Ott ülünk, Tanár úr

Ott ülünk, Dobszay tanár úr! Mindegy, hogy tanteremben, templomban, próbai vagy hangversenyi körülmények között, a zeneakadémiai irodában vagy épp egy stúdió előterében. Ott ülünk, gondolatban és irányban együtt.

Legalábbis ez az érzés kerít hatalmába most, február elején, hogy Dobszay László 80. születésnapja is elérkezett. (Jóllehet) nincs már közöttünk: pár évvel ezelőtt otthonosabb helyre költözött.

Közünk van hozzá, nekünk, erdélyieknek is. A katolikus erdélyieknek legalábbis mindenképp. Dobszay László munkássága még akkor is meghatározó, ha sokan nem is ismerték a nevét. Templomainkban, ahol a Dicsérjétek az Urat népénekeskönyv közkézen forog, azokban, amelyekben magyar nyelvű introitus- vagy áldozási antifonális énekek teszik egésszé, amit a próza nem tud teljesen liturgikussá formálni, Dobszay hosszú éveken át végzett kutató- és rendszerező munkája csírázik. Hogy a hátterében vagy éppenséggel az élén állt-e az egyházzenei bizottság énekeskönyv-szerkesztési és -kiadási tevékenykedésének, aligha fontos. Nélküle és közvetlen munkatársai nélkül nem lenne a Dicsérjétek az Urat, vagy nem olyan lenne, amilyen – különösen a második kiadás.

Ami pedig belső-erdélyi és székelyföldi egyházzenészeinket illeti: Dobszay tanár úr szinte „kötelező” ismerőse volt mindőjüknek, hiszen a gyulafehérvári kántor-továbbképzőkön többször is előadóként vett részt. Az évek során sokan voltak hallgatói között, akik „jó talajnak” bizonyultak a magvetéskor. Még többen lehettek, akikben egyáltalán nem vert gyökeret. De nem csoda. Dobszay László annyira igényes volt önmagával szemben, hogy ugyanezt „jog- és kötelességszerűen” másoktól is elvárta. Annyira mélyen tudott és akart, hogy azok körében, akikben nem volt elég szorgalom a többre törekvésre, egyre szaporodtak a lemorzsolódók. Az intelligens, nagyszívű és hatalmas tudású ember tipikus sorsa jutott neki: míg a szakmában (a liturgikus ének kutatásában) nemzetközi mérce mellett is megkerülhetetlen tekintélynek számított, otthon/itthon javító célzatú kritikus véleménymondása sokakból „irritációt” váltott ki. Ez pedig Magyarországon mindmáig még megosztottabbá teszi az egyházzenész szakmát, mint nálunk.

Dobszay László ugyanis liturgia-szemléletében (ld. például a Jegyzetek a liturgiáról c. könyvét, Új Ember Kiadó, 2001) következetesen a lényeglátó „visszaújítás”, az alkotó hagyományértelmezés szószólója volt a tudattalan szokáskövetés ellenében. Folyamatosan elemző mérlegre tette a különféle, „hagyományosnak” nevezett cselekvéseket, hogy elszigetelhesse egymástól a valódi, a keresztény tanításban és hittörténetben gyökerező tradíciót a tehetetlenségi lendület által vegetáló, olykor kiürült szokásoktól. Ami pedig a gyakorló katolikusokat illeti, nekik mindenképpen ajánlatos volna megőrizniük szellemi hagyatékából azt a tanítást, amely szerint az isteni liturgiában való részvétel nem csupán lelki, hanem értelmi cselekvés is. A szív önmagában – vagyis „fejetlenül” – még az istentiszteleti élethez is kevés. Másfelől: kell lennie bennünk annyi alázatnak, hogy Szent Benedek intelmét követve magunkat hajlítsuk, „idomítsuk”, hasonítsuk az Írás és a liturgia szavához, nem pedig – mintegy engedményként posztmodern korszerűsködések előtt – fordítva.

(Dobszay László 1935-ben született Szegeden. Tizenhét évesen kezdte meg zenei tanulmányait a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán Viski János, Engel Iván, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence tanítványaként. Itt 1957-ben végzett. Emellett az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–történelem szakán tanult, ahol tanári diplomát szerzett. A forradalom évében a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetek zeneirodalmi és kamarazene tanára lett. Tíz év múlva a Zeneakadémia oktatói közt találjuk; Kodály és a cisztercita Rajeczky Benjámin hívására a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának tudományos munkatársa lett. 1970-ben alapította Szendrei Jankával és Rajeczkyvel a Schola Hungarica énekegyüttest, amelynek hangfelvételei a magyaroszági gregorianisztika kiemelkedő példatárát őrzik és gyarapítják azóta is. A hetvenes évek második felében megalapozta és fejlesztette az MTA Zenetudományi Intézet régi zenetörténeti osztályának működését. 1990-től az Intézet népzenei osztályát, illetve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyházzene tanszakát vezette. 2003-ben megvédte akadémiai doktori értekezését, 2005-ben nyugalomba vonult. A Magyar Egyházzenei Társaság örökös elnöke volt.)