Koncertzongoristának lenni

Amikor nemrégiben Daniel Goiţi Rahmanyinov közkedvelt 2. zongoraversenyét játszotta a kolozsvári filharmonikusokkal (az Egyesült Államokban élő, román családi gyökerekkel is rendelkező Lawrence Foster vezényletével), már elővételben annyira elfogytak a jegyek, hogy az intézmény vezetősége a délelőtti főpróbát is nyilvánossá tette, és olcsó jegyeket adott el.

Ha csak ezt látnók, ujjongana a lelkünk: lám, tényszerűleg igazolható igény van a koncerttermi zenére. Kolozsváron legalábbis.

Daniel Goiţi azonban, akit korántsem lehet krónikus kesergéssel vádolni, más nézőpontokat is felvillantott nemrég egy beszélgetésben. A koncertező zongorista magányáról és magára utaltságáról beszélt, olyan adminisztratív és gazdasági körülményekről, amelyek Romániában elidegenítőek vagy éppenséggel ellenségesek a kultúrával szemben. Huszonöt év – egyre-másra ünnepelnek az ideológiai nyomás alól felszabadult vagy akkor alakult intézmények –, a zongorista szerint azonban e negyedszázad alatt a klasszikus zenei életben szinte elenyészőek azok a változások, amelyek alapjaiban javíthattak volna a kultúragyártó- és forgalmazó intézmények és a közönség viszonyán. Ő maga legalábbis úgy látja: a koncertező művészek megbecsültsége – néhány kiemelkedő vagy sztárolt személyiségét leszámítva – meredeken zuhan. Ami a zongoristákat illeti, kétségkívül megjelent a hazai pódiumokon néhány új és jó hangszer, a koncerttermek immár rendesen fűtöttek, de a karrierek szempontjából is kedvező menedzsment csökevényes; mindenki saját számlára boldogul, a piaciság dzsungeltörvényei szerint.

Goiţi márpedig nagyon sikeres zenész. Neve rendszeresen ott olvasható a legrangosabb kül- és belföldi koncerttermek plakátjain. Számos nemzetközi rangú díj és kitüntetés birtokosa, Kawai-díjas, a berlini Arthur Schnabel verseny aranyérmese, mint ahogy a Nemzetközi George Enescu Verseny többszörös győztese, a Román Zeneszerző Szövetség díjazottja, egymás után „vette be” az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország, Né­met­ország, Ausztria, Görög­or­szág, Japán, Izrael legfontosabb színpadait. Egyenletesen felívelő karrierív az övé, de amíg külföldi meghívásai egyre szaporodnak, az országban – nyilván nem csak az ő számára – mind ösztövérebbek a lehetőségek.

Beteljesülhető álomnak tűnt – mondja ifjúkori ambíciójáról és a „nagy vágyról”. – Illetve: be is teljesült. „Mert hát zongoristaként, mihelyst zenekarokkal játszol, szólista vagy. Szólózongoristaként soha nem voltam alkalmazott. Két lehetőségem adódott ugyan, Brassóban és Marosvásárhelyen, de mivel a szólózongoristai állások gyakorlatilag országszerte megszűnnek, nem kockáztathattam, hogy biztos alkalmazás nélkül maradjak. Rendkívül nehéz ilyen körülmények között következetesen és lelkesen dolgozni. Olyan ez, mintha egy sportoló kitartóan edzene, egyre jobb eredményeket érne el, de az olimpiára nem küldenék ki, se világbajnokságokra – pedig a csúcson lehetne. Valahogy így érezzük magunkat. Egyre kevesebb a koncert… Valami történik. […] Tanítványaimat óvom a túlméretezett álmoktól. A jelenlegi helyzet, úgy tűnik, egyhamar nem fog változni. A kultúra nincs a prioritáslisták élén, legfeljebb úgy mondják. A művészek hamupipőkéi vagyunk, mi, zenészek elég nehezen boldogulunk – kivált a szimfonikus zenészek.”

Bármilyen megkeseredettnek hangzik is Goiţi víziója a koncertező zongoraművész lehetőségeiről – és így a magáéról –, nem mondhatjuk „megélhetési tanárnak”. Hiszen a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadámia tanszékvezető professzoraként rendkívül elismert és kedvelt pedagógus, tanítványai – miközben lázasan igyekeznek Goiţi határidőnaplójával összehangolni magukat – áradozva beszélnek igényességéről, közvetlen kedvességéről, nagyvonalúságáról.

Hitvallása szerint semmi egyéb motívuma nem volna a munkájának, ha nem a zene és személyes repertoárjának vegytiszta szeretete.

Akik idejében gondoskodtak jegyről, az esti Rahmanyinov- (meg Enescu- és Csajkovszkij-) koncert után hazafelé baktatva a kolozsvári Főtéren meghökkentő tüneménynek lehettek tanúi. A megszokott rutinnal összeszerelt színpad-monstrumon színes fények özönében egy rongyokba öltözött majom ugrabugrált mikrofonállvánnyal a kezében. Artikulálatlanul próbálta túlüvöltözni a repülőtérig elhatoló basszusdübörgést, amitől Avram Iancu szobra is remegett a Román Operával szemben.

De legyünk megértők! A kulturális fővárosságra idejében kell készülni.