökben nem vettek tudomást róla. Bár a legjobb orosz zenészek játszották opuszait, jellemző „kifejlet”, hogy csak halála után tíz évvel (2006-ban, Moszkvában) mutatták be Az utas című operáját – akkor is csak koncertszerűen –, egyik fő művét, amely a zsidó holokausztnak állít emléket. Hiába volt jóindulatú barátja a széles körben elismert Sosztakovics, Weinberg gyakran kényszerült arra, hogy színházi és cirkuszi zenét is írjon a puszta megélhetésért. Filmzenéi közül a Szállnak a darvak anyaga a legismertebb.

2012-ben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Zenei botlatókövek a felejtés ellen-sorozata három budapesti hangversenyének egyikén is megidézték Weinberget. És bizony 2015-ben Kolozsváron is pódiumra került egy munkája, jelesül az I. Trombitaverseny (B-dúr, op. 94) Frits Damrow és a kolozsvári Filharmónia előadásában, Theo Wolters vezényletével.

Akik a Sosztakovicsé mellett Prokofjev, Miaskovski, Bartók vagy Mahler hatását is felfedezni vélik Weinberg zenéjében, vélhetőleg nem tévednek. Azt viszont bátran leszögezhetjük, hogy nem tekinthető puszta epigonnak. Úgy tűnik, valami félresöpörhetetlen igény hatja át a Weinberg-zenét a tisztaságra és érthetőségre, elmélkedésre és önreflexióra egyaránt. Ez jellemző a hatvanas években született Trombitaversenyre is.

Színpompáját, hangzásgazdagságát, a pointilista módra kezelt orkesztrációt figyelve talán megkísérthet a gondolat, hogy merőben effektus-zenét hallunk. Csakhogy a szerkezet tudatossága, a mindvégig – még a lassú tétel(ek) magába forduló pillanataiban is – következetesen „kézben tartott” humor, bensőséges líraiság és a posztmodernül érvényesített parafráziselv (közismert Mahler-, Mendelssohn-, Rim­szkij-Korszakov-, Bizet-, Sztra­­vin­szkij-témák, különösen a harmadik tételben) csakhamar meggyőz róla, hogy mélyen és precízen érzett-formált kompozíció a Trombitaverseny. A groteszket, a szarkasztikust is megpendítő zenei anyag nagy technikai tudást és inventív zeneértelmezési készséget követel meg a szólistától. (Nem véletlen, hogy Trombitaversenyét Weinberg kifejezetten Tyimofej Doksicernek írta és ajánlotta, aki valóban virtuóz módon adta elő az ősbemutatón, 1968 januárjában a moszkvai Konzervatórium Nagytermében.)

A hangversenyműsorban, a­melyben Weinberg mellett egy sodróan pompás „társítási” ötletből sarjadt zenekari művet is hallhatott a nagyérdemű (Dan Variu: „A király meghal” nyitány – ősbemutató), továbbá – korántsem véletlenül – Dmitrij Sosztakovics X. szimfóniája is felcsendült, a kolozsvári Filharmónia programtudatosságának és szélesen nyitott érdeklődésének jelét is világosan felismerhetjük. Weinberg és Trombitaversenye azonban szinte házi feladatként marad fenn az emlékezetes koncert után: meg kell őt, őket ismerni. Utána kell nézni-hallgatni Weinbergnek! Ebben – ha más források távolabb esnek is – a youtube hűségesen segítségünkre is siet.